Oldalak

2019. november 28., csütörtök

Védtük Szerbiát Horvátországban…


Az Óbecsén élő Tóbiás Lajos így kezdte a háborúban szerzett élményeinek felelevenítését:
– Az én mozgósításom úgy történt, hogy hajnali 3 órakor átlépték a kerítést és már vittek is. Éppen előtte kérdeztem egy barátomtól, hogy mit teszünk majd: megyünk-e engedelmesen a harctérre, vagy pedig erőnek erejével visznek el bennünket?
Védtük Szerbiát Horvátországban. Néha ma is eltöprengek rajta, mi keresnivalóm volt nekem ott. Azt hiszem, mindenki fel kell, hogy tegye magának ezt a kérdést, aki abban az időben átkelt a Dunán… Én a Vinkovcétől öt és fél kilométerre levő Cerićen kötöttem ki. Ez egy picike, de nagyon gazdag horvát falu volt akkoriban, Nuštar községben. Katonai beosztásom szerint az egészségügyiekhez tartoztam, a vinkovcei kórházban, Marinko Sajenković bácskossuthfalvi orvos mellé kerültem, és nagyon leegyszerűsítve az volt a dolgom, hogy ha holttestet találtunk, akkor műanyag zsákba kellett helyezni, és az enyém volt a legutolsó művelet: a zsákon behúzni a cipzárt.

 
Tóbiás Lajos 

 – Volt-e más választása akkoriban? Dönthetett volna úgy is, hogy nem megy el a harctérre?
– Nem volt más lehetőség. Adai születésű vagyok, de 1951 óta Óbecsén élek. Nem sokkal a háború kitörése előtt épült fel a házunk, akkor már megszületett a két kisfiunk… Mi mást tehettem volna? Nem könnyű azokról az időkről beszélni. Az egyik Péterrévén élő ismerősömmel esett meg: gumibotos egyenruhások három alkalommal is beugrottak a kapu tetején, és úgy megverték, hogy képtelen volt a lábára állni, bedobták a kocsiba és elvitték. Én nem akartam így járni. Őket is Vukovár felé irányították volna, de két hét után 20-25 személyt valami ok miatt hazaküldtek, ő is köztük volt, s így legalább a háborút megúszta. Később belemerült az italozásba. Óbecsén is ismerek néhány embert, aki a harctérről hazatérve, rendszeresen a pohár után nyúlt. Nem mindenki képes feldolgozni azt, amit ott átélt. A háború utáni időszakban újabb csapás érte az embereket, akkor kezdték eladni, magánosítani a vállalatokat. Sokan munka nélkül maradtak, segítségre viszont sehonnan nem számíthattak, akkor többen föltették a kérdést, hogy minek is voltak a háborúban.

– Azt tapasztalom, hogy a hadviseltek egy része nem szeret ezekről a régi történésekről beszélni. Pedig azóta eltelt már majdnem 3 évtized. Magukban eltemették, és az emlékek ”sírhelyét” nem szívesen bolygatják meg. Félnek, tartanak valamitől?
– Nem félnek. Higgyje el nekem, hogy aki a háborús poklot megjárta, abban az emberben nincsen félelem! Inkább kellemetlen vagy kényelmetlen ez a visszatekintés, mert felkavarodnak az emlékképek, és miközben felidézik a múlt szörnyűségeit, kénytelenek mindazt újra átélni. A régi sebek feltépése traumát okoz, olyan lelkiállapotba kerülnek, hogy aztán jó ideig megint nem heverik ki. A félelem nagyon nagy ellenség, de amióta a horvátországi háborút megjártam, semmitől nem félek.

– Lehet a hallgatással védekezni?
– Lehet.

– De amit megtettem, azt megtettem. Akár beszélek róla, akár magamba zárom, a történteken ez nem változtat.
– Ez is igaz. A mi családunkban minden generációnak kijutott a háborúból. A nagyapám az I. világháború alatt Galíciában harcolt, apám a II. világégés idején Batinánál megsebesült, engem a 90-es évek nemzetiségi öldöklésébe rángattak bele, az én fiam pedig a húsz évvel ezelőtti NATO-bombázások idején szolgált a hadseregben. 1944-ben a nagyanyám testvére eltűnt. Anyósom testvérét agyonverték. Mit mondjak még? És a családban senki nem kapott harcos nyugdíjat, kárpótlást – öt para hasznunk nem volt ebből a sok háborúból. Most, amikor súlyos beteg vagyok, semmiféle előnyt nem élvezek, ha orvoshoz kell mennem, ha gyógyszert kell kiváltanom. Viszont ezek a múltbéli dolgok soha nem voltak a családi beszélgetések témái. Nagyapám sem mesélt soha a háborúról, csak annyit mondott, hogy: Isten őrizzen meg minket a háborútól! Ugyanígy én sem beszéltem soha a gyerekeimnek arról, hogy merre jártam, mit láttam, mit csináltam. Mái napig sejtelmük sincs semmiről. Fogalmam sincs, hogy fogadnák, ha a tudomásukra jutna. Nekem már korábban is, itthon is volt fegyverem, egy Magnum, de soha nem használtam.

– Milyen szörnyűségeket éltek át? Hány zsákot kellett becipzároznia?
– Aki nem volt ott, az nem tudhatja, hogy milyen érzés elvágni valakinek a nyakát. Az ott egyszerű volt. Minket közvetlenül az után vittek be a faluba, hogy Arkan katonái kivonultak. Az a borzalom, amit ők véghezvittek, elmesélhetetlen. Még friss volt minden. Szitává lőtt bútorok, drága goblen képek a falakon. Nem részletezem...
Három holttestet tettem zsákba. Meghalt három apa, akinek nem kellett volna meghalnia. Azonnal el is szállították őket, vitték temetni, mentek a katonák, a díszőrség... Jött hozzánk Šešelj is, hogy buzdítson bennünket... Megtörtént, hogy 24 órán át egyfolytában lőttek ránk... Most is tisztán látom magam előtt azt a sárkányrepülőt, amire egy közönséges fürdőszobai bojlert szereltek rá, azt megtöltötték trotillal, szegekkel és csavarokkal. Amikor találat érte, a bojler tartalma szétrepült, és akit egy ilyen szeg vagy csavar eltalált, az rosszabbul járt, mint ha egy golyót kapott volna. De volt ott egy jóféle helyi különlegesség, a cerityi korai érésű szilvából készült pálinka, abból jó két deci két szem Aspirinnal minden bajunkat enyhítette. Minden pince tele volt pálinkával, hordószámra folyt az ital. Cigarettát is kaptunk.  
Voltak, akik nem tudták elviselni, és megszöktek, talán 20-25-en. Mi, óbecseiek nagyon összetartottunk, védtük egymást. Most eszembe jutott a két évvel ezelőtt elhunyt Könnyű Tibi barátom (neki kapitányi rangja volt), akivel sok mindent átéltünk. Egy nap kiszemeltünk egy tyúkot ebédre: Tibi lelőtte, az orvos megkopasztotta, én pedig megfőztem. De olyan is volt, miután már visszavonultunk Berakra, hogy megismerkedtünk egy Zsuzsa nevű magyar asszonnyal. Két fia volt, az egyik a hadsereg katonája éppen, a másikat meg a horvát honvédők  mozgósították. A 30 fejőstehenet viszont mindennap el kellett látni. Mi segítettünk neki, rendbetettük az udvart, elvégeztünk a jószág körül. Ez volt a szép a háborúban. A Nuštar, Bršadin, Bobota, Orolik, Jankovci, Mirkovci stb. helységneveket ott tanultam meg, korábban nem is hallottam róluk.    
– Járt-e azóta Horvátországban?
– Nem. Kerülöm. Nem tudom, miért. Politikával nem foglalkozom, hagyom, hogy engem is sodorjon az ár, mint a legtöbb embert. Mindenem megvan, nyugdíjasként még boldog is vagyok, csak az bánt, hogy a gyerekeink nincsenek velünk, Németországban élnek, akárcsak a bátyám, az unokatestvéren, vagy az egykori munkatársaim meg azoknak a gyerekei. A feleségemmel ittmaradtunk egy 200 négyzetméteres házban (és ebben a ”gyönyörű” politikai-gazdasági helyzetben. Néha felteszem magamnak a kérdést: Mi köt engem ide? Hol van az én hazám?) A felső szinten még minden úgy áll, érintetlenül, ahogy az unokánk itthagyta. Én azóta nem is jártam az emeleten. Csak az ő szeretetük hiányzik.

Szabó Angéla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése