Oldalak

2021. július 7., szerda

A délszláv háborúról – 30 év után (10.)

„Miért ilyen kegyetlen ez a piszkos háború?“

 

Mert háború ez, háború – s harcban mit ér a szó?
A kiáltásnál hangosabb egyetlen puskagolyó.
Fenyő László

Jugoszlávia felbomlásának 30. évfordulója kapcsán egy sokrétű, átfogó elemzésre vállalkozott nemrégiben a Partizán Youtube-csatorna, a megszólaltatott politikusokat és újságírókat Gulyás Márton faggatta.

Jeszenszky Géza Magyarország akkori külügyminisztere szerint: Senki nem gondolta sem Magyarországon, sem a világban, hogy Jugoszlávia sorsa rövid időn belül megpecsételődik. A világ tulajdonképpen nem is nagyon tudta azt, hogy itt történelmi, vallási, kulturális ellentétek vannak, ezért nem is hogy meglepődtek, nem is tudták elképzelni, hogy június végén, 91-ben, a szerbek egyfajta felkelést robbantottak ki – belgrádi pénzből, belgrádi fegyverekkel, a kommunistából nacionalistává vált szerb vezetés egyetértésével, támogatásával.

Szentiványi István, abban az időben Szabad Demokrata Szövetség országgyűlési képviselője: Azzal nem számoltunk, hogy egy ilyen széleskörű és nagyszabású polgárháború alakul ki a térségben, de azért 90 óta sejteni lehetett, hogy itt valami nincs rendben.  Marković, az akkori jugoszláv miniszterelnök Budapesten járt, egy nyugat-európai körút végén jött el Budapestre, találkozott a Külügyi Bizottság vezetőivel, és rendkívül magabiztosan arról beszélt, hogy itt semmi probléma nincs, és hogy a nyugatiak megerősítették őt abban, hogy mindenki mellettük áll, az egységes Jugoszlávia mellett, és egyébként Jugoszlávia most nagyon jó formában van, hamarosan csatlakozni fog az európai közösséghez. Árasztotta magából azt, hogy itt minden rendben van. Ezt megelőzte az, hogy 90 decemberében Szlovéniában már volt egy népszavazás, de mivel nagy nyomás nehezedett rájuk, elhalasztották a függetlenség kinyilvánítását. Ez történt meg 30 évvel ezelőtt, és erre válaszolt a Jugoszláv Néphadsereg úgy, hogy megszállta a ljubljanai repülőteret, illetve a határállomásokat zárta le, és itt elindult a tíznapos háború. Ennek az volt a lényege, hogy a területvédelmi erők harcba kezdtek a Jugoszláv Néphadsereg katonáival. Nem volt nagyon intenzív, összesen 50-60 áldozata volt.  És innen indult az egész. Mi a föderalizmust támogattuk, azt a nyugati fölfogást követtük akkor, hogy beláthatatlan következményei lehetnek Jugoszlávia fölbomlásának, és egyébként is jobb, ha mi ebbe nem keveredünk bele – például a vajdasági magyarok miatt. Jobb lenne, ha ez a dolog elcsitulna, és ebbe az irányba próbáltuk terelni a dolgokat. Persze messze túllépett rajtunk a történelem. Amikor elindult a háború, én rögtön egy delegáció élén Vajdaságba utaztam, ahol először Adán találkoztam Ágoston Andrással, aki a Vajdasági Magyarok Demokratikus Szövetségének volt a vezetője, majd onnan tovább, Újvidékre. Az aggodalom nagyon erős volt bennünk, hogy mi történik a vajdasági magyarsággal, és ők sem tudták, hogy ez hova fog kifutni, és nem alaptalanul féltek.

Jeszenszky Géza: A diplomáciai csatornákon arról próbáltuk győzködni a partnereinket, hogy Horvátországnak valamiféle önállósulását és Szlovéniát, azt el kell ismerni. Minket egyetlen dolog tartott vissza a még nyíltabb támogatástól, a vajdasági magyarok helyzete, mert ők egyfajta túszhelyzetben voltak, és ezzel tisztában voltak ők is, a magyar kormány is. Valahogy fel kellett hívni a nemzetközi közvélemény figyelmét Vajdaságra, az ottani magyarokra. Hogy van egy nagy veszélyben levő kisebbség, erre mi hívtuk föl a figyelmet.

Makai József vajdasági születésű újságíró, évtizedek óta Magyarországon él, abban az időben több harcteret is megjárt, az ugyancsak vajdasági származású Dudás Szabolcs fotóriporterrel sok helyszínről tudósítottak: Nem sokan akartak evvel foglalkozni, macerás volt, el kellett menni, bolondokkal kellett beszélni, el kellett viselni, hogy fegyvert fognak rád, hogy különböző erőszakos emberek nagyon hosszasan és unalmasan magyaráznak, megpróbálnak kivégezni, vagy nem…  De ennél érdekesebbet, mint látni szétesni, széthullani valamit, amiben benne vagy… Nyilván egyrészt tragikus és megrázó, másrészt páratlanul érdekes. A történelem jelen idejű megfigyelése az, ami ebbe belerántott…  Jugoszláviában mindig katona volt a honvédelmi miniszter. Azok, akik elkezdték a háborút, akik a harckocsikat kivezényelték az utcákra, azok voltak az utolsó partizánok… Az érzetben is meg a bizonyosságban is én azt láttam, hogy bár lennének  kiutak, az actorok nem a deeszkalációra játszanak – senkinek nem érdeke… Szerbiában Slobodan Milošević fölbukkanása és az a pillanat, amikor ő fölismerte, hogy a tömeg az erőt ad, és hogy a tömegnek a nacionalizmusa a legfőbb üzemanyaga – az egy fordulópont volt Jugoszlávia történetében. És a nemzeti viszonyok  baszkurálása, bármiféle szóvá tétele, egy nagy tabu volt, és ezt a tabut megtörte… A nacionalizmus mint eszköz, baromi erős volt. Egyrészt volt egy baromira nehéz dilemmája. A külvilágban olyan változások indultak be, amik megkérdőjelezték a létét. Minek létezzen Jugoszlávia, ha azt látjuk, hogy ledőlt a berlini fal, ha a Szovjetunió elkezd kipörögni, és lassan széthullani? Miközben a belső strukturális problémák megoldatlanok, és fölmerül az, hogy talán külön-külön érdemesebb lenne folytatni… Milošević azt gondolta, hogy megnyeri a hadsereget, és a hadsereg erősebb lesz mindenki másnál, tehát neki megfelel a konfliktus. Másoknak is megfelelt a konfliktus, például azért, mert hogyha háborúval vetünk véget egy kapcsolatnak, akkor sokkal kisebb lesz az esélye annak, hogy bármiféle restauráció – 5–10-20-30 év múlva – újra elinduljon. A háború egy nagyon biztos eszköz arra, hogy nagyon hosszú időre elváljanak útjaink.

A vajdasági magyarok – bár semmi közük nem volt hozzá – nem úszták meg szárazon a balkáni népek több éven át tartó vérontását. Őket is ugyanúgy besorozták katonának, és ha nem menekültek el a kellő időben, tartalékos katonaként vitték Horvátországba, Boszniába, a szerbek oldalán harcolni. Voltak nagyon durva esetek. Bajmokon történt meg, hogy a benzinkúton várakozó, üzemanyagért sorban álló traktorról leszállították a férfit és azonnal elvitték. Óbecsén egyik este beállítottak egy családhoz és mind a három férfitestvérnek azonnal mennie kellett a harctérre. Egyikük Eszék határában el is esett. A Topolyához tartozó kis faluban, Kavillóban történt meg az eset, hogy az aznap házasodott ifjú férjnek a saját lakodalmát kellett otthagyni az éjszaka kellős közepén, mert mentek érte. Csantavéren szinte ágyastól hurcolták el a gyengélkedő parancsmegtagadót. A keresett személyt az ágyban találták, mert beteg volt, de fogták és az ágyával együtt kicipelték az utcára, ott kivették az ágyból és betuszkolták az autóba. Gunarasban megbilincselve vezették ki az otthonából a visszakozó hadkötelest. Moravicáról egy szál fehér alsónadrágban szállították be a kekeckedő hadkötelest a topolyai kaszárnyába. Nagykikindán az öntödéből a gép mellől vitték el az egyik férfit. És még sok-sok hasonló esetet lehetne felsorolni.

Sepsey Csaba, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Szövetségének szabadkai politikusa:  Ezt kellett hogy megélje Szabadka szorgalmas, becsületes népe, hogy géppisztolyos rendőrök rabszállító kocsiban a munkahelyükről viszik el erőszakkal az embereket, egyenesen a frontra?!  Rózsa Sándor idejében fogták kötéllel az embereket katonának. A XXI. század küszöbén ezt kellett hogy megéljük?!

Hornyik Miklós vajdasági író, kritikus a Magyar Televízió Panoráma című külpolitikai műsorában nyilatkozta 1991 nyarán: Miért ilyen kegyetlen ez a piszkos háború? Lehet, hogy meghökkentő lesz, amit mondok, de évek óta élek a gyanúperrel, hogy itt tulajdonképpen elégtételt készülnek venni a szerbek a rajtuk, a II. világháború éveiben végrehajtott genocídiumért. Ami ma Jugoszláviában, Horvátországban történik, az meggyőződésem szerint nem polgárháború, hanem polgárháborúnak álcázott tömegmészárlás, emberiség elleni bűncselekmény. A Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok gyakorlatilag mindent megsemmisítenek, ami horvát, kulturális emlék, civil célpontokat támadnak és fennen hirdetett jelszó az is, hogy: „Vesszen minden, ami horvát!” Ebből látom azt, hogy tulajdonképpen genocídium történik itt, nálunk, és mi, magyarok mint akadálynép vagyunk, ütköző népesség ezen a területen. Teljesen azonos sorsban osztozunk, mint a horvátok. Négy Árpád-kori magyar falut rommá lőttek máris, két falu teljes népessége magyarországi menekülttáborokban van.

A magyaroknak a hágai békekonferencia résztvevői máris szavatolták azt, hogy megtagadhatják a fegyverviselést – nem legitim háború folyik Jugoszláviában –, ez az egyik. A másik az, hogy a szülőföldjükre bántódás nélkül vissza kell térniük. Vissza kell térniük, de hova fognak visszatérni a kórógyiak, mikor egyetlenegy ház nem maradt épen Kórógyon például, de sorolhatnék még mást is. Nyilvánvaló az a cél, hogy nagy Szerbia megteremtése az nem volna elegendő, hanem etnikailag tiszta Szerbiát kellene létrehozni. Tehát a magyarokat ilyen módon – megtizedelésükkel is, és félelemkeltéssel is arra kellene késztetni, hogy átszökjenek Magyarországra, minél tömegesebben, és ne is jöjjenek vissza.

Szabó Angéla

Videók:
Partizán Youtube-csatorna: https://youtu.be/Tlq80_PE7gQ
A Panoráma című tévéműsorban 37:20-nál kezdődik a horvátországi háborúról szóló riport: https://youtu.be/zzS5of-EEyA

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése