Oldalak

2019. november 12., kedd

Zentai csaták

Új egypártrendszerről hallok, szegénységről, pánikszerűen távozó, kínzón hiányzó fiatalokról

Szinte nincs olyan magyar család, amelyet idestova száz esztendeje ne kötne valamilyen ismert vagy titokzatos szál ahhoz a nemzetgyilkossági kísérlethez, amit Trianonnak nevezünk. Az elszakított területek valamelyike, légyen az Erdély vagy Délvidék, Kárpátalja vagy Felvidék, a Drávaszög vagy a Mura-vidék, netán az idegesítően „sógoroknak” becézett osztrákokhoz került Vár- vagy Őrvidék – mind-mind egy-egy kapcsolódási pont, gyakran a múlt izgató homályába vesző ösvény, az idegek, ösztönök mélyébe égett kötelék. Olyan kollektív vérségi, érzelmi bilincs, amiből nincs szabadulás. És ne is legyen.

Családunknak Délvidék, a Tisza-mente jutott. Erről szegény jó édesapám éppúgy nem tehetett, ahogy a szülei sem arról, hogy a históriai sorsszerűség eljuttatta őket odáig, hogy a vészterhes 1919-es esztendőt követően, valamikor a hasonlóképpen sorsfordító 1920-as év elején úgy döntsenek, Magyarkanizsáról fölszekereznek vagy húsz kilométerre északnak, Szeged városába. Azért, hogy az útban levő kisded érkezzen magyar világba. Amikor a hatvanas évek elején sorjázni kezdtek a különleges emberek nálunk Rókuson, akik mindig a karácsony esték örömteli, áradó és megnyugtató bőségét hozták magukkal, rágógumit és rizses csokit, rumpuncsot és képregényeket, később mindenféle tiltott könyvet meg folyóiratot, barátságosak voltak és önzetlenek, nyíltszívűek és ízes zárt é-kkel teli nyelvjárást beszélők. Ma már tudom: a kocka akkor végérvényesen el lett vetve.

Most, sokadszorra itt, a Délvidéken, apai őseim magyarlakta földjén, Zenta sokat megélt szép városában, nem nézem meg újra az 1944-es barbár magyarirtás emlék-kopjafáját és a törököt Magyarországról végképp kiverő 1697-es zentai csata emlékművét sem. Nem, mert lenyűgöznek a régi barátokkal, harcostársakkal hosszú évek után felújult nagy beszélgetések, a találkozások embermeleg varázsának igézetei. És az a szinte leírhatatlan hangulat, ami minden valamire való anyaországi, a megcsonkult hazából érkező magyart elfog, ha az elszakított vidékek valamelyikére érkezik.

A Délvidék meg, a Dél-vidék – és ezen belül Bácska, ahogyan Kosztolányi írja, „ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska” – ráadásul annyira, de annyira más. Bácska, ahol „félve jár az úri kisgyerek”, itt, ahol „boros az asztal és véresek a kések”, „lánggal rikító selymek” vannak és „rác mennyország”. Itt ülünk a könyvbemutató után, beszélgetünk, költő és pszichológus, Tito-börtönt viselt író és nyelvész, s a felfénylő öröm, az együttlét lelkesítő szárnyalása után, mint szinte mindig, jön a kijózanító valóság. A hétköznapok realitásának könyörtelensége.

Új egypártrendszerről hallok, az örökéletű janicsár-magyarok ak­cióiról, szegénységről, kormányzati ballépések sorozatáról, tízezerszám külföldre került véreinkről, pánikszerűen távozó, kínzón hiányzó fiatalokról, az elszakított területeken legalacsonyabb termékenységi mutatókról, növekvő reménytelenségről, már-már a villanyt majdan leoltó legutolsó pszichózisával. Támadások – folyamatos csatákról lévén szó – vannak bizony. Átvitt értelemben persze, de annál hatékonyabban. Távolról sem véletlen, hogy annak idején errefelé hajtották végre talán a legvadabbul – méltón a vad rác hagyományokhoz – a rendszerváltás utáni egyik legnagyobb magyar csodát jelentő szervezet, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége szétverését. Hogy itt is, akárcsak Erdélyben vagy a Felvidéken, érvényesüljön a legcélravezetőbb bomlasztó jelszó a „két magyar megfér együtt, három már marakodik” halhatatlan igaz­ságának jegyében: megosztani és uralkodni, szintúgy ősi recept szerint. És alja emberek, született szolgalelkek, renegát senkiházik mindig tenyésznek. Amennyi csak kell. Imponáló számban akár.

Hallgatom az olykor rémtörténet-számba menő eseteket a csöndes novemberi estében, és félek, hogy az üres pohár feldől és kiömlik belőle száz esztendő minden keservének és rémségének feneketlen árja, elborít, beborít, eláraszt mindent, kimos bennünket innen, őseink földjéről, ahol hallgatagon és – talán – némi daccal állnak őrt a Tisza-parti füzesek. A Tisza, a legmagyarabb folyó és a nagy hun király, Attila, akit a medrébe temettek, igen, ők még segíthetnek.

Kisüt a nap, mikor másnap áthajtunk a hídon, egy pillanatra visszanézek a zentai csata emlékműve felé, ki tudja, mikor láthatom viszont. Már a Bánságban gurulunk, egyre vegyesebb a vidék, ez már nem Kosztolányi Bácskája. Csókán, a Bánság legnagyobb ismerőjének, évtizedénél is régebben eltávozott kiváló barátunk, a költő-szocio­gráfus Cs. Simon István falujában járunk. Barátom hirtelen lassít, bekanyarodik: a templom mellett a falon a nagyságos fejedelem, az errefelé is (hol nem?) csatázott Rákóczié mellett ott van Cs. Simon István emlékműve. „Látod, ennyi maradt”, mondja. Aztán kicsit később, elgondolkodva hozzáteszi, persze, ha ennyi maradt, mégiscsak megmaradunk tán valahogy.
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20191112-zentai-csatak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése