Oldalak

2013. november 30., szombat

Ki segítsen az eladósodott termelőknek?

„A demokrácia természetes hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik nem veszik komolyan, mindent megenged.”
(Václav Havel)

Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek, mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.

A néma egyesületnek a tagja sem érti a szavát…

A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek, gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért, amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az! Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?
Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve, szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak, vagy valamire várnak.  Vagy maguk is a tájainkon divatos látszatpolitizálást alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget, hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került gazdáknak.

Az adóügy magyar ügy is egyben…

Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára annak, hogy a vajdasági magyar parasztok ügye az bizony kőkemény magyar érdek is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat, akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.
Az érintetteknek most elsősorban villámgyors jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását. Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –, csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, ha időközben nem állítják le ezt a folyamatot.  
Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900 szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig 2012-ben  már csak 500-at. A politikus viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni vagy büntetlenül hagyni.

Az adóhivatal folyton csak variál…

A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette. (Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.  
 Ez a mostani Szerbia már távolról sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése