Oldalak

2021. június 24., csütörtök

A délszláv háborúról – 30 év után (5.)

Mindannyiunknak volt kit siratni

A 72 esztendős Jeszenszki Mária (a fotón) Kórógyon született, de már 52 éve Nagybodolyán él. Egyedül, mégsem magányosan. 

– Mi itt annyi szörnyűséget átéltünk, hogy egész nap mesélhetnék – így kezdi visszaemlékezését a mindig vidám, bőbeszédű baranyai asszony.  – Ami nálunk történt, az nem háború volt, az egymás gyilkolása volt, itt az ismerősök ölték egymást, a szomszédok fordultak egymás ellen.  

Abban az időben a kisfaludi (Baranyakisfalud) szerb cigányok rettegésben tartották a falut. A középiskolás fiamat háromszor megverték. A végén már letérdelt előttem, úgy könyörgött: „Anya, nem akarok meghalni 16 évesen, vigyél el innen!” A vejemet úgy összeverték, hogy kék-fekete volt a teste, kórházba került. Mivel ő kisfaludi születésű, ismerte jól a garázdálkodókat. A barátja, akivel addig együtt futballozott, az verte, az ütötte. Azt kiabálták a többiek: „Csak a veséjét üssed, meg a lábát, az nem látszik!”. Utána betegeskedett is, a veséivel volt baj, és három évre rá meg is halt. A lányom 22 évesen egyedül maradt a három kisgyerekkel.

A férjem traktorista volt a Bellye Mezőgazdasági Kombinátban, őt kétszer verték össze. Az egyik alkalommal Darázson, azért, mert a falu vezetőjével, Balog Zoltánnal, jóban volt, és meglátták, hogy hozták a horvát zászlót. Ez akkor nagy bűnnek számított, ezért kapta a verést. Politikával a mi családunk soha nem foglalkozott.  

A tőszomszédunk, Sípos István még rosszabbul járt, őt megölték. 1993. április 3-án végeztek vele. Fiatal volt, huszonéves. Bementek hozzá valahogy -- pedig ő mindig azt mondta, hogy senkit nem enged be a házába. Valószínűleg ismerős lehetett az, akinek mégis ajtót nyitott. De ez örök rejtély marad, sosem fogjuk megtudni, mi történt. Amikor már keresték, mert nem jelent meg a munkahelyén, két szomszéd férfi betörte a ház ajtaját. Azt látták, hogy az ágyban fekszik, mintha aludna, fehér lepedővel le volt takarva. Azt állapították meg, hogy 17 késszúrással végeztek vele.

Egy idős férfit a kocsmánál ütöttek-vertek a szerb cigányok, ott halt meg az utcán. Egy másik idősebb embert is megöltek, Ivan bácsit, ő Eszékről jött a faluba. A szövetkezet épülete előtt találtak rá, lelőtték és az árokba dobták. Nagy István bodolai születésű volt, mérnök, de már nem ebben a faluban élt, éjjel pizsamában vitték el, a kezét dróttal hátrakötötték. A hozzátartozói semmit nem tudtak róla, hová tűnt, mi lett vele. Lelőtték és a holttestét az erdőben elásták. Pár évvel később találtak rá a maradványaira, a vaddisznó kitúrta. Voltam is az újratemetésén.

Mindannyiunknak volt kit siratni. Borzasztó volt itt az élet, nem is értem, hogy bírtuk ki. Ugyanezt még egyszer nem élnénk túl. Folyton piszkáltak bennünket. Volt olyan éjjel, amikor hatszor rálőttek a házunkra. Egy alkalommal be is jöttek, és nagy felfordulást rendeztek, mindent kidobáltak a szekrényből, de nem mertem szólni, mert megöltek volna.  

Amikor már nem tudtuk elviselni ezt a helyzetet, a lányomék átmentek Magyarországra. Egy rozoga biciklivel és egy kevés ruhával vágtak neki a határnak. Felültette a hathónapos kislányukat hátra, a kisfiút meg előre, a biciklivázra. Úgy tolta őket árkon-bokron, vízen keresztül. A vejem úgy össze volt verve, hogy még a biciklit se volt képes tolni. Egy szerb ember volt a határátkelőnél a főnök, Rade Zubac, aki az első próbálkozáskor nem engedte át őket, mert a gyerekek neve nem szerepelt a kishatárforgalmi átlépőben, vissza kellett fordulniuk. Nem jöttek haza, Bodolára, hanem a közelben lakó ismerősüknél töltötték az éjszakát. A házigazda másnap segített nekik, elvitte az útleveleket Pélmonostorra, és ott megkapták a határátlépési engedélyt. Akkor már Rade Zubac átengedte őket. Még énhozzám is eljött, hogy a tudtomra adja: sikerült átjutniuk a határon, már biztonságban vannak. 

Voltak, akik már korábban elmenekültek. Mi a maradás mellett döntöttünk, a férjem idős szüleit nem akartuk magukra hagyni. Ők azt mondták, hogyha meg kell halni, akkor ott haljanak meg, ahol születtek. De másként alakult: miután a 16 éves gyerekemet harmadszor is megverték, már nem volt kérdés, hogy nekünk is távoznunk kell. Egyik szerb barátunknak a fia azt mondta: „Én magukat nem tudom megvédeni, menjenek át a határon, addig, amíg lehet!” Nekünk is Pélmonostoron kellett engedélyért folyamodni. Akkor is egy szerb ember segített. Ismertük, mert Kórógyra nősült, egyik rokonunknak volt a férje. A felesége és a kisfia akkor már szintén Magyarországon tartózkodott. Kiküldte a katonákat az irodából, hogy négyszemközt tudjunk beszélni. Azt mondta, tudja, hogy mi hová tartunk, ha elviszünk egy levelet a feleségének, akkor átenged bennünket. Így sikerült megmenekülnünk. Később a férjemnek is szerbek segítettek. Nem szégyellem mindezt elmesélni, mert köztük is voltak jók is, meg rosszak is. Megtörtént az is, hogy aki pártját fogta az itteni embereknek, azt likvidálták. Így járt egy katonatiszt. Segített egy magyar fiatalasszonynak -- aki akkoriban temette el a két hathónapos gyerekét, a férjét pedig elvitték –, és utána nyomtalanul eltűnt. Sajnáltuk. De akadtak a mi magyarjaink között is olyan aljas emberek, akik összeszedték a 60 évesnél fiatalabb férfiakat és elvitték őket Kisfaludra, a malomba. Ott azzal riogatták őket, hogy ahány szerb meghal a harcokban, annyi magyart fognak megölni. Ezt mind az alja népség csinálta – azokat tudták megfizetni. Pénzért mindenre képesek voltak. Azt mondták, egy liter konyakot meg 100 márkát kaptak egy ember fejéért. Akkor mit mondjak még? Hát, hogy ne féltünk volna!? És most tessék, éljünk együtt velük! Jópofizni kell. Csak azért az emberben valami fáj, fáj, fáj…

Nekünk mindenünk megvolt, ami a földműveléshez kell – traktor is, kombájn is --, de mindent elvittek. A lányomék akkor voltak ötéves házasok, és éppen elkészült a házuk, mi építettük nekik. A vejemet azzal vádoltak meg, hogy Tuđman építette a házukat. Nem adott nekünk az ország semmit, mái napig sem! Új ház volt, kellett másnak. Mire Magyarországról hazatérhettünk, teljesen tönkretették. Mindent megrongáltak, betörték az ablakokat, a fürdőszobában a vízvezetékcsöveket eltömítették, az emésztőgödröt betemették.

A mi Szent Anna templomunk volt az egyetlen, amelyben a régi szobrok megmaradtak, de azokban a zűrzavaros években, még a templomot is kirabolták. Nagy szobrok álltak az oltáron, úgy tudom, hogy Jézus és Szűz Mária szobrát sikerült megmenteniük az asszonyoknak, de a többit elvitték. Amikor már Magyarországon éltünk, a piacon felismertem egyet, a mi templomunkból lopták el. Nem tudom, kik árulták, nem magyarok voltak.

Köszönhetjük mindezt a nagyhatalmaknak. Nekünk semmi közünk nem volt ehhez a háborúhoz.

Én 1998-ban jöttem haza. Mikor Antunovac faluhoz értünk és megláttuk a szétlőtt, kifosztott, elhagyatott házakat, hazáig sírtunk. Nehéz volt az újrakezdés, mert semmink nem maradt. Minden munkát elvállaltam, hogy meg tudjunk élni. Dolgoztam a cukorgyárban meg pingálni jártam, tortát sütöttem pénzért. A háború kitöréséig volt 4 osztályos iskolánk, Bácskából jártak át a tanítónők: Győrfi Magda és Horváth Teréz -- most összesen 4 gyerek van a faluban.  Akkor volt két bolt, a bodolai búcsúkor három kocsmában tartottak bálat. Volt három borbély, varrónő, bognár, három kovács. Most semmi nincs: se iskola, se üzlet, se kocsma. (Igaz, van egy tájházunk, azt azért csináltuk, hogy a fiatalok lássák, hogyan éltek itt régen.)

A háború után 60-an maradtunk a faluban. Mióta visszatértünk, azóta csak a gyűlölet van.

Én magamra maradtam, a férjem 5 éve meghalt, 69 éves volt. A lányomék Németországban élnek, a fiamék Magyarországon. Amikor a fiam hazajött, azt mondta: „Anyám, a történtek után nekem már nincs itt semmi keresnivalóm!”. A ház, amit a háború előtt a lányoméknak építettünk, az unokámé lett, itt lakik a családjával. Az enyémet én tartom fenn, egyedül. Sosem unatkozom – rendezgetem a kertet, baromfit nevelek, rendelésre tortát sütök. Leginkább Magyarországra viszik a tortáimat. 

Sok régi ház áll üresen. Bárcsak jönnének ide fiatalok! Én, ha meghalok is, Bodola ne haljon meg!

Szabó Angéla

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése