Oldalak

2014. július 15., kedd

Menesztés-blog (1. rész) - Whatever

jozsa.jpg
– Az a helyzet, hogy nem élvezi többé az alapító bizalmát. Akceptálni tudja ezt? – kérdezte az igazgatóbizottsági ülés előtt négyszemközti beszélgetésre félrehívó Józsa László, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (a továbbiakban: TJGYT; értsd: igazgatóbizottság) elnöke.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tudtommal a Magyar Nemzeti Tanács az alapító, és tudtommal attól a pillanattól kezdve nem élvezem a bizalmát, hogy erről szavazással döntött.
– Persze – mondta az elnök –, de, tudja, léteznek döntés-előkészítő mechanizmusok az MNT-ben, amelyek ezt vetítik előre.
– És vannak indokaik is? Nagyon kíváncsi volnék rájuk – mondtam.
- Természetesen. Csak az egész folyamattól megkímélhette volna magát, ha akceptálja ezt a helyzetet – mondta, majd felsóhajtott: – Whatever, jöjjön akkor, aminek jönnie kell.
Fölálltunk az asztaltól, és elindultunk a negyedik emeleti tanácsterem felé. Én mentem elöl, mint egy halálraítélt, akit kísérnek, és akinek a kivégzését már jó előre kitervelték a pártszékházban.
Főszerkesztői kinevezésem óta ekkor éreztem magam először igazán szabadnak. Végre nem kellett azon törnöm a fejem, hogy hol a határ vállalható és vállalhatatlan kompromisszum között, hogyan egyeztethető össze az újságírói etika és a főszerkesztői pragmatizmus, mit nyerek, illetve veszítek, ha diplomatikusan viselkedek, és mit akkor, ha elragadnak az indulataim. Tudtam, hogy immár csak egy a fontos: végigcsinálni teljes erőbedobással – érvelni, cáfolni és a nyilvánosságot minél erőteljesebben mozgósítani. Győzni akarni, és nem gondolkodni azon, hogy ez sikerülhet-e, hogy kikkel szemben, milyen hatalmasságok ellen kell megvívni a harcot.
Miközben sétáltunk föl a negyedik emeleti ülésterembe, az első stáció helyszínére, azon törtem a fejem, hogy vajon mit jelentett volna, ha úgymond „akceptálni tudom a helyzetet”? Önként lemondok, mint Barát Tóth Lívia az MNT tájékoztatási megbízottjának posztjáról, és utána bölcsen hallgatok az okokról, elzárkózom a sajtó kérdései elől? Nyilván ezt jelentette volna, hiszen ellenkező esetben kénytelenek lettek volna lefolytatni azt a kínos, háromlépcsős hivatalos eljárást, amelyet végül le is folytattak. És ha, tegyük föl, lemondok: vajon mit kaptam volna cserébe? Hm. Esetleg kérhettem volna valami szépen jövedelmező, nyugis állást? Esetleg Józsa föl is kínált volna valamit, amiről megbízói úgy gondolták, hogy kielégítő lehet számomra a hallgatásért cserébe? Sose derül ki.
Egy biztos: nem Józsa ötlete volt a leváltásom. No, arra azért nem fogadnék, hogy megkísérelte elvakult megbízóit jobb belátásra bírni, de ő itt csak végrehajtó volt, aki a későbbi, MNT-ülésről való demonstratív távol maradásával is azt igazolta, hogy nem ért (teljes mértékben) egyet a döntéssel. Nem is igazán az én leváltásom lehetett ellenére, sokkal inkább Varjú Márta tervezett kinevezése, ami egyúttal az ő arcul csapását is jelentette. Varjú ugyanis 2009-ben Simonyi Zoltánnal és velem együtt megpályázta a főszerkesztői állást, de – állítólag formai okok miatt – már első körben diszkvalifikálták a pályázatát. Később az igazgatói pozícióra is pályázott a Magyar Szóban, de ekkor sem ő volt Józsa és a TJGYT választottja.
Akkor mégis kik és milyen valódi okok álltak a leváltás hátterében? A „kik” kérdésére a válasz egyszerűbb, de homályosabb: a VMSZ informális vezető körei. Az okok kérdése már sokkal összetettebb: egy biztos, legkevésbé a szakmai hibák játszottak ebben szerepet, viszont volt itt vélt pártérdek, elvi-ideológiai szembenállás, de egy jó adag személyes sértettség is. Így jutottak el az „összeesküvők” a leváltás vágyától a szándékig, majd a likvidálás tervének kidolgozásától a végrehajtásig.

2012.06.25. 22:40 pressburger




Menesztés-blog (2. rész) - Súrlódások

2 - surlodasok.jpg
Nem ért teljesen váratlanul Józsa közlése, hiszen mandátumom két éve alatt folyamatos volt a súrlódás a Magyar Szó és az alapító, illetve a Magyar Szó és a vezérpárt egyes testületei, funkcionáriusai között. Nem egyszer konfliktussá fajultak a dolgok, de én mindvégig abban a hitben éltem, hogy ez egy teljesen természetes helyzet, úgymond a főszerkesztői funkció velejárója, hogy időnként nemet kell mondani az elvek, a főszerkesztői program és az újságírói etika mentén.
Folyamatos súrlódási pontot jelentett a kommentezés lehetősége a Magyar Szó honlapján. Többször kioktattak (az igazgatóbizottság egyes tagjai is), hogy ez egyáltalán nem szolgálja a szólásszabadságot, hiszen primitív beszólások teszik ki a kommentek túlnyomó részét, és a Magyar Szónak nem volna szabad, hogy egy ilyen tekintélyrombolást megengedjen magának. Én azzal érveltem, hogy a legkomolyabb sajtóorgánumok is lehetővé teszik cikkeik kommentezését, arra pedig nincs jogunk, de jogi formulánk se, hogy megítéljük, mi számít primitív butaságnak és mi bölcs gondolatnak. Amit tehetünk, hogy a trágár, személyiségi jogokat sértő, uszító megnyilvánulásokat – szabályzatunk értelmében – kimoderáljuk. A többi már cenzúra volna.
A kommentezés lehetőségének szavatolása mellett mindvégig kitartottam, mert úgy gondoltam – és úgy gondolom a mai napig is –, hogy ez hozzátartozott a véleménynyilvánítási szabadsághoz, függetlenül a viták színvonalától. Sajnos, immár csak múlt időben beszélhetünk erről a lehetőségről, ugyanis december 5-e óta nem lehet kommentezni a magyarszo.com-on. Az ok: átállás az új („tetszetősebb, frissebb, szebb”) honlapra, amely „hamarosan” indul. Már csak pár év.
A berzenkedés komment-ügyben különösen a nemzeti tanácsi választás idején volt erős. Hiszen noná, hogy egyes kommentezők elverték a port a VMSZ vezette Magyar Összefogás listán – mint ahogy a többi listát és listavezetőt is kiosztották az MÖ szimpatizánsai. Nincs ebben semmi rendkívüli, gondoltam. De a VMSZ-ben erről másként vélekedtek. Az első, nyilvános üzenet (fenyegetés?) komment-ügyben a választást követő Pásztor-interjúban hangzott el: „A fórumokon olyan mocsok jelent meg, amit az az érzésem, hogy nem véletlen engedett a Magyar Szó a világhálóra, hanem szándékosan. De hát valószínű, hogy majd ezzel is szembesülni kell.”
A másik súrlódási pont a VMSZ folyamatos „ajánlkozása” volt. Nem osztogatott senki parancsokat, engem közvetlenül soha nem hívott föl egyik VMSZ-es vagy MNT-s vezető se, hogy ezt vagy azt meg kell írnunk, vagy éppen el kell hallgatnunk. Nem. Ők csak ajánlkoztak, de ezt is „alacsonyabb szinteken” intézték. X.Y. úr „szívesen nyilatkozna” a Magyar Szónak Z-ügyben; G.A. úr megy X-be minibusszal, „beférne” a Magyar Szó újságírója és fotósa is; minden héten sajtótájékoztatót tartunk „aktuális kérdésekről” stb. Nos, szelektáltunk, és nemritkán tapintatosan elhárítottuk vagy ignoráltuk az „ajánlkozást”, amivel nem arattunk különösebb sikert VMSZ-es berkekben. A legnehezebb a szalonújságíróink kezelése volt, de erről már írtam.
A legjelentősebb konfliktusokról külön-külön is szólok majd, most csak felsorolom őket:
- a laptanács-ügy
- a Napról napra az MNT-vel rovat
- az elvetélt Tiszavidék-melléklet
- a jegyzetíró Szerbhorváth György cikke(i).

2012.07.06. 01:21 pressburger

http://pressburger.blog.hu/2012/07/06/menesztes-blog_2_resz_surlodasok


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése