Oldalak

2020. június 23., kedd

Itt minden a párté

Milyen ma magyarként élni Délvidéken? A kérdésre többféle válasz kínálkozik. Legalább három szempont jut eszembe, és mindegyik a hatalmon lévő párthoz való viszonyról szól.
Általánosságban is elmondható, hogy egy pártdiktatúrát érvényesítő államban csak azok érzik magukat jól, akik közel kerülnek a hatalomhoz. A támogatásokat, amelyek legnagyobb része magyarországi, az uralkodó pártok osztják szófogadó alattvalóiknak. Nem kell különösebben magyarázni, hogy ez milyen privilégiumokkal jár egy olyan országban, amely nem rendelkezik számottevő gazdasággal, és minden szegmense nagy lemaradásokkal küszködik.
Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, már fiatalon átlátja a helyzetet, és ha nincs más módja a megélhetésre, bizony tudatosan alkalmazkodik. Ebben a hierarchiában mindenki tudja, kinek a nevét szabad leírni, kit nem szabad meghívni sehova, kik azok, akik nem szerepelhetnek a médiában. Ezen a téren különösen téves az a vélekedés, hogy a fiatalok naivak. Ez egyáltalán nincs így. Az én időmben még szégyen volt kiszolgálni a rendszert, a mai értelmiségi fiatal pedig úgy gondolja, az a balek, aki nem használja ki a lehetőséget, amelyet a hatalom kínál. Mert a középszerű kádereké a legfényesebb karrier. A könyvkiadástól a színházig itt minden a párté.
Az ellenzék időnként felemeli ugyan a hangját. Szélmalomharcot vív. A legutóbbi választás idején jeles magyarországi politikusok nevezték őket – írd és mondd – árulónak. A hatalom lassan megvesz mindenkit kilóra, sztárírókat, művészeket egyaránt – vagy kirekeszt egy életre.
A harmadik út az apolitikusság. Ami valójában, úgy is mondhatnám, luxus. Megélhetést nem biztosít, csak szellemi szabadságot. És tiszta érzést, hogy az ember azt írhatja, amit gondol. De a templom egerénél is szegényebb, aki ezt az utat választja. Csak szellemiekben gazdag. Világéletemben irtóztam a politikától. A terepem a történet, az irodalom, amely meggyőződésem szerint maradandóbban visszaadja, kik között éltem. Tizenöt évig szerkesztettem egy irodalmi mellékletet, ami kedvemre való volt (Kontra Ferenc 2015-ig a Magyar Szó munkatársa volt – a szerk.). Mégis politikai okokból tettek az utcára egyik napról a másikra néhány negatív könyvkritika közlése miatt.
És ekkor még csak az értelmiségi rétegről beszéltem. Pedig a megélhetéshez szükséges minimumot, a legegyszerűbb munkahelyeket is csak azok tölthetik be, akik rendelkeznek pártkönyvecskével. Azt is el kell mondani, hogy azért ennyire belterjesen pártvezérlésű a közösség, mert kicsi, áttekinthető, és párhuzamos társadalomban él, eltávolodott a szerbektől, főleg a határ mentén. A szórványra is az jellemző, hogy egy megüresedett munkahelyre szerbet vesznek fel, nem magyart. Még egy magyarnak tűnő kisváros hivatalaiban is csak szerb alkalmazottakkal találkozni, akik Trianon óta emlékeztetnek arra, mi fán terem itt az államnyelv.

És hogy száz év múlva lesz-e még magyar élet Szerbiában? A Délvidék ebben az esetben is jobb szó lenne, mert nemcsak Szerbiát foglalja magában. Én a Drávaszögben születtem, a történelmi Baranya megye legdélebbi csücskében, ma Horvátország része. A falum, Darázs határában játszódott le a mohácsi csata. Amikor gyerek voltam, az eke gyakran kifordított a szántóföldből török érmét, rozsdás fegyverdarabot.
A baranyai ember öntudatos. Sokkal inkább ismeri múltját, történelmi emlékeit, mint a Délvidék többi részében. Laskón nőttem föl, és nem volt olyan, aki ne tudta volna, itt élt Sztárai Mihály, a neves reformátor, az első magyar nyelvű dráma írója. Vagy aki ne tudott volna Ács Gedeonról, aki szintén pap volt, Kossuthot kísérte el amerikai emigrációjába. Vagy öccséről, egyik legelső Shakespeare-fordítónkról, Ács Zsigmondról.
Gazdag bortermő vidék volt, felmenőim is ezzel foglalkoztak. A századfordulóra a vasút művelt polgári szemléletet is hozott, a nagyanyám kívülről tudta Jókai regényeit. Egyetemista koromban, amikor nem volt időm mindent elolvasni, meglátogattam, hogy gyorsan mondja el egyik-másik tartalmát. Nagyapám Monarchia-pártiként nyolcvanévesen is hangoztatta a szocializmus évei alatt, hogy az volt a mi aranykorunk, azóta minden csak lefelé ment.

Ez a világ a szemem láttára semmisült meg az elmúlt hatvan évben. És nemcsak azért, mert a határ ezen a vidéken hétszer lépett keresztül, hol ide, hol oda sodródott a délszláv válság során is. Nemcsak a háborúk miatt, hanem azért is, mert magyarsága elöregedett és elfogyott. Külföldre ment vagy asszimilálódott.
Most ezt látom Szerbiában is. Újra átélem, amit már egyszer megtapasztaltam. Számomra ismerős helyzetek ismétlődnek. Végül a kérdésre azt mondanám: sajnos azt már nem merném életnek nevezni.

Kontra Ferenc (Újvidék, Szerbia)

„Tíz év múlva egy magyar sem lesz”

Részlet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése