Oldalak

2014. január 6., hétfő

Mintha sietne élni…



Valahányszor szóba kerül az egészségügy témája, mindig az a veretes „mondolat” jut róla eszembe, amely szerint az orvostudomány minden erőfeszítése ellenére az elhalálozás továbbra is száz százalékos.
Akit most faggatok, arról évek óta azt beszélik a háta mögött, hogy akár rákbeteg, akár valamilyen ritka/furcsa nyavalya kínozza, csodával határos módon minden kórságából szerencsésen kilábal. A belterjes, falusi legendagyártást pedig intenzíven gerjeszti az életvidám, 28 esztendős, szemrevaló „beszédtéma” hevesen váltakozó, hatalmasakat oszcilláló egészségi állapota. Ugyanis a megosztó személyiség minden ismérvét magá(ba)n hordozó „hiperaktív pletykaalany” egyszer teátrálisan kirobbanó formában van, máskor meg – az önként vállalt remetemagányában – éppen (meg)halni készül.  Nyüzsög, szervezkedik a különféle humanitárius segítőcsoportokban, hogy utána majd heteken, hónapokon át nyomja az ágyat a szabadkai, az újvidéki vagy valamelyik belgrádi kórházban. Mert nála, ahogy a betegség nem konstans, úgy a gyógyulás sem tartós - időről időre visszaesik.  (Engem arra a hihetetlen strapabírású, mindenféle nyavalyát túlélő, sziporkázó humorú idős asszonyra emlékeztet, aki egyszerűen csak „kórháztöltelékként” szokta definiálni magát, és aki a több évtizedes „gyógyítkozásából” is rendre előnyt kovácsolt, mert félig háziorvossá képezte, félig meg gyógyszerésszé kúrálta magát.)
Perc Márta most éppen a jóllét és a kínszenvedés határán egyensúlyozik – még nem lépte át a Rubicont.     

Mikor derült ki, hogy komoly gond lehet az egészségeddel?

– Hét évvel ezelőtt, amikor végre szakorvoshoz kerültem, amikor már látható jelei voltak a betegségnek. A belgyógyászom azonnal megállapította, viszont ahhoz, hogy biztos legyen a diagnózisban, vérkép kellett, és nem is akármilyen – magánúton készíttettem. Egy ritka autoimmun betegségem van: az immunrendszer a saját szervezet ellen fordul. Szisztémás lupusz eritematózusz (SLE) a neve. Ez az alapbaj, amiből aztán még jó néhány betegség eredeztethető. Szinte hihetetlen, de például három évvel ezelőtt összesen 24 diagnózisom volt. Azóta nem számolom. Nem is fontos. Amikor daganatot találtak az agyalapi mirigyben – amely elkezdte lebontani az agyi ereket és idegeket –, eszméletvesztések sorozatát idézte elő. Meg sok mást is. A gyógyszereket leginkább „lódózisban” kapom. Olykor napi terápiát is előírnak - ilyen esetekben különös odafigyeléssel kell szednem a készítményeket. Most naponta 14 fajtát iszom.
 
Meglehetősen gyógyszerellenes lévén épp azt akartam közbevetni, hogy mi történne, ha holnaptól nem vennél be egy szemet sem…

-- Ha nem tenném, gyorsan a szervátültetésre várók listájára kerülne a nevem. Nem viselné el a szervezetem, ha nem kapná meg a megfelelő adagot.  Kortikoszteroidos terápiáról van szó (immunszupresszív gyógyszerrel és antimaláriás szerrel kombinálták). Ezek a készítmények gátolják a belső szerveim kilökődését. A gyógyszereim java része vényre nem kapható, meg kell vásárolni. Elég nagy árat fizetek az egészségemért: a havi adagom 320 euróba kerül. Mindemellett vitaminokat is szedek, ezeket nem is számítottam bele. A párom javaslatára nemrég elkezdtem fogyasztani egy gyógynövény alapú szert. Nem igen hittem benne, de az ő kedvéért megtettem, és már érzem is a változást: végre van éhségérzetem, elkezdtem „gyarapodni”, és már nem úgy nézek ki, mint egy anorexiás.

A tünetmentes időszakaidban mire gondoltál: a fájdalom, a szenvedés hiánya csak egy röpke kis „közjáték” lesz, ami után majd megint kezdődik minden elölről, vagy pedig szentül hittél a teljes gyógyulásban?

– A betegség lefolyása hullámzó. Általában rossz és még rosszabb hetek, hónapok váltogatják egymást. Ilyenkor gyakran átfut az agyamon az, amit az immunológus szakorvosom mondott: „Márta, bármikor és bárhol megtörténhet, hogy VÉGE…” Fel sem tudnám sorolni, mennyi kellemetlen és fájdalmas vizsgálaton estem át, többször megesett az is, hogy félrekezeltek, hogy életveszélybe kerültem. Túléltem két részleges agyvérzést. Közben rendszeresek az ellenőrzések (pl. májműködés), hiszen a rengeteg „méregnek” sok-sok mellékhatása is van.
Hogy birkózom meg a fájdalommal? Azt mondják a doktoraim, hogy irigylésre méltó a tűrőképességem. Általában sokat sziszegek, mielőtt fájdalomcsillapítás céljából orvoshoz indulok. Leginkább összeszorított fogakkal, itthon, egyedül próbálom meg leküzdeni. (Így volt most, az ünnepek alatt is.) Nem szeretem és nem is engedem meg, hogy az emberek lássanak olyankor, amikor rosszul érzem magam.

Egy szerbiai átlagpolgár egészségügyi ellátására megdöbbentően kevés, kb. 200 euró jut évente. Te milyennek találod az ellátás színvonalát?

 – A határozott fellépésemnek következtében eljutottam odáig, hogy ha szükséges, akkor az Újvidéki Klinikai Központban minden vizsgálatot elvégeznek. Ott megteszik, Szabadkán viszont gyakran megesik, hogy hónapokat kell várni egy-egy ultrahang- vagy CT-vizsgálatra. Feltéve, ha egyáltalán működőképesek a berendezések. (Márpedig adódhatnak olyan esetek, amikor egyetlen másodpercnyi késlekedés is végzetes lehet a beteg szempontjából.) Rengeteg jót is, rosszat is tudnék mesélni mindarról, amit láttam, tapasztaltam. Időnként olyan helyekre is beleshettem – amikor beteget kísértem, vagy valamelyik orvost kerestem egy-egy hiányzó bélyegző vagy aláírás miatt --, amelyek létezéséről korábban fogalmam sem volt. Így jutottam el a szabadkai kórháznak néhány olyan zugába, ahová szívesen elvezetnék pár magas rangú politikust, hogy szembesüljenek ők is a valósággal. Ne csak egy-egy új rendelő vagy berendezés átadásakor asszisztáljanak a piros szalag átvágásával, hanem a lepusztultságot is lássák! A szabadkai kórház tüdőosztályán készült sokkoló képek épp nemrégiben járták be a vajdasági sajtót. Ott a dohos falak mellett fekvő betegek oxigént kapnak, gépekre kapcsolják őket, mert pusztán a vacak körülmények miatt is gyakran romlik az állapotuk. Ami ott látható, az nem (szó szerint) falra hányt zöldborsó, hanem zöld penész. Arról nem is beszélve, hogy mit találnának a mentálisan sérültek osztályán! Ott láttam olyan idős asszonyt, aki matrac nélküli ágyon volt kénytelen feküdni. Persze tudom, hogy ez nem az egészségügyi dolgozók hibája és nem is a kórházigazgató bűne. A felelősség ennél szerteágazóbb, mindannyiunkat terhel.

Ha arra gondolok, hogy pár nappal ezelőtt a szabadkai főtéri szilveszterezés 2 millió dinárt vett ki a községi kasszából, akkor egyfolytában csak értetlenkedem. Abból a pénzből (a kórház esetében) jutott volna falfestésre is, ágyneműre is, pelenkára is… És sajnos nemcsak Szabadkán volt szabadtéri bulizás, hanem a legtöbb városban.

– Csodálatos volt a tűzijáték, mi is részesei lehettünk, de a hír hallatán, hogy mennyibe került, elakadt a szavam. Egy még hiányzó, vadonatúj kórházi osztály megnyitását lehetett volna kezdeményezni ekkora összegből. Immunológiai részleg például még nincsen. Pedig sokan örülnénk annak, ha nem kellene a betegségünk miatt 100 kilométert utaznunk. Vagy a laboratóriumi vizsgálatokat bővítésére is költhették volna, hiszen egyszerűbb lenne a páciensek helyett csak a szérumokat utaztatni. (Az utazás költségeit egyébként megtérítik a betegeknek, de csak 10 nap eltelte után és csak részben.)

Ejtsünk néhány szót az egészségügyben dolgozókról is! Meglátásod szerint a fehér köpenyes társadalom miként áll az emberséggel?

– Vannak orvosaim, akik küzdenek értem (ők az én őrangyalaim): az immunológusom, az endokrinológusom és a belgyógyászom. Nemcsak kiváló szakemberek, hanem érző és együttérző Emberek is egyben. Egyébként a hét év alatt még soha nem ért atrocitás a magyarságom miatt. Újvidéken, Belgrádban figyelmesek, törődnek a hozzájuk utalt páciensekkel. Érdekes, hogy Szabadkán már más a helyzet. Hetente több alkalommal is megfordulok a Városi Kórházban, ahol azt tapasztalom, hogy a dolgozók közömbösek, elfásultak. Húzzák az igát egy olyan intézményben, amelyről nem lehet azt állítani, hogy korszerűen felszerelt. (És akkor még finoman fogalmaztam.) Itt, helyben pedig a segítségkéréssel sokszor megvárom inkább az estét, amikor már az itteni dolgozók hazatérnek és átadják a helyüket a szabadkai mentőállomásról érkező ügyelőknek, mert azok másként viszonyulnak a betegekhez. Ők nem annak alapján oltanak be, hogy kinek a lánya vagyok. Viszont van egy kitűnő gyermekorvosunk, aki minden dicséretet megérdemel, akire minden körülmények között lehet számítani.

 Visszatérve az esetedre. Van-e remény, esély a teljes gyógyulásra? Mivel biztatnak az orvosaid?  

– Ez egyelőre még a gyógyíthatatlan betegségek kategóriájába tartozik, csupán kezelni, kordában tartani lehet. Nem biztatnak semmivel. Mosolyogva vállon veregetnek, ha ellenőrzésre megyek, ez pedig az ő olvasatukban azt jelenti, hogy még élek. Habár a szabadkai kórház egyik „orvosa” néhány évvel ezelőtt már eltemetett. Ha összefutunk, viccelődöm vele: „Ne ijedjen meg, jól látja, csak a szellemem járkál itt emeletről emeletre!” Komolyra fordítva: ha valaki megbetegszik, készüljön föl arra, hogy miközben járja a maga kálváriáját, megesik, hogy áttörhetetlennek tűnő falakba ütközik. Ha nincs ereje hozzá, hogy elkezdje azokat lebontani, akkor gyorsan föladja a küzdelmet. Márpedig a harcot soha nem szabad föladni – önmagunk és a szeretteink miatt. Azt mondják, hogy nem léteznek csodák. Én hiszek bennük, mert látom őket valóra válni.  

Csakazértis: gyógyulj meg!

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése