Oldalak

2015. március 25., szerda

Én teneked, te énnekem…



(Kinek adjuk a díjakat?)


Elmúlt a szabad magyar sajtó esztendős ünnepe, így már nem számítunk illúziórombolónak meg ünneprontónak, ha szót ejtünk olyasmiről is, amiről a nagy nyilvánosság előtt nem szokás beszélni. Nem tartjuk érdemesnek megpendíteni a témát, vagy már kedvünk sincs kibogozni ezt az agyoncsomózott sajtókákát. Inkább kényelmesen/szemérmesen elfordítjuk a tekintetünket – ha nem szól a szánk, nem fájhat a fejünk sem. A mázsás csendtől, a tömény hallgatástól persze nem fog kihullani a délvidéki magyar média orrából a karika, ez aztán nem viszi előbbre az elsivatagosodott, eldrapposított médiaügy(ünk)et.
A célkeresztben a következő: mi módon zajlik a vajdasági magyar újságírók szakmai elismerése, díjazása, kitüntetése? Kik az úgymond kiválasztottak, és kik végzik a szelektálást?
Arany János valami olyasmit mondott egykoron, hogy ki kell rugdosni a búza közül a konkolyt, csak nem mindegy, hogy kinek a lábán van a csizma. Nálunk az a gyakorlat alakult ki, hogy a szakma a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületére – annak vezetőségére – bízza (vagy hagyja) egy-egy év „újságírói termésének” az értékelését és a végső döntés meghozatalát: kik legyenek a díjazásra javasolt sajtómunkások. Előzetesként ajánlást kér az egyes szerkesztőségektől, tegyék meg tétjeiket, mondják ki ők, kit tartanak a legkiválóbbak legkiválóbbikának.
A délvidéki magyar hivatásos írástudók önkéntes alapú társulásának áldásos tevékenységét eddig senki nem méltatta bíráló hangnemben. Még csak érintőlegesen, felületesen sem, így pedig olybá tűnhet, hogy minden, amit tesz, roppantmód helyénvaló és igen dicséretreméltó. Amolyan fele cukor, fele méz.  Az egyesület azt vallja magáról, hogy a médiában dolgozók szakmai és érdekvédelmi szervezete, csak épp az marad rejtve, hogy miben nyilvánul meg egyik is, másik is. Merthogy a tömegtájékoztatási eszközeink politika által történő ellehetetlenítése ellen egyszer sem emelte fel a szavát. Így viszont aligha lehet több egy szimpla sóhivatalnál, gittegyletnél. Amelynek elnöksége menetrendszerűen, évente egyszer áldását adja egy olyan listára, amely a kiemelt alkotók, az éppen befutók névsorát tartalmazza – értsd: délvidéki újságírásunk „színe-(leg)javát”. Mindig öt kategóriában választ virtuózt (írott sajtó, elektronikus médium, ifjú tehetség, szórvány és életműdíj) és adományoz neki díjat.  És akkor is, abban az évben is bővizű díjesőt hullat, amikor voltaképpen nincs is kit/mit kiemelni, megünnepelni, mert éppen nem születtek egetverő, Pulitzer-díj gyanús újságírói alkotások. (Be kéne látni: van ilyen.)  

Amikor a csizmáról nem veszünk tudomást.
 
Miskolczi József, a 7 Nap egykori újságírója egy alkalommal a következőket mondta: A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába! A mi szakmai egyesületünk viszont évente ötösével záporoztatja a kitüntetéseket (újságírásunk sötét egén ők a mi fénylő ötágú csillagunk!), sőt: Uram bocsá’, azt is el tudom képzelni, hogy osztana ő akár többet is, mert még így sem jut ki a jóból mindenkinek. Minden mi kutyánk kölykének, értelemszerűen.
Na, most ha abból indulok ki, hogy inkább hiszek Miskolczinak magának, mint a teljes újságíró egy(esü)letnek, akkor bármint forgatom is, sehogy nem szimmetrikus a kép. A kettő nem fedi egymást. Inkább üti. Akkor pedig föltehetjük az obligát kérdést:
Kinek osztják a díjakat?
Saját maguknak?
Egymásnak?
Én neked, te meg nekem?
Az örök engedelmes szófogadóknak? A mindenkori (nemszámítmilyenszínű) politika szekerét toló udvari újságíróknak? Az egyesület tömeg(esség)ét képező hűséges tagságnak?
Aztán: úgy gondolom, voltak az idei ünnepélyes díjátadásnak is furcsa mellékzöngéi. A 47. életévébe lépett Szabadkai Rádió esetében jócskán megkésve érkezett a kedélyes vállon veregetés. (Alighanem ezért keserédes a dicséret íze.) Most kapott díjat: halál előtt 3 (hó)nappal. Miért nem évekkel korábban? Miért nem méltányolták a puszta fennmaradásért vívott harcát? Miért nem díjazták a hallgatottsága, a népszerűsége okán? Midőn már a megásott sír szélén tántorog, akkor akasztják a nyakába a babérkoszorút? Siralmas.
A szerencsétlen, idén 70 éves Képes Ifjúságot is megjutalmazták, dacára annak, hogy ma már csupáncsak szégyenteljes karikatúrája egykori önmagának. Tótágast a logika: épp akkor díjazzák, amikor a lehető leghalványabb. Nemcsak az arcát veszítette el, hanem az önállóságát is, már csak a Magyar Szó szerdai mellékleteként jelenhet meg. A zentai Szögi Csabából főszerkesztőt kreáltak – maradt volna inkább az irodalomnál, nem volt rossz versfaragó! –, aki az itthoni reményvesztett fiatalság helyzetelemzése helyett, rendre „külföldi levéláradattal” traktálja az ifjú újságolvasót. (Azért valamire mégis jó ez a jubileumi év, apropóján remélhetőleg szó esik majd arról is, hogy hogyan és miért is került a Képesifi az agyhalott állapotába, Szabadkára költöztetése után milyen módszeresen építették le.  Megér a téma egy-két misét.)   
Visszatérve a glóriaglancolásra: rókaravasz ez a plecsniosztó plénum, merthogy személyválogató is, meg kizárólagos is. Nem minden esetben jár a kedvében még a „saját üdvöskéinek” sem, a VMSZ-MNT gályázó liblingjeinek sem, furamód még azokat sem tünteti ki. Például az íráskényszeres örökifjút, a zentai Szabó Palócz Attilát vagy az állhatatos újvidéki tévés Bágyi R. Renátát, a politikusként is debütált (vagy befuccsolt) Újvidéki Rádió-s Csőke Csabát, vagy a szabadkai Fehér Mártát, aki pedig majd a kezét-lábát töri, úgy krenkolja magát a Pannon Tévében, és valami miatt Pesevszki Evelyn is mellőzöttnek számít Újvidéken a Magyar Szóban, noha bizonyára mindig elvégzi a feladatot, amit „kiosztanak neki”.
És akkor Zucker kommt zu letzt: ha az Újvidéki Rádióban Madár Anikó szakmai díjat kaphat, akkor már mindenki kaphat, válogatás, dekázás nélkül. Akkor már igen nagy baj lehet az újságírói kréta meg a rádiós mikrofon körül!  
Sokan leélték az életüket úgy, hogy harminc-negyven éven át szorgalmasan „alkottak”, a legvégén bele is haltak a firkászságba, anélkül, hogy egy rendes írást megírtak volna életükben. Akár ki is díszíthették, tele is aggathatták a dolmányukat/kosztümkéjüket kitüntetéssel, ahogy a karácsonyfát szokás.  Szó se róla, lehet ezt csinálni így is. Hódolhatunk kedvünkre a rendjelkórságnak, eluralkodhat rajtunk a díjosztó mánia. Mintha ezzel a hivalkodással valójában leplezni, elfedni akarnánk a Délvidéken beállt médiasivárságot.
Méltánytalanság méltánytalanságot követ. És ez így megy évről évre. (Ez is az írástudók árulása…) Ha sokáig élünk, még megérjük, hogy minden pöszögő bogár sajtódíjat kap, csak azért, mert vajdasági magyarul pöszög.
(Csak nehogy úgy járjunk, mint az az anyaországi irodalmár, akitől a kitüntetése után meg találták kérdezni, hogy mekkora összeg ütötte a markát! Mire ő ennyit válaszolt: pénz nem járt vele, csak a szégyen.)
Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése