Oldalak

2019. február 20., szerda

Sajtónkról (5.)


Patikamérlegen lehetett volna mérni a sajtószabadságot

Pölhe Géza (a fotón) újságírója, szerkesztője, főszerkesztője volt a szép emlékű Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségének, 1971-ben kezdte a riporterkedést, és a nyugdíjba vonulásáig hűséges maradt a rádióhoz. Vele arról beszélgettem, hogy a hatalom hogyan képes megnyomorítani a sajtót, és persze a népszerű rádió elfojtása is szóba került. 
  

– Abból kell kiindulnunk, hogy a sajtópolitikát a politika diktálta. A Tito-féle korszakban ez végig így volt. Akkor az újságíró két dolog közül választhatott: folyamatosan erős öncenzúrát alkalmazott, szüntelenül rövid pórázon tartotta a gondolatait, vagy pedig – mivel időről időre összetűzésbe keveredett a feletteseivel – felvállalta a konfrontálódást.

Melyik volt jobb?

– Én mind a kettőt alkalmaztam, de egyik sem volt jó megoldás. Szerkesztőségi üléseken gyakran vitatkoztunk, hosszabb távon elviselhetetlen lett volna a cinkos hallgatás, meg voltak olyan események is, amelyek mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Ez persze, nem tett jót a főnök-beosztott kapcsolatnak, megrontotta a szerkesztőségi légkört, és kikezdte a dolgozók egészségét. Abban az időben a pártból való kizárással büntették leginkább a szófogadatlanokat, ha pedig kizártak a kommunisták soraiból, az annyit jelentett, hogy a munkádat is elvesztetted. Ugyanabban a városban, a szakmában elhelyezkedni szinte lehetetlen volt. Még az üzemi lapok esetében is beleszóltak a szerkesztésbe. Emlékszem, a Zorka Műtrágyagyár újságjában megjelent egy cikk, amelyben az újságírónő nemcsak az üzemen belüli történésekről írt, hanem utalást tett a városi pártpolitikára is. Egy hónap sem kellett hozzá, kirúgták. Akkoriban Szabadkán Stipan Kopilović községi pártelnök volt a mindentudó megmondó ember, élet-halál ura, semmi sem történhetett a tudta, a jóváhagyása nélkül.

Ilyesmi nemcsak a szocializmus idején fordult elő, megtörténik napjainkban is, legutóbb a Magyar Szóban volt ilyen drasztikus eset, és ugyanúgy politikai segédlettel zajlott. 

– Az önigazgatás idején a munkásokat fetisizálták, a diplomásokat pedig bürokratának vagy technokratának mondták. Így kerültek be a politikába a tudatlan, képzetlen emberek, ott nyüzsögtek a pártban, a Szocialista Szövetségben meg a szakszervezetben. Üzemi riporterként éveken át jártam a vállalatokat, meggyőződésemmé vált, hogy a jó szakmunkások, a valódi mesteremberek nem álltak politikusnak, megmaradtak a gyárcsarnokban a gép mellett.

Elmondok még egy esetet, egy Sabolović nevű városi káderrel kapcsolatban, aki a Sever Villamosgépgyár munkása volt, de megtették a mezőgazdaságért felelős titkárnak. Volt egy nagyon hosszú, esős ősz 1971-ben vagy 72-ben, amikor annyi csapadék esett, hogy nem lehetett elkezdeni az őszi betakarítást. A szakemberek hiába hivatkoztak arra, hogy a kukorica még éretlen, a sár miatt képtelenség kivonulni a földekre, meg kell várni az első fagyok érkezését. A nagy szakértő nem hallgatott senkire, behívatta az irodájába a földműves-szövetkezetek vezetőit, és megparancsolta nekik, hogy azonnal kezdjék meg a kukoricatörést. Mert ha nem, akkor kemény pártbüntetések lesznek, és fejek fognak hullani. Na, így avatkozott, így kontárkodott bele a politika a sajtóba is. A hétfő reggeli brifing, amelyen minden szerkesztőség vezetőjének kötelező volt a megjelenés, valójában nem az újságírók tájékoztatását szolgálta, hanem politikai eligazítás, útmutatás volt a szerepe (ezért is nevezték egyesek fejtágításnak) és kimondatlanul, de érezhetően egy kis megfélemlítés is volt benne. Az újságíró legyen vele tisztában, hogy nem írhat akármit, mert szemmel tartják.

Mekkora szabadságot hagytak akkor az írástudóknak?

– Nem engedélyeztek nagy szabadságot abban az időben sem, patikamérlegen lehetett volna mérni. Amit igazán fontosnak tartottunk, azt csak lopva lehetett becsempészni az írásainkba. Én néha úgy próbáltam elsütni egy-egy kockázatos észrevételt, hogy a riportalany szájába adtam, vele mondattam el azt, ami a begyemet nyomta. Nem ment másként. Az én főszerkesztőm is a rendszer kiszolgálója volt. A Magyar Szó újságíróinak Erdélyi Károlyt ültették a nyakára, az Új-Symposion irányításával Purger Tibort bízták meg. A lázadók, a másként gondolkodók, akik kilógtak a sorból, rendszerint pórul jártak. A legendás sympósok, Sziveri János, Podolszki József vagy Szőke Katalin, a Hét Nap újságírója, meg valamivel később Keszég Károly, a Napló főszerkesztője is korán eltávoztak az élők sorából.

Újabb kori áldozata is van az újságírásnak, napilapunk magyarkanizsai tudósítója, Miskolczi Magdolna maga fogalmazta meg, hogy a szerkesztőségből való eltávolítása, a mellőzöttsége komoly szerepet játszott abban, hogy rákbeteg lett és 2016-ban (58 évesen) meghalt.

– Az én főnökömnek az volt a véleménye, hogy senki nem ismerhet jobban egy problémát, mint a társadalmi-politikai szervezetek. Amit azok kinyilatkoztatnak, az szent. Az újságíró ne okoskodjon, ne akarjon okosabb lenni. Az ilyen fajta hozzáállás megöli a gondolkodást, elveszi az alkotó ember kedvét a munkától. Ne érdeklődjön, ne keressen, ne kutasson, amit tudnia kell, azt az elvtársak úgyis megmondják! Ha mégis alaposan körüljártunk egy-egy érzékenyebb, rázósabb témát, előre borítékolható volt, hogy a műsorba nem fog, vagy nem úgy fog bekerülni, ahogy elkészítettük. Ezért inkább megírtuk a semmitmondó, vacak tudósításainkat, és legfeljebb csak magunkban dühöngtünk miatta.  

A szocializmus éveiben úgy volt, hogy az újságíró nem tudhatott többet, mint egy politikus. Az elvtársi kabinetben döntöttek Szabadka sorsa felől, ott intézték a község ügyeit, ennek nyomán pedig, amit a politikában nyilvánosan kimondtak, azt írtuk mi meg, azt adtuk mi közre. Nem engedték meg, hogy a saját fejünkkel gondolkodjunk.

Sokszor elmondtam már, hogy hálás vagyok Nagy József egykori főszerkesztőmnek és kollégámnak, mert valóban páratlan munkát végzett, valamennyiünknek volt mit tanulnunk tőle, éppen ezért minden bűnét meg tudom neki bocsájtani, egyetlenegyet kivéve: nem hagyott bennünket szabadon gondolkodni. Emiatt gyakran vitáztunk. Ő nyilvánvalóan olyan szerkesztéspolitikát folytatott, amilyet a hatalom képviselői elvártak tőle. Azokkal nem húzott ujjat, velük nem konfrontálódott.  Ez érthető, hiszen meg akart felelni, és ez a szófogadása be is biztosította a számára azt, hogy 25 éven át főszerkesztő lehetett, nem mozdították el a helyéről.

A Szabadkai Rádióban pedig nem hangozhatott el egyetlen olyan kommentár sem, amely megkérdőjelezte volna valamely politikai testület létjogosultságát, vagy akár egy politikai döntés ésszerűségét.  Pedig voltak elbaltázott intézkedések, olyanok is, amelyeknek most is isszuk a levét, például: a villamos megszüntetése, a Nitrogénművek építése vagy Ljubiša Ristić kinevezése a Népszínház élére. Tudjuk, hogy ez mind pártalapon történt.

Hogy az elvtársak módszerei mit sem változtak, arra jó példa a Szabadkai Rádió megszüntetése. Az is a politikum bűne. Olyan gyalázatos módon bántak el vele, hogy (ahogy Géza bácsi szokta mondani) az embernek ökölbe szorult a zsebében a bicska.

– Talán 2000 környékén kezdődött, vagy még korábban, akkor kezdtek a magánosítással ijesztgetni bennünket. Akkor többféle módon próbáltunk tiltakozni, legeredményesebbnek a hallgatóság támogatása bizonyult: az intézmény fennmaradása érdekében aláírásokat gyűjtöttek. Ezzel el lehetett húzni egy ideig a végítélet kihirdetését. Ma sem tudom, kinek lehetett az útjában a Szabadkai Rádió. Egy olyan rádió, amely általában a 2. vagy a 3. leghallgatottabb adó volt, kinek szúrhatta a szemét? Csak azt a huszonvalahány évet sajnálom, amit a rádióban eltöltöttem. Mindazoknak a munkája, akik ott dolgoztak, hiábavaló volt. Mi nem a készbe csöppentünk bele, hanem téglánként építettünk fel egy olyan falat, amit a szemünk láttára ledöntöttek. Öten-hatan kezdtük a rádiózást, amikor viszont nyugdíjba mentem, 16-17 tagú szerkesztőségből távoztam.

Sikerült-e megmentenie, megőriznie legalább a legértékesebb hangfelvételeket?

– Sajnos nem, csak nagyon keveset. Örökké szalaghiánnyal küszködtünk, folyamatosan törölni kellett a korábbi anyagokat. Ott voltam a szabadkai villamos utolsó útján (1897. szeptember 7-étől 1974. április 2-áig közlekedett), amikor felvirágozva haladt végig a városon, és riportot készítettem a könnyező villamosvezetővel meg az utasokkal. Ez is egy olyan anyag, amit sajnálok, hogy elveszett.
Sír a lelkem, amikor néha elmegyek a Jovan Mikić úti épület mellett, amióta a rádiót onnan kiköltöztették, üresen áll, egyszer tűz is volt benne. A szerkesztőséget beszorították egy kis egérlyukba, a börtön mellett. Annak idején pedig (amikor a városházáról is ki kellett költözni) egy hatalmas irodaházat ajánlottak fel a belvárosban, és csak két ember hülyeségén múlott, hogy meghiúsult a terv. Az akkori rádióigazgató meg a Szocialista Szövetség egyik kádere már korábban összeveszett valamin, nem beszéltek egymással. Ez is egy példa arra, hogy a politika baklövései miatt olykor értékes és később már pótolhatatlan dolgok mentek veszendőbe.
Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése