Oldalak

2020. július 19., vasárnap

„Magánbűnök, közerkölcsök…”


Petőfi Sándor
Nem igényeltem a száz eurót. Értelemszerűen nem is vehettem fel. Nem gondolom, hogy különb vagyok azoknál, akik éltek a lehetőséggel. Csak sokkal nyugodtabb.
Azok számára, akiket havi jövedelmemből több-kevesebb összeggel támogatok, most is elküldtem, befizettem a lehetőségeimhez mért összegeket. Nem kívánom, hogy megköszönjék, s ezt már a kezdet kezdetén tudattam velük. Nem posztolom ki a befizetőlapot, és tévés szereplést sem csinálnék soha a jótékonykodásomból. Magánügyem.
Nagykorúvá ért fiam elhunyt édesapja után családi nyugdíjra jogosult. Amikor betöltötte tizennyolcadik életévét, folyószámlát nyitottunk neki, és lemondtam javára a korábban az én számlámra érkező juttatásról. Ezért történhetett meg, hogy automatikusan (a nyugdíjasok számára így érkezett) megkapta a szerb kormány támogatását. Már nem parancsolhatok neki, hiszen felnőtt állampolgár, ezért csak megkértem, hogy adományozza tovább az összeget. Felajánlotta a kettőnk által moderált irodalmi portál, a FüVÉSZ verspályázata számára, amit 15–20 éves, versíró fiatalok részére hirdettünk meg. A harmadik díj, egy táblagép árát fedezi belőle.
Alig érkezett meg az összeg, levelet kapott Aleksandar Vučićtól. Nem kell magyaráznom, ki a levél feladója. Mint országunk „legidősebb polgárai”-nak egyikét szólította meg. Természetesen nem kívánhatom, hogy az elnök ismerje a fiamat. Nem erről van szó. Csak arra mutat rá ez a megszólítás, hogy abban a kvázi valóságban, amelyben országunk vezetői élnek, fogalmuk sincs arról, hogy a valóság hányféle sorsmodellt képes létrehozni. Hogy ez esetben az az ember és polgár („ember és polgár leszek” – hangzik egyik legjelentősebb költőnk emblematikus erkölcsi hitvallása!), akit megszólít, nemhogy a „legidősebbek” egyike, hanem korát tekintve a megszólító gyereke lehetne, akit nem lehet rejtett üzenetekkel, sunyi nyomásgyakorlással (hiszen a levél igazi tartalma ez!) befolyásolni. Remélem, hogy megfélemlíteni sem!
Nem ítélem el azokat, akik felvették az összeget, és a saját elképzeléseik szerint használták fel. Csak nem értek velük egyet. Nem kell ugyanis komoly intellektuális munka ahhoz, hogy az ember megértse, a támogatás – választások előtt – korántsem volt hátsó szándék nélküli. A támogatót ugyanis nem érdekli, hogy miként használtad fel, csak az, hogy felvetted az összeget. Elfogadtad a koncot. Mert az volt.
Azokat a megnyilatkozásokat viszont, amelyeket közéleti személyiségek tettek közzé, s a támogatás felvételére buzdítottak, mondván, hogy „megfizettük mi azt már”, vagy „egy négytagú család most megveheti a vágyott laptopot” (az előbbit egy élemedett, visszavonulásra megért kvázi ellenzéki politikus, az utóbbit egy színésznő mondta), meggyőződéssel utasítom el. Nem érdekel már, hogy ezekkel a nyilatkozataimmal barátokat fordítok magam ellen. Nem hiányoznak már. A sorsfordító mozzanatok, a nemzet sorsát megváltoztató (forradalmi) események ugyanis – a közvélekedéssel ellentétben – sohasem a tömegek nagyarányú összefogásán, hanem mindig egy kisebb, elszánt, olykor még a sajátjaik által is megvetett (pl. Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Petőfi) csoport áldozatvállalásán múlott.
A tömeg befolyásolható. A „magánhősök” kitartása hosszú távon mindig meghozza a gyümölcsét. A múlt időkben a héroszi kvalitású emberek (mint a fentebb említettek) még az életüket is képesek voltak kockára tenni vagy feláldozni, mint Petőfi, akinek szobrait ma előszeretettel koszorúzzák liberális gondolkodásúakat köpködő kisebbségi politikusaink is – zsebben tartott kézzel. Csak hiszik, hogy nem fontos, s hogy nem az adott egyén kulturális hovatartozásáról árulkodó, közvetve a közösség sorsának irányát is meghatározó tényezőről van szó. Mert arról van szó. Ismerik a viccet Pistikéről, aki mindig eltéveszti az összeadást, mert a tanári tiltás ellenére a zsebébe mélyesztett ujjain számol? Öt meg öt mindig 11-re jön ki neki. Rábízzuk az ilyenre közösségünk jövőjének alakítását?
Manapság életáldozat helyett legfeljebb csak komfortjainkról, előjogainkról, képzelt jóhírünkről kellene lemondani. Egy kis kockázatot vállalni. Elviselni a hatalmi grémium szócsövét jelentő szennyportál karaktergyilkoló kísérleteit, a kirekesztés szellemi és anyagi vonzatait Nem kell életet és egzisztenciát feláldozni, csatában harcolni vagy kivégzőosztag elé állni.
Hétköznapi példa: bártorsággal kellene elzavarni (pl. megijeszteni, a vészhelyzetre való tekintettel: arrébb rúgni) egy, a saját társasági körbe tartozó nőt megtámadó kóborkutyát, megvédeni a gyengébbet – ha férfinak és úriembernek gondolja magát az ember. De legalább felajánlani a segítségünket, hogy elkísérjük a sürgősségire. És nem számolni az elvesztegetett idővel, meg az elfogyasztott benzin árával (Megtörtént eset. Nem velem történt. Mégis, amikor meghallottam a történetet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy kiléptem a szervezetből, amelynek alapítója és lelkes híve voltam. Apróság, ugyanakkor, aki vezetőnek és véleményalkotónak gondolja magát, de egy ilyen hétköznapi esetben sem tud kiállni másokért, az közösségi szinten sem képes erre. Csak egy jól vasalt szépfiú és szalonforradalmár marad.)
Tudni kellene nemet mondani. A főnöknek. A zsarolónak. Az aláírásra és a szavazásra kényszerítőnek. Elküldeni a fenébe, és nem sírva fújni visszavonulót, amikor egy primitív balf.sz – a közösség érdekében tett kezdeményezésünk miatt (a magyar nyelvű napilapoknál anno történt kirúgásokról van szó!) – fenyegető módon ugat bele a telefonunkba. Mert az ilyen egyszerű kiállásokon és hétköznapi bátorságokon múlik minden.
Tudni kellett volna nemet mondani száz euróra. Hogy nem lett volna meg a gyerek laptopja? Megértette volna, hogy miért nem.
Hogy rebellis magatartásunkkal a gyerek perspektivikus jövőjének zökkenőmentes alakulását gátoljuk? Majd nem kap ösztöndíjat, kirekesztik különböző támogatásokból, esetleg megbélyegzik. Azt mondják rá, hogy tehetségtelen, hülye, meg ez meg az.
Ki lehet bírni. Túl lehet élni. A gyerek meg fogja érteni. És sokkal inkább tisztelni fog bennünket, mint amikor méltóságunk árán érte vállalunk – látszólag – mártíromságot. Pedig csak gyávák vagyunk.
Bence Erika  
https://szabadmagyarszo.com/2020/07/18/maganbunok-kozerkolcsok/



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése