Oldalak

2014. október 26., vasárnap

Tanuljunk a RMDSZ-től



Végre egy igazi autonómia koncepció

  A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségével és körülötte sok vita folyt a Kárpát-medencei magyarság körében és természetesen főképp Romániában. Tulajdonképpen leggyakrabban azért támadták, mert azt csinálja, amit a két világháború közti, a politikában jártasabb és abba már beleszületett magyar politikusuk mindenütt a Trianonban elcsatolt területeken olyan jól tudtak: a kisebbségi közösségek pártjanak mindig jó viszonyban kell lenniük saját országuk kormányával is meg annak az országnak a kormányával is, amelyben anyanemzetük többségben van. Ez a hozzáállás vagy sikeres vagy sem, vagy eredményt hoz vagy sem, de egy jelentős erőt képviselő pártnak alkalmazkodnia kell ahhoz az igazsághoz, amelyet Torgyán József fogalmazott meg, amikor pártjával belépett az első Orbán-kormányba: a pálya széléről  csak kiabálni lehet. Azt már mi teszük hozzá: aki bele akar szólni annak a pályára  kell mennie. Kockáztatva, hogy az ellenfél játékosai lerugják, de főleg alkalmazkodnia kell a csapathoz, még akkor is ha neki esetleg más-jobb elképzelései vannak, még akkor is, ha önmagából nem tudja kihozni, az őt pályára küldöknek nyújtani mindazt, amit szeretne. Igaz, hogy Torgyánnak ez az alkamazkodás pártja lemorzsolódásába került, de tény marad, hogy csak egy jelentéktelen párt engedheti meg magának, hogy a  pályaszéléről azt kiabál, amit akar, vagyis azt mond és azt csinál, amit akar. Még azzal sem kell számolnia, hogy tulajdonképpen rágalmazza és támadja saját nemzeti közösségét. Mert milyen közösség az, amely érdekeinek igazi képviselőjét (ahogyan a jelentéktelen párt magáról állítja) ilyen elenyésző kisebbségben hagyja.
   Nemrégiben közvitára bocsátot  autonómia statútumát is érték támadások, de kevesen ismerték fel, hogy ez a párt és  tervezete három szempontból igazi realitást visz az autonómiáért vívott harcba. 1.Azzal, hogy rávilágít az autonómia megteremtésének egyetlen lehetséges módjára. 2. Megmutatja azt az egyedül helyes utat, amelyen az autonómia követelés megfogalmazásában és képviseletében járni kell. És 3. végre reális választ ad az autonómiával kapcsolatban felmerülő alapvető kérdésre. De menjünk sorjában.
   Az autonómiát nem lehet szónoklatokkal, még csak asztalveréssel sem elérni. A tömegek mozgósítása, (még inkább egy párt támogatottságának, szavazótáborának erősítése) nem öncél, hanem csak egy eszköz az autonómia kivívásának szolgálatában. Az autonómiához tömegek kellenek. Először saját nemzeti közösségének a meggyőzése, amit még nagyjából  minden kisebbségi párt legalább megprobál. Sokkal lényegesebb: ez a törekvés csak akkor valósul meg, (akkor lesz puszta óhajnál, vagy éppen szavazatok szerzését célzó hangzatos választási szónoklatnál több), ha megnyeri a többség támogatását. És a RMDSZ még azt is tudja, hogy a többségi támogatáshoz nem elég a koalíció-szövetséges  párttal vagy pártokkal  való megállapodás, hanem a többségi nemzet támogatásának megnyerésére van szükség. Ahogyan Kelemen Hunor, a RMDSZ elnöke fogalmazott egyik interjújában: „Egyelőre egyetlen román politikai pártot sem szólítunk meg. Azt gondolom, a dolgok helyes sorrendje az, hogy először a társadalom, illetve a közvélemény formálók felé kell kommunikálnunk”. Mert „most nekünk arra kell törekednünk, hogy az ő választóik részéről ne legyen olyan nagy az elutasítás. Hiszen ha a politikum látja, hogy a társadalom nem utasítja el zsigerileg a kezdeményezésünket, akkor ők is könnyebben az ügy mellé állnak. Mert hát ilyen a poitika”. Amíg azonban a „társadalom zsigerileg elutasítja kezdeményezésünket”  minden autonómia-követelés csak hangzatos szónoklat lehet a választási gyűléseken.
   Ezt a szabályt azonban mindenki ismeri és tudja, vagyis mindeki tudatában van, (akár elismeri, akár nem), hogy az ország többségének megnyerése nélkül nincs autonómia. Ezen túlmenően azonban a RMDSZ példája és tapasztalata rávilágít arra is hogyan kell az autonómia követelését megfogalmazni, mi az alapvető követménye annak, hogy egy ilyen követeléssel előálljunk. Az történt ugyanis, hogy az erdélyi magyar pártok – ritka összefogásukkal – százezres tömeget tudtak mozgosítani az elképzelt autonómia határát előlánccal megjelölő felvonuláshoz. Csak éppen arról feledkeztek meg, hogy a határ megvonása nem a politikusok, a pártok dolga, még csak a nagygyűlések és tüntetések dolga sem. Ezért történt meg az, hogy azt a Székelyföldet, amelynek autonómiáját követelték öt megyében határozták meg. Utána azonban gyorsan kiderült, hogy ebből az öt megyéből kettő még abba sem hajlandó beleegyezni, hogy az autonómiáról népszavazást tartsanak. Ezen a keserű tapasztalaton okulva a RMDSZ nemcsak annyit tett, hogy Székelyföld autonómiáját már három –Hargita, Kovászna és Maros – megyére korlátozta, hanem ezen kivül elindította, hogy a helyi önkormányzatok egyenként nyilatkozzanak: az autonómiához akarnak-e tartozni, mert elképzelhetetlen, hogy egy megye helyi hatóságainak többsége vagy akár jelentős része ellenében csatlakozik az autonómiához, de viszont elképzelhető, hogy valamelyik megye összefüggő része nem akar csatlakozni és a romániai magyarok nem tehetik azt, amit az ukránok: nem bombázhatják azokat, akik ki akarnak szakadni.
   Ez számunkra azért tanulságos, mert nálunk még senki sem mérte fel, még csak nem is vizsgálta, hogy a községek közül melyek csatlakoznának a magyar területi autonómiához és melyek nem. Az viszont biztosra vehető, hogy Szabadka és Kishegyes nem csatlakozna, náluk nélkül pedig nehezen lehetséges bármilyen, még kevésbé összefüggő területű magyar területi autonóma. Nem is szólva arról, hogy bizonytalan azoknak a magyar többségű községeknek a csatlakozása  is, amelyekben különféle koalíciók vannak hatalmon, amelyek a község tényleges területi autonómiájáról, pontosabban annak egy részéről nem szívesen mondanának le egy olyan területi autonómia javára, ahol biztosan a VMSZ van hatalmon. Mindenesetre a RMDSZ példájából adódik az a tanulság, hogy először tisztázni kell: mely községek hajlandóak hozzá tartozni. (Egyátalán nem véletlen, hogy a VMDP – amelynek vezetői a „történelmi” VMDK-ban először fogalmazták meg a „hárompilléres” autonómia követelését – a területi autonómiát be sem vették programukba.)
    A leglényegesbb tanulság azonban a RMDSZ példájából, hogy végre született egy igazi autonómia koncepció. Az autonómiával kapcsolatban ugyanis alapvető tény, hogy az önmagában nem oldja meg a kisebbségek kérdését. Csak annyit csinál, hogy azt a nemzeti közösséget, amely nagyobb területen – országos viszonylatban – kisebbség egy kisebb területen többséggé teszi. De mi van az autonómia területén élő kisebbséggel, köztük az országban többségben lévőkkel. Ez nemcsak szubjektív kérdés, vagyis nem pusztán annak kérdése, hogy az országosan  „uralkodó” nemzethez tartozók egy kisebb területen nem akarnak másodrendű polgárok lenni, hanem objektív kérdés is: el kell érni, hogy ne legyenek uralkodó nemzetek és másodrendű polgárok. Ez a kérdés már kapcsolódik ahhoz az általános problémához, hogy a korrekcióra szorul a demokrácia többségi elve is. Mert rendben van, hogy a demokrácia hatékonyságának alapja, hogy a kisebbség aláveti magát a többség döntésének. De ez a kisebbség bekalkulálja, hogy legközelebb ő lesz többségben és akkor számít a kisebbség hasonló lojalitására. A nemzeti kisebbség azonban örökre ( illetve addig, amíg a határok nem változnak) kisebbség marad, akinek mindig alkalmazkodnia kell a többséghez. Szüksége van tehát pótlólagos garanciákra, hogy a többség elismeri egyenjogúságát és garanciákat ad ahhoz, hogy nem sérti az ő emberi és polgári jogait.
  Az autonómiakoncepciók úgyszólván kivétel nélkül megbuktak ezen a vizsgatételen, vagyis nem kínáltak megoldást a kisebb területen kisebbségbe kerülők problémájára. (Nálunk a VMDK első autonómia-tervezetével kapcsolatban annakidején megkrédeztem: Na ls mi van az ott élő szerbekkel? A válasz az volt: azokkal nem kell törődni, így is eleget kellemetlenkednek majd.) A RMDSZ most közvitára bocsátott autonómia statútumát az teszi egyedülállóvá, hogy megoldást kínál a nemzetek közti viszony rendezésének erre az alapvető problémájára, vagyis kíserletet tesz arra, hogy az autonómia ne csak a többséget és kisebbséget cserélje fel, hanem általán megoldja a nemzetek egyenjogúságának kérdését.
  Az autonómia statútum ugyanis már a 2. cikkben kimondja: „A Régióban nyelvi illetve etnikai hovatartozástól függetlenül szavatolt az állampolgárok törvény előtti egyenlősége illetve az etnikai és kulturális sajátosságok tisztelete”. A továbbiakban a 13. cikk (2) bekezdése így hangzik: „Székelyföld megyéi, az azonnali beavatkozást igénylő rendkívüli esetek kivételével, a megyében élő nemzeti közösségek súlyával arányosan, illetve az említett közösségek szükségleteinek fontosságát szem előtt tartva használják saját, szociális és kulturális célokra elkülönített pénzalapjaikat”. A továbbiakban a 17. cikkben az áll, hogy a régió valamennyi iskolájában az elemi második osztályától  kezdődően kötelező a magyar és a román nyelv oktatása. Hasonlóan kötelező a német és roma nyelv oktatása, ott ahol e közösségek számaránya meghaladja a település teljes lakosságának 20 százalékát. De szülői kérésre a német illetve roma nyelv oktatása másutt is lehetséges. Minden tanfelügyelőnek mindkét nyelvet ismernie kell, a német és roma tannyelvű oktatással kapcsolatban pedig a megyék egy-egy tanfelügyelőt neveznek ki.
  Különösen fontos  és tanulságos – még a „nemzetállamok” is tanulhatnának belőle, hisz jelenleg csak Koszovo alkotmányában található ennek egy „halványabb” változata – ahogyan a választott képviselők kérdését szabályozzák. Leglőszö is a 23. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a Régió tanácsába „Minden nemzeti köüzösség képviselőit külön választják meg, a tanács összetétele pedig meg kell feleljen a közösségek a legutóbbi népszámlás adatai alapján megállapított számarányának”. Amit kiegészít a 27. cikk (2) bekezdése: „A megválasztott alelnökök közül legaláb egynek más közösségből kéll származnia, mint a regionális tanács elnökének közössége”. De ide kapcsolódik a 33. cikk (4) bekezdése is: „A regionális végrehajtó testület összetétele megfelel a regionális tanácsban képviselt nemzeti közösségek számarányának”.
  Megszívlelendők a magyar és román nyelvre való fordításra és a XI. cím alatt a nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések is. De ismét különösen fontos ahogyan – a fentiekhez kapcsolódóan – a helyi közösségek kérdését szabályozzák. Az 56. cikk (2) bekezdése ugyanis ezt tartalmazza: „A Székelyföld községeiben minden, a község lakosságának 5 százalékát meghaladó arányú nemzeti közösség községi tanácsi képviseletre jogosult”. Nagyon lényeges és a nemzetek közti viszony szabályozása kérdésében európai jelentőségű újítást tartalmaz a 73. ckk (2) bekezdése, amely kimondja: „a nevezett költségvetések különböző fejezeteit mindkét nemzeti közösség képviselőinek többségi szavazataival fogadják el”.  És mindezt kiegészíti a köztisztviselői karrierre vonatkozó rendelkezések között a 78. cikk (3) bekezdése: „Az (1) bekezdésben megjelölt karrierbeosztások a két nemzeti közösség tagjai számára a megye lakosainak legutóbbi népszámlálási adatai alapján megállapított nemzetiségi arányok szerint férhetők hozzá”. Amit kiegészít a 79. cikk: „Az előző cikk előírásai a bíróságokon, törvényszéken, a táblabíróságon és az ezek mellett működő ügyészségeken dolgozó beosztottakra is alkalmazandók”. (Bár itt már nem ártott volna, ha nem feledkeznek meg a németekről és a romákról. És jó, hogy legalább néhol említik az 5 százaléknyi arányt, hisz elvben lehetnek más kisebbségek is, nemcsak a németek és romák.)
   Hát nincs igaza címünknek: tanulnunk kell az RMDSZ-től!
                                                                                    
BÁLINT István 
2014. október 26. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése