1944/45-ös bírósági ítélet nélkül nincs rehabilitáció!

Így viszont a jogtalanul kisemmizettek nem kaphatják vissza elkobzott vagyonukat
A szerbiai parlament őszre módosítani fogja a rehabilitációról szóló törvényt, aminek eredményeként lehetővé válik, hogy a vagyon-visszaszármaztatásról és kárpótlásról szóló törvény értelmében (amit ugyancsak szeptemberben fogad el a parlament) kártalanítsák mindazokat, akiket ezt megelőzően rehabilitálnak – nyilatkozta a szerbiai állami hírügynökségnek, a Tanjugnak Slobodan Homen, a szerbiai igazságügyi minisztérium államtitkára.

A II. világháború végén és az azt követő évtizedekben elkonfiskált vagyon visszaszármaztatása mellett a jogerős bírósági ítélettel rehabilitált személyek megvalósíthatják mindazokat a jogaikat, amelyektől annak idején megfosztották őket. Ez azt jelenti, hogy joguk lesz egészségügyi ellátásra és fájdalomdíjra is az ártatlanul börtönben eltöltött időszakért.
Slobodan Homen pontosította, hogy a rehabilitáció attól a naptól kérhető, amikor egy-egy településen a „felszabadulás” megtörtént, tehát amikor Josip Broz Tito kommunista partizánjai átvették a hatalmat. Akit ettől a pillanattól, 2001. január 22-éig, az első demokratikus kormány (Zorana Đinđić volt a miniszterelnök) megalakulásáig ártatlanul ítéltek el, joga lesz a rehabilitációra. Az államtitkár elmondta, hogy eddig 1.480 ítélet született Szerbiában a rehabilitáció vonatkozásában, és még 800 ügy vár elbírálásra.
Hozátette, hogy csak a jogerős ítélettel rendelkező személyek számíthatnak rehabilitálásra és kárpótlásra. Nyomatékosította, hogy azok a bűnözők, akik usztasa egységekben szolgáltak, vagy valamelyik magyar csoportosulásnak, esetleg a partizán, vagy a csetnik mozgalomnak voltak a tagjai, nem számíthatnak kárpótlásra.
Slobodan Homen nyilatkozatából a sorok között az olvasható ki, hogy a törvénytervezetet kidolgozó belgrádi kormány továbbra is bűnözőként tekint arra a több tízezer magyarra, németre és nem utolsó sorban szerbre, akiket ártatlanul, bírósági ítélet nélkül végeztek ki 1944 őszén, vagy akik valamelyik vajdasági haláltáborban vesztek el embertelen körülmények között, meg hogy ezek leszármazottai nem számíthatnak kárpótlásra, mivel hogy a kivégzésről és a vagyonelkobzásról nincs érvényes bírósági ítéletük. E tekintetben a Magyar Koalíció képviselőire komoly munka vár a belgrádi parlament őszi ülésszakán kezdődő vitában, hogy az említetteknek is joguk legyen a méltányos rehabilitációra és kárpótlásra. Mert, hogy Szerbiában állítólag minden ember egyenjogú, faji, vallási és nemzeti hovatartozásától, politikai észjárásától függetlenül, föltéve, hogy nem bűnöző az illető. Arról viszont meglehetősen egyoldalú döntések születtek a múltban, hogy ki számított népellenségnek, Homen szavaival élve „bűnözőnek”, vagy tovább folytatva ezt a gondolatmenetet, netán bűnös nemzetnek. Az 1944 őszén legyőzötteket nem kérdezték. Sajnos, még ma is sokan úgy képzelik, meghúzódhatnak a partizán “hőstettek” árnyékában és élvezhetik a privilégiumokat. Meg, hogy a „hőstetteket” sosem fogják a történészek újraértékelni. E tekintetben, sajnos az aktuális “demokratikus” szerbiai kormány néhány képviselőjének az értékrendje nem áll távol a bírósági ítélet nélkül tevékenykedő hóhérokétól. A másik gond, hogy a hivatalos Budapest erőtlenül viselkedik a vajdasági magyarok elleni gonosztettek feltárásának sürgetése vonatkozásában. Pedig, októberben lesz két éve, hogy Sólyom László és Boris Tadić között 2009-ben megszületett a megállapodás, hogy le kell rántani a leplet a Vajdaságban elkövetett magyarellenes atrocitásokról, hogy eljuthassunk a bocsánatkérésig és annak logikus folytatásaként: a történelmi megbékéléshez. Rosszul áll a szénánk e tekintetben.
Ternovácz István
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4335/194445-os-birosagi-itelet-nelkul-nincs-rehabilitacio.html, 2011. augusztus 23. [16:45]

Leállt az 1944-es tömegsírok összeírása Szerbiában

A választások közeledtével nincs rá pénz, és hiányzik a politikai akarat
Szerbiában a második világháború végén kíméletlen tömeggyilkosságokra került sor. A hatalmi pozícióba került kommunisták a hírhedt titói állambiztonsági szolgálat, az OZNA irányításával több tízezer nemkívánatos németet és magyart mészároltak le. De a többségi szerb lakosságot sem kímélték. Mára kiderült – ez visszatérő téma a belgrádi lapokban - hogy a királypárti szerbek közül is több tízezren kerültek tömegsírba, csak azért, mert ideológiai ellenfelei voltak a titói rezsimnek. Ami viszont ennél is gondba ejtőbb, hogy Szerbiában ma, 67 évvel a történtek után is áthidalhatatlannak tűnik a szakadék az egykori kommunisták politikai örökösei és az áldozatok leszármazottai között. Pedig a belgrádi kormány deklarálta, hogy fel kívánja tárni Szerbia történelmének fehér foltjait, köztük az 1944-45-ös eseményeket is.
A kormány kezdeményezésére 2009. november 12-én létrehoztak egy állami bizottságot azzal a feladattal, hogy felkutassa, összeírja és megjelölje az ország területén 1944. szeptember 12-e után keletkezett tömegsírokat, és hogy elkészítse a kivégzettek listáját. Ezen túlmenően, a tömegsírok feltárása és az áldozatok földi maradványainak az azonosítása is ennek a testületnek a hatáskörébe tartozik. A bizottság állami intézmények, kutató-intézetek képviselőiből, történészekből, jogászokból, igazságügyi orvos-szakértőkből, antropológusokból, katonai és rendőri szakemberekből állt össze.
Srđan Cvetković történész, a kutatásokat végző bizottság titkára tevékenységükről nyilatkozva 2011 januárjában azt mondta, hogy „eddig mindössze 20 000 áldozat nyughelyét tudtuk számba venni, közülük 7000-en Vajdaság területén vannak, és legalább 200 titkos sírhelyet sikerült behatárolnunk. Lehet, hogy ez kevésnek tűnik, de csak nemrég láttunk munkához, és az anyagi lehetőségeink is meglehetősen szűkösek, ezért bizonyára sok nehézségbe fog ütközni majd a sírok feltárása”.
A tényfeltáró bizottság titkárának januári nyilatkozata óta nyolc hónap elmúlt. Azóta szinte semmi nem történt. Vukašinović Éva, a vajdasági ombudsman helyettese ennek a belgrádi, központi tényfeltáró bizottságnak, és a tartományi albizottságnak is tagja. Vele készült az alábbi interjú.

– Megnyitottam az állami tényfeltáró bizottság honlapját (http://www.komisija1944.mpravde.gov.rs/lt/news/aktivnosti/saopstenja/saopstenje-drzavne-komisije-za-tajne-grobnice.html). Az utolsó bejegyzés 2011. május 9-ei bejegyzésű. Mi ennek az oka?
– Igen, ez így van. Sajnos majd egy éve nem ült össze ez a bizottság. Föltételezésem szerint azért, mert nincs rá pénz.
– Lehetséges, hogy politikai okok állnak a háttérben? Sokan ezt feltételezik. Kényes kérdés az 1944-es történések vonatkozása szerb-szerb vonatkozásban is.
– A bizottság titkára többször is a tudomásunkra hozta, hogy nincsenek meg a szükséges eszközök a bizottság működéséhez. A kezdeményezés megtörtént, hogy vágjunk bele a kényes kérdés rendezésébe, de ezt nem kísérte megfelelő pénzügyi keret. Ebből pedig az következik, hogy az akció mögött nem áll igaz politikai akarat. Mint bizottsági tag, úgy ítélem meg, hogy kiábrándító ez a helyzet, mert mindannyian örültünk annak, hogy ezeket az ügyeket végre fel lehet tárni. Nem tartom elegendőnek azt, hogy a bizottság megalakult, most meg nem ül össze. Tudok róla, hogy Zaječarban sor került próba feltárásokra, majd feltárásokra. De ez nem elegendő. Én többször hangsúlyoztam, hogy a vajdasági feltárásokra is sort kell keríteni. Az elmúlt évben ígéretet kaptam rá, hogy a 2011-es évben Vajdaságra összpontosítanak, viszont ebből nem lett semmi.
– Közelednek a választások. Kényelmetlen kérdésekkel ilyenkor nem szívesen foglalkozik a hatalom. Mit lehet itt most tenni?
– Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy kiábrándító az, ahogy ez a bizottság majdnem egy éve nem is ülésezett.
Ternovácz István
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4334/Leallt-az-1944-es-tomegsirok-osszeirasa-Szerbiaban.html, 2011. augusztus 22. [21:53]

Az autonómiának alig van jele

Miért elégedetlen Kövér László a határon túli magyar politikusokkal

Szent István ünnepe alkalmából Kövér László, az Országgyűlés elnöke a fidelitas.hu oldalon szombaton (augusztus 20-án – B. A. megj.) közzétett interjúban a nemzetpolitikáról s ennek keretében az autonómia körüli gondokról és a magyar politikusokról is beszélt.

A házelnök kiemelte: a nemzetpolitika akkor lesz sikeres, ha képes a határok feletti nemzetegyesítést véghezvinni, és elfogadtatni az „utódállamok” politikai elitjeivel, hogy nem egymás potenciális ellenségei, hanem bizonyos külső kihívásokhoz képest egymás potenciális szövetségesei vagyunk.
„Azoknak a szálaknak az összebogozása, megerősítése a feladatunk, amelyet az idő önmagában is elvékonyít, szétfoszlani enged, nem is beszélve arról, hogy az utódállamok politikai elitje szándékosan próbálja ezeket széttépni, elszakítani. Ebbe a körbe azok a kollaboráns politikai erők is beletartoznak, akik magyarnak adják ki magukat, de valójában nem a magyarokat képviselik az adott állam politikai döntéshozatalában, hanem fordítva, a többségi politikai elit érdekeit próbálják érvényesíteni a saját maguk által vezetett közösségeken belül” – nyilatkozta a politikus, aki szerint az autonómia a megmaradás egyetlen záloga.
„Azért vagyok nagyon rossz véleménnyel a Kárpát-medencei magyar politikai elit teljesítményéről – beleértve persze magunkat is, de beleértve a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi politikai közösségek vezetőit is –, mert húsz esztendő alatt alig tett valamit annak érdekében, hogy az autonómiatörekvéseket sikerre vigye” – fogalmazott Kövér László.
Szavai szerint „nemhogy a gyakorlati megvalósulásban nem történt semmi – leszámítva azt a gyengécske változatot, amit most Szerbiában törvénybe iktattak, és aminek persze örülni kell –, hanem még a tekintetben sem történt sok minden, hogy legalább az utódállamokban rekedt magyar közösségek politikai vezetői el tudtak volna fogadni egy közös platformot arról, hogy mit tekintenek autonómiának”. Nem jutottak közös nevezőre abban, milyen igényeik vannak saját államukkal szemben, amelyeket „a magyar állam a nemzetközi porondokon támogatni tudna annak érdekében, hogy egyenrangú állampolgárként létezhessenek a magyar emberek Szlovákiában, Romániában vagy a többi utódállamban”.
A választójog kapcsán azt szeretnék elérni, hogy ne legyen különbség állampolgár és állampolgár között aszerint, hogy éppen hol él. Az állampolgárság együtt kell, hogy járjon a szavazati joggal – nyilatkozta Kövér László, aki szerint a nemzet közös ügyeibe való beleszólás lehetőségének megnyitása sokkal inkább az összetartozást fogja erősíteni, semmint hogy komoly befolyást gyakoroljon a választási eredményekre. (MTI)
Magyar Szó, 2011. augusztus 22., 3. o.

(FÉLRE)TÁJÉKOZTATÁS

Gondolatok az MNT elnökének sajtótájékoztatójáról

Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos (az 58/2011 számú, 2011. július 29-én keltezett) véleményében megállapította, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) felsőoktatási pályázatának több kritériuma is diszkriminatív.
Korhecz Tamás, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által irányított MNT elnöke augusztus 17-én Szabadkán sajtótájékoztatót tartott, amelyen „sajnálatának adott hangot”, amiért Petrušić véleményével kapcsolatban a sajtóban „különböző féligazságok és félinformációk láttak napvilágot”. Ezt az állítását azonban utóbb nem magyarázta meg és nem is támasztotta alá.

Ki kit tájékoztat (félre)?

Az MNT napilapja a Magyar Szó a sajtókonferenciáról előbb címoldalas, „Semmi sem veszélyezteti az MNT ösztöndíjpályázatát” című hírben (vélhetően általános iskolás diákokról készült, nem éppen a témához illő fotóval), majd az ötödik oldalon háromhasábos tudósítást közöl.
Az értekezletről szóló hírnek már a címe sem megfelelő, inkább megtévesztőnek nevezhető, hiszen senki eszében nem jutott, hogy „veszélyeztesse” az MNT ösztöndíjpályázatát. Még Korhecz is elismerte, hogy „a pályázattal kapcsolatban a biztos nem is foglalt állást”.
Véleményében Petrušić kimondta, hogy az MNT „megsértette a polgárok egyenjogúságának elvét, mivel – a személyes és a szüleik személyes tulajdonságai alapján – hátrányos megkülönböztetésben részesítette az elsőéves magyar egyetemi hallgatók egyes kategóriáit”. Ez viszont már törvényellenes és erkölcstelen. Ezen a tényen nem változtathat semmilyen sajtókonferencia.
Lássuk tételesen, mit is mondott Korhecz?
1. Az MNT elnöke „felhívta a figyelmet arra, hogy az esélyegyenlőségi biztos egyelőre nem nyilvános véleményt fogalmazott meg”, ezért szerinte „sokan egy kicsit a rúd elé szaladtak ebben az ügyben”.
Petrušić 85/2011-es számú okiratán nem írja, hogy az „nem nyilvános vélemény”. Az esélyegyenlőségi biztos elmarasztaló véleményének nyilvánosságra hozatala indokolt volt és persze hogy kellemetlenül érinthette az MNT elnökét. A demokráciában egyébként a testületek működése és bírálata is nyilvános kellene, hogy legyen.
2. Korhecz elmondása szerint az esélyegyenlőségi biztos átiratában „a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) részéről kifogásolt tíz pontnak még a felét illetően sem vélte úgy, hogy azok megkérdőjelezhetőek lennének”. Az MNT elnöke ezzel (sikertelenül) csökkenteni próbálta a VMDK beadványának és a biztos véleményének jelentőségét.
Petrušić öt pontban fogalmazta meg, hogy az MNT pályázata megkülönbözteti a (magyar) polgárokat, attól függően: hogy állami vagy más alapítású egyetemre iratkoztak; a szüleik képzettsége alapján; hogy feliratkoztak-e vagy sem a VMSZ választói (párt)listájára; tettek-e szándéknyilatkozatot erre a listára való feliratkozásról, és hogy középiskolai tanulmányaikat a lakhelyükön vagy azon kívül folytatták.
Nem az a fontos azonban, hogy hány pontban marasztalta el az esélyegyenlőségi biztos az MNT-t (és egyúttal az elnökét), hanem az hogy kimondta: a határozata diszkriminatív és ez bizony – ha tetszik, ha nem – tovább rontja a már amúgy is sokat bírált és a magyarokat megosztó testület és a magát „jogászprofesszornak” nevező elnök hitelét.
3. Korhecz beismerte, hogy a biztos „törvényellenesnek ítélte meg a választói névjegyzéken való szereplésért megítélt nagy pontszámot”. Kitérően válaszolt azonban az újságírói kérdésre, hogy „a választói névjegyzéken való szereplést pontozzák-e a jövőben, vagy sem”. – Ebben a pillanatban annyi biztos, hogy a továbbiakban ez nem lesz döntő jellegű a pontozás során. Arról még nem született végleges döntés, hogy ezt a részletet végleg törlik-e a pontozási rendszerből, vagy sem – válaszolta Korhecz.
A magyar választói névjegyzéken való szereplés a polgárok magánügye, csakúgy, mint a nemzeti hovatartozásról való nyilatkozás, vagy nem nyilatkozás. A politikai pártok és az MNT is természetesen ismertethetik a polgárokkal a jegyzékre való feliratkozással kapcsolatos álláspontjukat, de az nem lehet semmilyen pályázat vagy előnyben részesítés feltétele, mert az a diszkrimináció tilalmára vonatkozó jogszabályok megsértését jelentené.

Lesznek-e módosítások?

4. Újságírói kérdésre, hogy „az esélyegyenlőségi biztos által diszkriminatívnak minősített többi kitétellel kapcsolatban milyen módosításokat tervez megtenni az MNT, Korhecz a következőket válaszolta:
– Ezek olyan pontok, amelyek eddig sem befolyásolták döntően az ösztöndíjban részesülők sorrendjét, sem azt, hogy valaki kaphat-e támogatást. Mondjuk a szülők iskolai végzettségének függvényében egytől három pontot kaphatnak a pályázók. Az ehhez hasonló elemeket kivesszük a pontozási rendszerből.
Az elnök ismét megpróbálta sajátos (nem megfelelő) módon értelmezni a biztos véleményét. Petrušić ajánlása ugyanis nem a megkülönböztetés alapjául szolgáló kritériumok utáni pontszámokra vonatkozik, ahogyan Korhecz véli, hanem utasítás arra, hogy az MNT-nek a hátrányos megkülönböztetés alapjául szolgáló mércéket, „ki kell iktatni” a pályázat(ok)ból.
5. A demonstrátori ösztöndíjakat illetően, amelyek esetében szintén pontozzák a választói névjegyzéken való részvételt, Korhecz elmondta, hogy „ez nem volt tárgya a VMDK panaszának és nem tárgya az esélyegyenlőségi biztos álláspontjának sem”, majd hozzátette: „A jövőben ebben az esetben is csökkentjük a névjegyzéken való szereplés jelentőségét, illetve az állami egyetemek kizárólagosságát”.
Az esélyegyenlőségi biztos véleménye valóban nem foglalkozik a demonstrátori ösztöndíjakra kiírt pályázattal, mivel az említett pályázat közlésénél korábban készült. Mivel Petrušić ajánlásának példa értéke van, az MNT későbbi pályázatára is érvényes. (Az MNT elnöke által aláírt pályázat a Magyar Szó 2011. augusztus 13-i számának 9. oldalán jelent meg. Más kérdés, hogy szükség volt-e a pályázatot a napilap egész oldalán, vagy lehetett volna kisebb méretben és kevesebb kiadással is megjelentetni. Az MNT-t úgy látszik a gazdasági válságnak még a szele sem érintette.)
6. Az idézett tudósítás szerint „az MNT elnöke külön felhívta a figyelmet arra, hogy a még nyitva levő felsőoktatási ösztöndíjpályázat minden további nélkül folytatódik és a beérkező pályázatok a meghirdetett pontrendszer szerint kerülnek osztályozásra”.
Korhecz nyilatkozatának ez a része szöges ellentétben van az esélyegyenlőségi biztos ajánlásának első pontjával, amely határozottan kimondja, hogy a pályázatból „eliminálni” kell a diszkriminatív feltételeket. Vagyis nem a „jövőbeli”, hanem a már megjelent pályázatokra is érvényes.
7. A belgrádi Blic napilap tudósítása (D. Šolaja: Ispraviće grešku tek narednim konkursom, 2011. augusztus 18.) szerint Korhecz a sajtókonferencián azt is mondta, hogy „mint jogászprofesszor (?) nem ért egyet a biztos egyes ajánlásaival”. Korhecznak természetesen lehet magánvéleménye, de az ebben az esetben teljesen lényegtelen.
Az MNT-nek a vélemény kézhezvételétől számított harminc napos határidőn belül értesítenie kell az esélyegyenlőségi biztost azokról az intézkedésekről, amelyeket az ajánlás alapján való eljárás érdekében foganatosított. A jelekből ítélve az ügynek folytatása is lesz.

Újvidék, 2011. augusztus 21.
Bozóki Antal

TOVÁBB DISZKRIMINÁL AZ MNT

Jogellenes pályázat a demonstrátori ösztöndíjak odaítélésére

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) H/18/2011-számú határozata alapján a demonstrátori ösztöndíjak odaítélésre kiírt pályázata is diszkriminatív elemet tartalmaz. Az ifj. Korhecz Tamás, az MNT elnöke által aláírt pályázat a Magyar Szó 2011. augusztus 13-i számának 9. oldalán jelent meg.

Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos (az 58/2011 számú, július 29-én keltezett) véleményében „megkülönböztetőnek” nevezte az MNT 15/2011 számú, 2011. április 05-i „a felsőoktatási ösztöndíjprogram pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek pontozásáról” szóló határozatát.
Petrušić szerint az MNT megsértette a polgárok alkotmányos és törvény előtti egyenlőségének elvét, mivel – személyes tulajdonságaik alapján – hátrányos megkülönböztetésben részesítette – egyebek között – azokat az „első ízben felvételt nyert” egyetemi hallgatókat „akik nem szerepelnek a magyar választói névjegyzéken (azokkal szemben, akik feliratkoztak erre a listára, és akik nem tettek a magyar választói névjegyzékre való feliratkozási szándéknyilatkozatot (azokkal szemben, akik ilyen nyilatkozatot adtak”.
A Vajdasági Magyar Szövetség által irányított MNT legújabb pályázata szerint a demonstrátori pályázat részvevőinek a pályázati formanyomtatványhoz – „szükség szerint ” – csatolni kell „a magyar választói névjegyzéken való szereplésről szóló igazolást vagy a névjegyzékre való felvételről szóló határozatot, illetve azok hitelesített másolatait”.
Hogy ebben az esetben a „szükség szerint ” mit jelent, azt a pályázati kérelem formanyomtatványából (http://www.mnt.org.rs/12-Palyazatok/198-PALYAZAT-demonstratori-osztondijak-odaitelesere) tudjuk meg. A nyomtatvány szerint ugyanis vannak „kötelező” és „szükség szerinti” mellékletek. Ebben az esetben tehát (argumentum a contrario) nem kötelező pályázati dokumentumokról lehet szó.
Ez azonban semmit nem változtat a pályázat diszkriminatív jellegén, mivel a határozat 10 szakasza (http://www.mnt.org.rs/412-18-2011-szamu-MNT-hatarozat), amely az „elbírálási pontrendszerről” rendelkezik, világosan kimondja: „2./– a demonstrátor-hallgató szereplése a magyar választói névjegyzéken……….. 25 pont”-ot ér. Vagyis többet, mint a demonstrátor-hallgatói feladatok ellátása, ami 15 pontban van megszabva, s ez már személyi tulajdonság alapján való (magyar-magyar) megkülönböztetést jelent.
A határozat (10. szakaszának 2. bekezdése) szerint „az ösztöndíjra való jogosultságot a legtöbb pontot elérő pályázó szerzi meg, a kiosztható ösztöndíjak száma és az érintett intézménybe, illetve szakra államilag támogatott helyre felvételt nyert első évesek számának függvényében”. Amennyiben „a pontegyenlőség miatt nem lehetséges a rangsor megállapítása, a rangsorról a Közigazgatási Hivatal elnöke, külön végzéssel dönt” (10. szakasz, 3. bekezdés). Az elnök döntése ellen persze itt se nincsen apelláta, ami antidemokratikusnak is nevezhető.
Az MNT a demonstrátori ösztöndíjak odaítélésről szóló határozatát 2011. május 16-án hozta meg, közzétételére mégis Nevena Petrušić véleményének nyilvánosságra hozatala (Vajdaság Ma, 2011. augusztus 11.) után került sor. Vagyis az után, hogy az esélyegyenlőségi biztos arra kötelezte az MNT, hogy a véleményének kézhezvételétől számított harminc napos határidőn belül értesítse azokról az intézkedésekről, amelyeket a már véleményezett pályázatban észlelt diszkrimináció megszüntetése érdekében foganatosított.
Petrušić példa értékű ajánlásainak értelmében az MNT-nek ebből a pályázatából is ki kell iktatni a hátrányos megkülönböztetést tartalmazó feltételt, mivel sérti a pályázok egyenjogúságát, vagy pedig meg kell semmisítenie a pályázatot.
Az MNT pályázataival kapcsolatban felvetődik a kérdés, hogy vajon a tartományi ombudsman olvassa-e a sajtót és hivatalból reagál-e jogsértésekre, vagy valakinek ismét a szerbiai esélyegyenlőségi biztoshoz kell fordulnia panasszal?
Újvidék, 2011. augusztus 16.
Bozóki Antal

A két koordinátarendszer*

Bozóki Antal és közöttem a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) fals felsőoktatási pályázata körül kialakult vita tekintetében egy különbség van, de nagy. Két koordinátarendszerben gondolkodunk.
Bozóki megmarad az eddigi, a kisebbségi gondolkodás Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) elfogadása előtti koordinátarendszerben. Én viszont – tartalmat adva a NER-nek – igyekszem a Kárpát-medencében élő magyarok között korábban kialakult, de immár idejétmúlt viszonyrendszer helyett a korszakváltás és a NER szellemében alakuló új politikai koordinátarendszerben gondolkodni.
Az MNT fals felsőoktatási pályázata kitűnő terep e két koordinátarendszer mibenlétének bemutatására. Köszönet Bozókinak, hogy ezt az összehasonlítást lehetővé tette.
Elöljáróban engedjen meg az olvasó két megállapítást.
Az egyik: Csonka Áronék jól tették, hogy az MNT jogilag téves meggondoláson alapuló, dölyfös érveléssel körülvett pályázatát megtámadták.
A másik: a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) minapi közleményében elismertük, hogy az esélyegyenlőségi biztosnak igaza van, amikor diszkriminatívnak minősítette az MNT igyekezetét, hogy a felsőoktatási ösztöndíjak kiosztásakor indokolatlanul előnyben részesíti a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) illetve annak a pártadatbázissal összefonódott kisebbségi választói névjegyzékét. Olyannyira, hogy azokat, akik erre a névjegyzékre nem iratkoztak fel, esetleg ilyesmi nem is áll szándékukban, nemes egyszerűséggel az ösztöndíjaknak még a közelébe sem engedi. Súlyosan diszkriminálja.

Lássuk a medvét

Bozóki Antal, ismert és elismert kisebbségjogi szakértő helyesli az adatvédelmi biztos beavatkozását, ami szíve joga. Egy bizonyos szemszögből az indoklása is helytálló lehet. Nevezetesen az, hogy „a diszkriminatívnak minősített feltételeket …nem a magyar állam fogalmazta meg, hanem az MNT”.
Csakhogy a VMDP intézőbizottsága állásfoglalásában, amivel természetesen én is egyetértek, nem erről van szó. Álljon itt ez a Bozóki által kifogásolt tézis: „a VMDP ugyanakkor leszögezi: demokratikus jogállamban elfogadhatatlan, hogy a szerb esélyegyenlőségi biztos megkísérli egy támogató (ez esetben a magyar állam) célzott adománya leosztási feltételeinek befolyásolását. Amibe a biztos beleszólt, az, voltaképpen a célzott támogatásokról folytatott magyar-magyar vita”.
El tudja képzelni Bozóki, vagy bárki más, hogy Olaszország, annak idején, amikor Ausztria ösztöndíjakkal segítette (mert segítette) a Dél-Tirolból érkező német egyetemistákat, beleütötte az orrát abba, hogy melyik bolzanói német fiatal kap támogatást Ausztriától, s azt milyen alapon kapja? Persze, hogy nem. Ez a demokrácia.
Kinek lehet kifogása az ellen, ha demokrataként szeretne megjelenni a nemzetközi politikai színtéren, hogy Magyarország akár ösztöndíjakkal is támogatja azokat a vajdasági magyar fiatalokat, akik hatvanhat évvel az után, hogy felmenőiket ettől megfosztották, most újra felvették, vagy fel akarják venni a magyar állampolgárságot? Szerbiában, s ez meggyőződésem, senkinek.
Ha ugyanis Szerbia – kétségkívül fontos demokratikus gesztussal – hivatalosan nem ellenzi a kettős állampolgárságot, miért lehetne kifogása az ellen, hogy ezt a magyar állam az általa jónak tartott eszközökkel támogatja?

Álljunk meg egy szóra!

Az MNT és vezetői, azzal, hogy nem a kettős állampolgárságot, hanem a VMSZ pártlistáján való megjelenést helyezték el a fals ösztöndíjpályázat legfőbb kritériumai között, voltaképpen kettős hibát követtek el. Nyilvánvalóvá tették, hogy nem tudják mi fán terem a NER, vagy ha tudják, s ez még rosszabb, akkor nem akarnak lemondani az „egyenlő távolságtartás” időközben elkopott elvéről. Másrészt, miután a kettős állampolgárság feddhetetlen és támadhatatlan intézményét behelyettesítették a VMSZ-nek a nemzeti tanácsokról szóló szerb törvényben rögzített (utóbb miniszteri módosításokkal kiegészített) választói névjegyzékével, most vállalniuk kell az ezzel járó következményeket. Az esélyegyenlőségi biztosnak a behelyettesítés tényére alapozott súlyosan elmarasztaló kifogásait is.
Az MNT nem vállalja a kettős állampolgárság népszerűsítését. Ehelyett, a korábban már az adatvédelmi biztos részéről is kifogásolt adatbázisszerű választói névjegyzékre való feliratkozást most pályázati feltétellé léptette elő. Ezzel akaratlanul is elismerte a szerb esélyegyenlőségi biztosnak a fals pályázatra vonatkozó joghatályát. S egyben az ez alapján történt valóban indokolt beavatkozását is.

Hol a különbség?

Ha még nem lenne valakinek világos: Bozóki Antal nem lépve ki az eddig érvényes gondolati körből, jogilag megalapozottan védi az esélyegyenlőségi biztos döntését.

Én viszont abban a reményben, hogy a NER tartalmát gazdagítom ezzel, egy másik koordinátarendszerben gondolkodom. Azért a demokratikus jogért hadakozom, hogy a jó indulatú adományozó hadd határozza már meg önállóan, kinek és milyen feltételekkel juttat támogatást! S hogy ebben az államhatárok se akadályozhassák meg. Úgy gondolom, ez a felfogás jól illeszthető a kisebbségekkel kapcsolatos gondolkodás egy más, a nemzet egészének integrációját célzó új koordinátarendszerbe.
Köszönet tehát Bozóki Antalnak, hogy észrevételeivel lehetővé tette ezt az eszmefuttatást.
Mindkettőnknek mondom: mennyire más lenne most a helyzet, ha az MNT vezetői idejében felismerik, hogy „új szelek nyögetik az ős magyar fákat”, s a szűk pártérdek helyett rögtön elismerik a kettős állampolgárság népszerűsítésének szükségességét, és azt helyezik előtérbe.
Változásokra van szükség. Az MNT-ben is.

Ágoston András

__________
* Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, IX. évf. 181. szám, 2011. augusztus 14.,
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4320/A-ket-koordinatarendszer.html, 2011. augusztus 14. [21:35] és
és Central Europica Centralis (CEC), Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. augusztus 15.

ÚJABB BOTRÁNYT OKOZOTT AZ MNT

Az esélyegyenlőségi biztos véleménye: Diszkriminált a Magyar Nemzeti Tanács

Nem kis botrányt és még több kárt okozott a Magyar Nemzeti Tanács 2011. június 23-i döntése, amellyel „gyorsított eljárással” – olyan okok miatt, amelyek „80-90 százaléka a Vajdasági Magyar Szövetséghez (VMSZ) kötődik” – leváltotta a Magyar Szó főszerkesztőjét és a helyére megbízott főszerkesztőt nevezett ki.
A botránynak nemcsak kedvezőtlen belföldi („a Duna sem mossa le róla”), de elítélő nemzetközi visszhangja is volt. Az MNT módszerei ellen tiltakozott Arne König, az Európai Újságíró Szövetség (EFJ) elnöke Boris Tadić szerb elnökhöz intézett (július 17-i) levelében, a Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) pedig 2011. június 22-én közleményben ítélte el a Magyar Szóra kifejtett nyomásgyakorlást.
Jóformán még le sem csillapodott az MNT-nek a sajtószabadságot is sértő határozata nyomán kialakult vihar, Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos (az 58/2011 számú, július 29-én keltezett) véleményében „megkülönböztetőnek” nevezte az MNT 15/2011 számú, 2011. április 05-i „a felsőoktatási ösztöndíjprogram pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek pontozásáról” szóló határozatát.

Az egyenlőség elvének megsértése

A szerbiai esélyegyenlőségi biztos, Csonka Áronnak, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) beadványára tíz sűrűn gépelt oldalon adott választ, illetve fejtette ki véleményét. Petrušić valójában megerősíti azt, amire már 2011. június 17-én figyelmeztettünk: Az MNT „sürgősségi indítvány” formájában elfogadott 15/2011 számú határozata megkülönböztető jellegű (lásd: A magyar választói névjegyzéken való szereplés nem lehet mérce című írást, http://www.vajma.info/cikk/tukor/4195/).
Az eljárás során az esélyegyenlőségi biztos a VMDK beadványával kapcsolatban magyarázatot kért az MNT-től – „az ellenvéleményt is meg kell hallgatni” elv alapján –, de nem fogadta el annak érveléseit.
Petrušić szerint az MNT megsértette a polgárok alkotmányos és törvény előtti egyenlőségének elvét, mivel – személyes tulajdonságaik és szüleik személyes tulajdonságai alapján – hátrányos megkülönböztetésben részesítette azokat az „első ízben felvételt nyert” egyetemi hallgatókat:
a) akik nem szerbiai állami felsőoktatási intézményre iratkoztak (azokkal szemben,
akik olyan felsőoktatási intézményekre iratkoztak, amelyeknek az alapítója nem
Szerbia),
b) akiknek a szüleik felsőbb fokú végzettségűek (azokkal szemben, akiknek a szülei
alacsonyabb képzettségűek, illetve alsóbb fokú képzettségük van),
c) akik nem szerepelnek a magyar választói névjegyzéken (azokkal szemben, akik
feliratkoztak erre a listára),
d) akik nem tettek a magyar választói névjegyzékre való feliratkozási
szándéknyilatkozatot (azokkal szemben, akik ilyen nyilatkozatot adtak),
e) akik középiskolai tanulmányaikat a lakhelyükön fejezték be magyar nyelvben
(azokkal szemben, akik nem a lakhelyükön szerezték meg magyar nyelven a
középfokú végzettséget).
Az esélyegyenlőségi biztos véleményét az MNT határozatáról ajánlás formájában fogalmazta meg, a következő három pontban:
„1. Az MNT-nek a felsőoktatási ösztöndíjprogram pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek pontozásáról szóló 2011. április 05-i határozatából ki kell iktatnia azokat a feltételeket, amelyek sértik azon (elsőéves – B. A. megj.) egyetemi hallgatók egyes kategóriájának egyenjogúságát – a személyes tulajdonságaik és szüleik személyes tulajdonságai alapján –, akik magyar nyelven fejezték be tanulmányaikat.
2. Az MNT-nek a továbbiakban figyelmet kell fordítani arra, hogy döntéseivel ne sértse meg a diszkrimináció tilalmáról szóló törvény rendelkezéseit, illetve, hogy tartózkodjon a személyeknek vagy személyek csoportjának a személyes tulajdonságokon alapuló, más személyekkel szembeni indokolatlan megkülönböztetésétől, vagy nem egyenlő elbánásban és elbírálásában részesítésétől (kizárásától, korlátozásától vagy előnyben részesítésétől).
3. Az MNT-nek a vélemény kézhezvételétől számított harminc napos határidőn belül értesítenie kell az esélyegyenlőségi biztost azokról az intézkedésekről, amelyeket az ajánlás alapján való eljárás érdekében foganatosított.”
A diszkrimináció ellenes (vagy a megkülönböztetés titalmáról szóló) törvény értelmében minden állami intézmény és szerv köteles végrehajtani a biztos ajánlását. Amennyiben az MNT a 30 napos határidőn belül nem jár el az ajánlás értelmében, a biztos hivatala bírósági eljárásindítást is kezdhet az MNT ellen.

Elfogadható feltételek

Nevena Petrušić véleményével szemben egyesek úgy vélik, hogy „egy demokratikus jogállamban elfogadhatatlan, hogy a szerb esélyegyenlőségi biztos megkísérli egy támogató – ez esetben a magyar állam – célzott adománya elosztási feltételeit befolyásolni. Amibe a biztos beleszólt, az voltaképpen a célzott támogatásokról folytatott magyar–magyar vita”.
Ez az álláspont legalább két szempontból is vitatható: Az első, hogy itt nem a magyar állam, hanem az MNT (törvénytelen) elosztási feltételeiről van szó. A diszkriminatívnak minősített feltételeket ugyanis nem a magyar állam fogalmazta meg, hanem az MNT. A másik pedig az idézetben megrovásnak is beillik az a tétel, miszerint a szerb biztos „beleszólt a magyar-magyar vitába”. A biztosnak azonban – ha tetszik, ha nem – kötelessége biztosítani a polgárok egyenjogúságát, ha már erre a magyar intézmények nem képesek.
Az MNT ominózus pályázata kapcsán az is elhangzott, hogy „inkább a kettős állampolgárságot, illetve a már beadott kérelmeket kellene kritériumként feltüntetni”.
A szerb alkotmány 21. szakaszának 3. bekezdése szerint „tilos minden közvetlen vagy közvetett, bármely, de különösen a fajon, nemen, nemzeti hovatartozáson, társadalmi származáson, születésen, valláson, politikai vagy más meggyőződésen, vagyoni helyzeten, kultúrán, nyelven, életkoron, lelki- vagy testi fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetés”.
A diszkrimináció ellenes törvény 4. szakasza szerint „mindenki egyenlő és egyforma státust és jogvédelmet élvez, a személyi tulajdonságoktól függetlenül. Mindenki köteles tiszteletben tartani az egyenlőség elvét, illetve a megkülönböztetés tilalmát”.
Ezek szerint, a kettős állampolgárság pályázati feltételként való feltüntetése éppen olyan megkülönbözető lenne, mint a magyar választói névjegyzékre való feliratkozási és az esélyegyenlőségi biztos által bírált többi ismérv. Oktatási pályázati feltétel tehát csak magyar nyelvű tanulmány folytatása, a tanulmányi eredmény, és a tanuló/hallgató szociális helyzete lehetne.

Módosítani az Alapszabályt

A VMDK elnökének beadványára adott válaszának utolsó bekezdésében a szerbiai esélyegyenlőségi biztos illetéktelennek nyilvánította magát a beadvány azon részének ügyében, amely az MNT határozatának törvényességét kérdőjelezi meg a tekintetben, hogy „a jogosultsági rangsorról önállóan dönt az MNT Közigazgatási Hivatalának elnöke, aki egyben az MNT elnöke is, valamint olyan szempontból, hogy a Határozat biztosítja-e az alkotmány által szavatolt fellebbezésre vagy egyéb jogorvoslatra való jogot”.
Csak sajnálni lehet, hogy ezekben a kérdésekben az esélyegyenlőségi biztos elkerülte az állásfoglalás, mivel itt is nyilvánvaló jogsértésekről van szó. Jogilag, de erkölcsileg is megengedhetetlen ugyanis, hogy az MNT elnöke, aki egyben a testület Közigazgatási Hivatalának is az elnöke, ami már önmagában sincsen rendben, kisajátítsa a végső döntés jogát. Minden, magát demokratikusnak nevező rendszerben a döntéshozatal ugyanis legalább kétlépcsős.
Korhecz Tamásnak a VMSZ által az MNT elnöki székébe való ültetése eredetileg sem volt valami szerencsés választás, mivel (ezt megelőzően) egy évtizedes tartományi kisebbségügyi titkári ténykedése során nem javult a vajdasági magyarok helyzete. Már a megválasztásakor – talán a közigazgatásban szerzett modorok miatt – egyeduralomra törekedett. Ennek első megnyilvánulása az MNT Közigazgatási Hivatalának a létrehozása (a korábbi Intézőbizottság helyett, ami mégiscsak kollektív testület volt). Aztán a hivatalnak is az elnöke ő lett, majd saját maga választotta meg – csak az általa ismert feltételek alapján – a tanácsosokat. Ezek között bizony olyan is akad, aki soha nem dolgozott a közigazgatásban, megfelelő szakvizsgája de kellő tapasztalata sincsen.
Korhecz már tavaly nyáron, alig két nappal az Magyar Nemzeti Tanács első (július 3-i), munka jellegű ülése után, összetűzésbe került a zentai önkormányzattal az iskolaszékek tagjainak kinevezése kapcsán. A (jog)vitából végül közigazgatási bírósági ügy lett, ami aztán felemás ítélettel fejeződött be. (A Közigazgatási Bíróság „nem azért semmisítette meg az önkormányzat határozatait, mert nem tartották tiszteletben az MNT javaslattételi jogát, hanem azért, mert a felmentési és kinevezési határozatoknak nem volt indoklása”, vagyis formai okokból).
A MNT Alapszabályát azonnal módosítani kellene – ha lenne a VMSZ többségű testületben lenne elég erő – és különválasztani az MNT elnöke és a Közigazgatási Hivatal vezetőjének tisztségét. Be kellene vezetni a kétlépcsős döntéshozatalt, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az MNT (jelenleg teljhatalmú, mások szerint „a diktatórikus hajlamtól sem teljesen mentes”) elnökének döntése elleni fellebbezésekről a testület ülésének kellene döntetni.
Az esélyegyenlőségi biztos állásfoglalása után Korhecz Tamást meneszteni kellene az elnöki tisztségből (ha már önként nem képes távozni). A közösség érdekében. Még mielőtt nem lesz túl késő.

Újvidék, 2011. augusztus 13.
Bozóki Antal

NEM LEHET ELŐNY A MAGYAR VÁLASZTÓI NÉVJEGYZÉKEN VALÓ SZEREPLÉS
Az esélyegyenlőségi biztos szerint diszkriminatív az MNT ösztöndíjpályázata

Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) beadványára adott válaszában diszkriminatívnak nevezte a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által elfogadott határozatot, amely a felsőoktatási ösztöndíj pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek pontozásának szabályozásáról rendelkezik.
Emiatt ajánlotta az MNT-nek, hogy iktassa ki az említett határozatából a diszkriminatív kitételeket, hogy a továbbiakban tartózkodjon a személyes tulajdonságokon alapuló megkülönböztetéstől és hogy 30 napon belül értesítse a biztost arról, hogy milyen intézkedéseket tesz az ajánlással összhangban.
Az esélyegyenlőségi biztos véleménye szerint hátrányosan megkülönbözteti az MNT határozata azokat,
- akik nem szerbiai állami felsőoktatási intézményre iratkoztak,
- akiknek a szüleik felsőbb fokú végzettségűek,
- akik nem szerepelnek a magyar választói névjegyzéken,
- akik nem tettek a magyar választói névjegyzékre való feliratkozási szándéknyilatkozatot,
- akik középiskolai tanulmányaikat a lakhelyükön fejezték be magyar nyelvben (azokkal szemben, akik nem a lakhelyükön szerezték meg magyar nyelven a középfokú végzettséget).
Csonka Áronnak, a VMDK elnökének beadványára adott válaszában az esélyegyenlőségi biztos illetéktelennek nyilvánította magát a beadvány azon részének ügyében, amely az MNT határozatának törvényességét kérdőjelezi meg a tekintetben, hogy a jogosultsági rangsorról önállóan dönt az MNT Közigazgatási Hivatalának elnöke, aki egyben a MNT elnöke is, valamint a tekintetben, hogy a Határozat biztosítja-e a fellebbezésre való jogot.
Az esélyegyenlőségi biztos által aláírt dokumentum július 27-i keltezésű.
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/12166/Nem-lehet-elony-a-magyar-valasztoi-nevjegyzeken-valo-szereples.html, 2011. augusztus 11. [19:10]

Szerb-magyar jogi szótár

Sokéves munka és alapos előkészületek után augusztus 10-én megjelent Bozóki Antal ügyvéd négy kötetbe foglalt szerb-magyar jogi szótára. A 817 oldalas szótár tartalmazza a jogi szakkifejezéseket, a jogban használatos idegen szavakat, valamint a joggal kapcsolatos fogalmakat és kifejezéseket.

A nagylélegzetű munka a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága és a Vajdasági Ügyvédi Kamara támogatásával az újvidéki Árgus kiadványaként jelent meg. A könyvek szerkesztője Muhi Béla, szakvéleményezője Klenanc Miklós, okl. jogász.
A szótár szerzői jogilag védett.
A támogatók iránti kötelezettség miatt és mivel nem kommerciális kiadványról van szó, a szótárt egyelőre csak korlátozott számú érdeklődő szerezheti be a szerző által
ba
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/12167/Szerb-magyar-jogi-szotar.html, 2011. augusztus 12. [15:29]

MAGÁNOSÍTANI VAGY NEM?

A hatalom megőrizné a médiák feletti ellenőrzést

A vajdasági magyar közösség egyik nagyon fontos, megoldatlan kérdése a tájékoztatás. A mostani helyzettel szinte senki sem elégedett, de a legnagyobb kárát mégis a közösség látja: van ugyan anyanyelvű sajtója, de nincsen megfelelően tájékozatva. A nyílt társadalmi kérdésekről való tárgyilagos tájékoztatás és párbeszéd nélkül viszont nincs haladás, fejlődés.
Már a 2003. április 22-én elfogadott szerbiai tájékoztatási törvény 14. cikkének 3. bekezdése kimondta, hogy alapító „sem közvetve, sem közvetlenül nem lehet az állam és a területi autonómia, de még olyan intézmény, vállalat vagy egyéb jogi személy sem, amely többségi részben állami tulajdonban van, vagy amelyet teljes egészében vagy túlnyomó részben közpénzekből finanszíroznak, kivéve, ha ezt a műsorszórásról szóló külön törvény nem irányozza elő”. A törvény e rendelkezésének végrehajtását azonban előbb elhalasztották, majd – a többnyire sikertelen privatizálások miatt – leállították.
Köztudott, hogy a vajdasági képviselőház 2004. június 29-i döntésével a Magyar Szó és a Hét Nap alapítója a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) lett. Az alapítói jogoknak (és az összes vagyonnak) az MNT-re való átírása már akkor sok tiltakozást és nemtetszést váltott ki, mivel és a testület révén a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) kezébe került az írott közszolgálati magyar nyelvű sajtó.

Az MNT nem tudta kezelni

Az elmúlt hét évben az MNT mint alapító nem tudott sikert felmutatni sem a kiadók, sem a lapok fejlesztésében. Erről tanúskodik a lapok példányszámának folyamatos csökkenése is. Az MNT egyszerűen nem tudta kezelni az egykori Forumból lett Magyar Szó Lapkiadó Kft., de a Hét Nap ügyét sem.
Szakmai körökben, de a vajdasági magyar közvéleményben is nagy felháborodást keltett például az MNT 2010. február 26-i döntése, hogy „laptanácsot” alakít a Magyar Szó napilapban. Miután a közvélemény és a szakma szinte egyöntetűen elítélte az ötletet, Pressburger Csaba, a lap akkori főszerkesztője pedig kijelentette, ha a laptanács „beleszól a lapszerkesztésbe, lemond posztjáról”, az MNT 2010. szeptember 3-án a határozat visszavonására kényszerült.
Az MNT azonban nem felejt: 2011. június 23-án „gyorsított eljárással” – olyan okok miatt, amelyek „80-90 százaléka a VMSZ-hez kötődik” – leváltotta a Magyar Szó főszerkesztőjét és a helyére megbízott főszerkesztőt nevezett ki. Annak ellenére, hogy a lap 83 szavazásra jogosult dolgozója közül (78-an szavaztak) 54-en válaszoltak nemmel, 14-en szavaztak igennel, 10-en pedig tartózkodtak az addigi főszerkesztő menesztési, illetve az új főszerkesztő kinevezési javaslatáról tartott voksoláson. Hogyan fogadhatta el a megbízott főszerkesztő a kinevezését, ha nem támogatta a szerkesztőség?
A VMSZ irányította MNT a lap iránti viszonyulásával nem csak a magyar közösségen belül rontotta a testület és a „hatalomban részes párt” hitelét, de elítélő nemzetközi reagálásokat is kiváltott:
A Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) 2010. március 11-én emlékeztetette az MNT-t, hogy „az újságíróknak és szerkesztőknek függetleneknek kell lenniük munkavégzésük során és egyetlen más szervnek sem kellene, hogy felelőssége legyen a tájékoztatást illetően”. A médiaszervezet 2011. június 22-én közleményben ítélte el a Magyar Szóra kifejtett nyomásgyakorlást. Oliver Vujović a bécsi székhelyű szervezet főtitkára hozzátette: „A Magyar Szónak nem egy párt érdekeit kell kiszolgálnia, hanem a közvéleményt”.
Arne König, az Európai Újságíró Szövetség (EFJ) elnöke Boris Tadić szerb elnökhöz intézett (július 17-i) levelében a szerbiai médiumokra gyakorolt politikai befolyást kifogásolta. Példaként a Magyar Szó esetét – a főszerkesztő leváltását – hozta fel, „akinek azt rótták fel, hogy nem kísérte a vezető magyar párt minden sajtótájékoztatóját”. A szakmai szervezetek (UNS, NUNS) is üdvözölték levelét.
Szinte felfoghatatlan, hogy a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (TJGYT) elnöke – a VMSZ politikai támogatásának és a sajtóház szakszervezete megalkuvásának köszönve – még mindig az Józsa László, akinek nagy szerepe volt az egykori Forum kiadóház „átszervezésnek” és „karcsúsításnak” nevezett leépítésében, dolgozói létszámának csökkentésében.
A Magyar Szó mostani válsága még a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesület szerint is „mélyíti a politikum és a szakma közötti szakadékot”. Ezt csak úgy lehetne eredményesen túlhaladni, ha az MNT azonnal kiírná a pályázatot, a szerkesztőségre bízná az új főszerkesztő megválasztását és menesztené a TJGYT elnökét. Ez azonban a jelenlegi összetételű MNT-től aligha várható el.

Akik ellenzik a média magánosítását

Az MNT-nek mindmáig nem sikerült elkészíteni a vajdasági magyar médiastratégiát, aminek az írását az elmúlt évek során már többször újrakezdték. És azt sem tudni, hogy mikor készül el ez a stratégia. A
„jó munkához idő kell” nyilatkozta Simon Erzsébet Zita, az MNT tájékoztatási tanácsosa. (Amióta a stratégia készül 34 vajdasági, magyar nyelven is sugárzó rádió közül – 2008. augusztus 31-ével – 11 megszűnt, miközben az MNT semmit sem tett ezeknek a visszaállítása érdekében.)
Az idő azonban egyre sürget és nem vár senkire, még az MNT tétlenkedő Közigazgatási Hivatalára sem.
Szerbia 2016-ig terjedő, 2011. június elején közzétett médiafejlesztési stratégiája értelmében egyetlen egy médium tulajdonosa sem lehet az állam vagy az önkormányzat. A dokumentum a várakozások szerint szeptemberben kerül a szerb kormány elé elfogadásra.
A médiastratégia írói szerint „ez az elképzelés nem veszélyezteti a nemzeti kisebbségek tájékoztatását anyanyelvükön”. A VMSZ és az MNT vezetői azonban másképpen vélekednek a dologról:
Pásztor István, a VMSZ elnöke szerint „a nemzeti tanácsi alapítású médiumokat illetően nem kell magánosítástól tartani”.
Korhecz Tamás, az MNT elnöke számára „elfogadhatatlan, hogy a stratégia értelmében minden médiumot magánosítani kell és piaci viszonyokat kell kialakítani”. – Ha észrevételeink ellenérveink nem találnak meghallgatásra, akkor a köztársasági parlamentben próbálják közvetetten megbuktatni a stratégiát, elsősorban a VMSZ és a többi kisebbségi képviselő közreműködésével – nyilatkozta Korhecz a Magyar Szónak.
Simon azt is bejelentette, hogy „a kisebbségi médiumok privatizációjából nem lesz semmi”. Az MNT sajtófelelőse egyébként úgy tartja, hogy a vajdasági magyaroknak „túl sok, pontosabban: nagyon sok apró elektronikus és nyomtatatott médiuma van”.
Ahelyet, hogy a „virágozzék száz virág” elv mellett foglalt volna állást, Simon sokallja a magyar nyelvű sajtót. Jobb lenne talán, ha csak egy rádió és egy TV lenne, mégpedig a szabadkai Pannon RTV, amelynek az MNT és Korhecz Tamás is a társalapítója?
Az MNT Tájékoztatási Bizottsága július 13-i ülésén olyan záradékot fogadott el, miszerint „elfogadhatatlannak tartja a kisebbségi nyelveken is tájékoztató helyi, önkormányzati tájékoztatási eszközök előirányzott kivétel nélküli magánosítását. Számunkra elfogadhatatlan, hogy a Tervezetben foglaltak szerint a Magyar Nemzeti Tanács nem lehet tájékoztatási eszközök alapítója, sem társalapítója” – olvasható a Tájékoztatási Bizottság Korhecz Tamás, az MNT elnöke (és nem Hódi Sándor, a bizottság elnöke) által aláírt, a szerb kormányhoz eljutatott okmányában.
A Vajdasági Magyar Újságíró Szervezet (VMÚE) elnöksége is „elfogadhatatlannak tart minden olyan kezdeményezés, amely arra irányul, hogy a Nemzeti Tanácsok ne lehessenek alapítói és társalapítói a kisebbségi médiumoknak”. A szégyenlősen ugyan, de kimondta: Egyetért azzal, hogy „a Nemzeti Tanácsok nem befolyásolhatják az általuk alapított tájékoztatási eszközök független, a közszolgálatiságnak eleget tevő szerkesztéspolitikáját”.
– Nem támogatjuk a magánosítást a kisebbségi média esetében, mert az eddigi tapasztalatok rossz irányba mutatnak. Azoknál az elektronikus tájékoztatási eszközöknél, amelyeknél már megtörtént a privatizáció, az új tulajdonos a legtöbb esetben alaposan lecsökkentette, vagy megszüntette a kisebbségi műsort – olvashatóa a VMÚE honlapján található, keltezés nélküli reagálásában a szerbiai médiastratégia-tervezetre.
A vajdasági kormány a 2011. június 16-i ülésén elfogadott záradékban „síkra szállt a mellett, hogy a többnyelvű médiumok maradjanak köztulajdonban, vagy az önkormányzatok irányítása alatt”.
Vukašinović Éva kisebbségügyi kérdésekkel megbízott tartományi ombudsmanhelyettes szerint sem kell a kisebbségi médiát magánosítani, „mivel annak jellege egészen különleges, nem működhet önfenntartó módon, s ezt a sajtóorgánumok privatizálása során is szem előtt kell tartani”. Vukašinović érvélést ezzel nyomatékosította: „ugyanezen az állásponton van egyébként a tartományi kormány is”.

és akik támogatják

A hatalmi szervek, a VMSZ és a MNT vezetőinek nyilatkozatával ellentétben, amelyekből nyilvánvaló, hogy mindenképpen megszeretnék őrizni a magyar sajtó feletti ellenőrzést, neves újságírók és médiaszakértők másmilyen álláspontot képviselnek a nemzeti kisebbségi média privatizálásáról.
Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független Újságíró Egyesület (NDNV) elnöke, a Danas című szerb nyelvű napilapnak a következőket mondta:
– Amennyiben a nemzeti tanácsok a média területén túlzott monopol helyzetbe kerülnek, akkor az lehetőséget nyújt a politikai nyomásgyakorlásra. Vonatkozik ez különösen azokra a nemzeti közösségekre, amelyekben egy politikai párt dominál – mondta Gruhonjić.
Ivica Šmit, a Szenttamási Rádió (Radio Srbobran) főszerkesztője Pásztor Bálintnak, a parlament kisebbségi frakciója vezetőjének írt (július 16-i) nyílt levelében azt állítja, hogy a Szenttamási Rádió a magánosítás után 50 százalékkal bővítette magyar nyelvű műsorát a korábbihoz képest. „Ezt egyedül csináltuk, senkitől sem kényszerítve. Tudom, hogy ön ezt sajnálja, jobban szeretné, ha ez nem történt volna meg, de megtörtént”, olvasható Šmit levelében, aki azt kérte Pásztortól, hogy „helyesbítse álláspontját és nyilatkozatát”. (Pásztor a köztársasági képviselőházban 13-án tartott sajtótájékoztatón ugyanis azt találta nyilatkozni, hogy „egyetlen olyan esetről sem tudni, amikor sikeres lett volna kisebbségi nyelvű műsort is sugárzó média magánosítása”.)
Šmit azzal vádolta meg a Magyar Nemzeti Tanácsot, hogy egyáltalán nem segíti a Szenttamási Rádiót, annak ellenére, hogy az egy sikeres médium, hanem minden pénzt a szabadkai Pannon TV-be fektet, amelynek alapítói, mint írja a VMSZ magas rangú tisztségviselői és Pásztor Bálint is (csakúgy, mint Korhecz – B. A. megj.) ennek a pártnak a képviselője.
Arne König, az EFJ elnöke, a Boris Tadićhoz intézett levelében, hangsúlyozta ezt is: „Meg kell találni annak a módját, hogy a politikai rendszer anyagilag támogassa a médiát, de ne avatkozzon bele semmilyen módon a munkájukba, a szerkesztéspolitikába”.
Szerencsés Zsuzsanna médiaszakértő a közvita során úgy értékelte, hogy túlságosan sokat beszélnek a tulajdonjogról, s túl keveset arról, milyen környezetet tudnak teremteni a kisebbségi média fenntartására, pénzelésére.
– Ha ki tudnánk dolgozni egy olyan mechanizmust, mely szavatolni tudná a kisebbségi média jövőjét, akkor, bizonyára, kevésbé lennénk elfoglalva azzal, hogy ki a tulajdonos – állapította meg.

Mi a megoldás?

A hatalom, a VMSZ és a MNT is, tehát, határozottan kiállt a nemzeti kisebbségi médiák magánosítása ellen. Viszont az utóbbi események is egyértelműen bizonyítják: A magánosítást elkerülése növeli a politikai nyomásgyakorlás, a sajtóval és a közvéleménnyel való manipulálás lehetőségét. Egyértelműnek látszik az is, hogy a VMSZ által irányított, a mindössze 58 900 szavazattal megválasztott Magyar Összefogás lista az irányítása alá vonná a legfontosabb vajdasági magyar tájékoztatási eszközöket. Ennek eredménye azonban csak a rosszhírű egyszólamúság lehet.
Arne König és Szerencsés Zsuzsanna meglátásai viszont kulcsfontosságú lehetne a nemzeti kisebbségi média helyzetének megoldására és a politikusoktól való függetlenedése szempontjából.
A média stratégia alapján ugyanis ki kellene dolgozni azoknak a kritériumoknak a rendszerét, amelyek szerint a nemzeti kisebbségi nyomtatott és elektronikus sajtó anyagi támogatásban részesülne. A mindenkori szerb/vajdasági kormány nemzetközi kötelezettsége a nemzeti kisebbségek anyanyelvű tájékoztatásának biztosítása és anyagi segítése. Elvégre a nemzeti kisebbségi közösségek tagjai is adófizető polgárok! Az MNT illetékességét viszont csak a média működéséhez szükséges anyagi és egyéb feltételek biztosítására kellene korlátozni.
A téma hamis felvetése az, hogy valaki „meg kívánja vonni a nemzeti tanácsoktól, hogy a médiumok alapítói legyenek”. Erről szó se nincsen. Alapítson az MNT új lapot, vagy lapokat, rádiót, TV-t, ha úgy tetszik neki, de ne vonja meg a Magyar Szó és a Hét Nap mostani és korábbi dogozóitól a jogot, hogy részt vegyenek a magánosításban, és főleg ne befolyásolja a tájékoztatást.
A megoldás, tehát, az is lehetne, hogy a szerkesztőségek lennének az alapítók, a dolgozók pedig a részvényesek, illetve tulajdonosok. Ez azonban a politikusok számára elfogadhatatlannak tűnik.
A médiastratégia elfogadástól számított 18 hónap, amely alatt módosítanának minden törvényt, mely esetleg tiltja a nemzeti kisebbségi tájékoztatási eszközök magánosítását, túl hosszúnak tűnik. Ebből is látszik, hogy a hatalom a tavaszra esedékes választások előtt semmi képen nem akarja felszabadítani a sajtót.
A többi vajdasági magyar párt (VMDP, VMDK, MPSZ, MRM) vezetőinek, de a vállalkozóknak is el kellene gondolkozniuk legalább egy független hetilap indításáról a választások előtt, s erre uniós pályázati forrásokat is lehetne találni, amely ellensúlyozná a VMSZ tájékoztatási monopóliumát.
Újvidék, 2011. augusztus 7.
Bozóki Antal


Miért nem lehet privatizálni a Magyar Szót?
Ami az igazgatóbizottság közleményből kimaradt

A Magyar Szó Kft. igazgatóbizottsága a „Magyar Szó állítólagos privatizációja kapcsán szárnyra kelt híresztelések okán”, a testület „2005. február 8-ai ülésén meghozott határozata értelmében” szükségesnek tartotta, hogy közleményt adjon ki, mely szerint „a Magyar Szó cégformáját tekintve nem részvénytársaság, hanem a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által alapított korlátolt felelősségű társaság (kft.), vagyona pedig nem képez társadalmi tulajdont. Ezekből a tényekből kifolyólag a Magyar Szó Kft. esetében a privatizáció tárgytalan” (Magyar Szó, 2005. február 19., 20., 9. oldal)
Érdemes ezt a nyúlfarknyi sajtóközleményt elemezni.

Bekebelezés vagy alapítás?

Azok számára akik a sajtó körüli történéseket figyelik nem újdonság, hogy a vajdasági képviselőház 2004. június 29-ei – törvénybe ütköző – döntésével a kisebbségi lapok alapítói jogait átruházta a nemzeti tanácsokra. Így lett az MNT a Magyar Szó és a Hét Nap alapítója.
A közleményben tehát nem felel meg a valóságnak, hogy a Magyar Szó az MNT által lett alapítva. A MNT a Magyar Szót feltehetően valamiféle pártközi politikai egyezség alapján (amelyet az említett képviselőházi határozat szentesített) teljes egészében megszerezte/bekebelezte, vagyis lényegében nem alapította. Még pontosabban fogalmazva: a tartományi parlament a Magyar Szó feletti alapítói jogokat átruházta az MNT-re, ahogyan az az újvidéki Kereskedelmi Bíróság 1-23433 (V.Fi.3354/2004) cégjegyzéki számú nyilvántartásából is látható. Ezt az állítást az is igazolja, hogy a cégjegyzék szerint az alapításhoz a NMT mint „alapító” egy dinárral sem járult hozzá.
A MNT alapíthatott volna saját lapkiadó vállalatot, de nem ezt tette. Miért volt szükség erre a törvénytelen és a sajtószabadságot csorbító lépésre?
A cégformát illetően a Magyar Szó valóban korlátolt felelősségű társaság. Érdekes módón a tartományi képviselőház eltérően viszonyult az ugyancsak általa alapított újvidéki Dnevnik kiadóházhoz. Ennek a sajtóháznak az esetében ugyanis lehetővé tette a magánosítást, a kisebbségi lapkiadók esetében pedig nem. Bodo Hombach, a német WAZ vállalat képviselője 2004. október 23-án – másfél évi tárgyalások után (sic!) – Vera Šoti vezérigazgatóval aláírhatta a Dnevnik Rt. megvásárlásáról szóló szerződést, a kisebbségi lapok pedig továbbra is ki vannak téve a nemzeti tanácsok kényének-kedvének.

Ki a tulajdonos?

Lehetett volna a Magyar Szó is részvénytársaság? A válasz egyértelmű: Igen. Jogilag semmi akadálya ennek nem volt és csak a politikai akaraton (értsd: a politikai vezetők akaratán) múlott. Egy ilyen döntés teljes összhangban lett volna a 2003. április 22-én elfogadott tömegtájékoztatási törvénnyel, amely kimondja, hogy a nyomtatott médiumokat ez év április 22-ig privatizálni kell.
Az MNT nem csak a Magyar Szó feletti alapító jogokat szerezte meg, hanem egyúttal tulajdonosa is lett a korlátolt felelősségű társaság összes vagyonának. Ezáltal megváltozott a tulajdon jellege, vagyis „a kft. vagyona nem képez társadalmi tulajdont”. Hogyan lehet nevezni most ezt a tulajdont? Erre más jogászokkal való tanácskozás után sem lehet megadni a pontos választ. Talán a csoporttulajdon elnevezés felelne meg a legjobban, azzal a megjegyzéssel, hogy az irányítás mindössze néhány személy kezében összpontosul.
Dragan Kojadinović szerbiai művelődési miniszter február 14-én bejelentette, hogy 2006 közepéig meghosszabbítják a nyomtatott médiumok privatizálásának határidejét, és hogy módosítani fogják a nyomtatott médiumok privatizálására vonatkozó utasítást. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a nemzeti tanácsok hatáskörébe került kisebbségi sajtót ne kelljen privatizálni. Ez a nyilatkozat valójában kifejezi az MNT és a VMSZ vezető tisztségviselői által már korábban hangoztatott álláspontot, hogy a kisebbségi sajtót nem kell privatizálni, sőt az még „veszélyes” is lehet.

Tárgytalan magánosítás

A Magyar Szó Kft. privatizálása nem azért „tárgytalan” mert ezt akadályozza a cég vagy a tulajdon formája, ahogy az a közleményből (ki)olvasható, hanem mert az nem felelne meg az uralkodó politikai elit(ek)nek. (A korlátolt felelősségű társaság is lehet magántulajdonban és részvénytársasággá is át lehet alakítani.)
Egyébként a volt Forum esetében a privatizálásra már 2001. december 31-ével adottak voltak a feltételek. Ezen a napon – az említett cégbejegyzés szerint – a vállalat alaptőkéje 228.818.354,00 dinár volt, ami 18.568 elszámolási részvénynek felelt meg, amelyek egyenkénti nominális/néveleges értéke 12.000.00 dinár volt. A 2002. május 23-i bontómérleg szerint ez az alaptőke 239.018.013,69 dinárra módosult.
Megvalósítják-e valaha és hogyan a Forum és a Magyar Szó egykori és mostani dolgozói a magánosításban való részvételükre való jogot?
Az alapítói (és a tulajdon jog) átruházásával a Magyar Szó (Kft.) további sorsának irányítása teljes egészében a vitatott legitimitású MNT (vezetőinek) kezébe került. Hogy ez a gyakorlatban hogyan valósul meg, annak elmondására a szerkesztőségek tagjai az illetékesek.
A sajtóhírekből és a magánosítással kapcsolatos riogatásokból kiviláglik, hogy a jelenlegi hatalom és az MNT sem kívánja lehetővé tenni a kisebbségi média privatizálását. De nem a Magyar Szó Kft. igazgatóbizottságának a közleményébe foglalt okokból ...
Bozóki Antal
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=tukor&id=160, 2005. március 5.

Sakktáblán a vajdasági magyar felsőoktatás

Nagy Margit: Belefáradtam a politikai csatározásokba – Lengyel László: Az MNT megvizsgálja a TEMPUS program nyújtotta lehetőségeket

Tizenöt évnyi sikertelen próbálkozás és hiábavaló küzdelem után Nagy Margit, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének (VMPE) elnöke befejezte a vajdasági magyar felsőoktatásért vívott harcát. Az elnök asszony elmondása szerint nem személyes okok miatt vonul vissza, hanem mert egy civil szervezet vezetőjeként belefásult a politikával folytatott adok-kapokba.

Pedig július derekán felcsillant a remény, hogy a VMPE kezdeményezésére hamarosan beindíthatják a vajdasági egyetemi karokon a magyar csoportokat, fejleszthetik a magyar nyelvű oktatást. Dr. Miroslav Vesković, az Újvidéki Egyetem rektora szerint az intézmény kész nemzetközi tervezet keretében fejleszteni a kisebbségi nyelveken történő oktatást. Ezek után a VMPE körlevélben fordult elvi támogatásért a vajdasági magyar pártokhoz és 26 civil szervezethez. Nagy Margitot ezen felhívás eredményéről és a blogjában (Sakkfigura cím alatt közölt írásában) bejelentett visszavonulása körülményeiről kérdeztük.

HA AZ EGYETEM RÁBÓLINT
– Kezdetben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatát terveztem volna megnyitni Újvidéken. A magyarországi református egyház támogatta az elképzelésemet, a politikusok viszont nem. A magyar állam kizárólag a Magyar Nemzeti Tanáccsal (MNT) lett volna hajlandó közös asztalhoz ülni. Ezek után fordultam az Újvidéki Egyetem rektorához. Dr. Miroslav Vesković felvázolta annak lehetőségét, hogy a nemzetközi TEMPUS program révén valósuljon meg az elképzelésem. Ám az egyetemnek nincs kompetenciája arra, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar állammal, ehhez ugyanis nemzetközi megállapodásokra van szükség. Szerintem ez nem egy lehetetlen dolog, ha az egyetem rábólint, s Magyarország is akarja, akkor Szerbia nem fog tiltakozni a magyar nyelvű felsőoktatás ellen. Körlevelet fogalmaztam meg a sajtóban, szolidaritást kérve a pártoktól és civil szervezetektől. A Vajdasági Magyar Szövetségen (VMSZ) kívül minden párt támogatta az ötletemet, ők pedig a kongresszusuk után foglalnak majd állást. Az MNT arra kért, hogy teljes tervdokumentációt nyújtsak be az elképzelésemről, noha jeleztem, ez nem az én feladatom, a rektor úr is az egyetem hatáskörébe sorolta a terv részletes kidolgozását. Egy szabadkai megbeszélésen Lengyel Lászlónak és Takács Mártának, a felsőoktatási bizottság elnökének személyesen is elmondtam az érveimet. Ötletem nem megy szembe az MNT-nek a szabadkai magyar egyetem megalapítására vonatkozó tervével. Párhuzamosan futna az újvidéki tanárképzéssel, melyet fokozatosan kiterjesztenénk az orvostanhallgatókra is. Hiszen kollégiumi vezetőként (a VMPE az újvidéki Apáczai Kollégium alapítója – a szerző megj.) azt tapasztalom, hogy sokakat a szerb nyelvű orvosképzés riaszt el a pályától vagy az itthon maradástól. Nemzetpolitikai érdek is tehát, hogy Újvidéken elinduljon a magyar nyelvű egyetemi képzés.
Milyen arányban tanulnának magyarul a diákok az Ön elképzelése szerint?
– Takács Márta amellett volt, hogy az egyetemisták fele-fele részben tanuljanak. Szerintem pedig csak magyarul kellene, hiszen a tudás mélysége és minősége attól függ, mennyire érti meg a tanuló az elsajátítani valót. Ehhez társulna egy hatékony oktatási módszer, s egy szigorú követelményrendszer a szerb nyelv kötelező megtanulására. Az MNT-vel folytatott megbeszéléseken javasoltam továbbá, hogy vegyék fel a kapcsolatot Répás Zsuzsannával, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai helyettes államtitkárával és Hoffmann Rózsával, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium oktatási államtitkárával. Ezek mellett a TEMPUS program lehetőségeit is megvizsgálják, hogy belefér-e tervezetünk, avagy újabb programot kell kidolgoznunk. A cselekvési terv kidolgozásba belevennék a vajdasági magyar pedagógus-egyesületeket is. Erre emlékeztettem őket, hogy az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete nem válaszolt a körlevelemre.
Hogyan értékeli ezt a gesztust?
– Nem tudták, hogy mit fog rá válaszolni a VMSZ, emiatt nem merték aláírni.
A megbeszélések után most mégsem folytatja a vajdasági magyar oktatásért folyatott tevékenységet. Miért?
– Az MNT úgy döntött, hogy keressem fel az újvidéki egyetemeken tanító magyar tanárokat. Ezzel kapcsolatban rossz emlékeim vannak, mert több alkalommal, noha kezdetben lelkesedtek az ötletemért, kihátráltak, nem álltak mellém. Ha szabad következtetnem, a politikai támogatást hiányolták mögülem. Pedig meggyőződésem, hogy lenne elegendő magyar ajkú tanár az oktatás beindításához, egy nemzetközi megegyezés keretében pedig vendégtanárokat is fogadhatnánk. Ha Magyarország, Újvidék és Szerbia is rábólint, ez már csak részletkérdés. Az viszont nagyon kellemetlenül érintett, hogy a magyar állam csakis az MNT-vel hajlandó beszélni, s hogy eddigi munkámat semmibe veszi. A politikusok csatározásába belefáradtam. Nem sértődésről van szó, tisztában vagyok vele, hogy a nemzeti érdek jelentősebb a személyemtől.

FŐLEG A HIÁNYSZAKOK ESETÉBEN
– Helyénvaló a meglátás, hogy Újvidéken kellene magyar nyelvű felsőoktatási szakokat, ágazatokat nyitni, mert látjuk azt, hogy az ösztöndíjra való jelentkezéskor a magyar nyelven oktatott szakok a legközkedveltebbek, még akkor is inkább ezeket választják, ha a munkalehetőség nem annyira jó, mint esetleg a hiányszakok esetében. Tehát főleg a hiányszakok területén lenne jó magyar nyelvű képzést indítani. Ennek több módja is lehet, de egyik sem zökkenőmentes – nyilatkozta Lengyel László, az MNT felsőoktatási kérdésekkel megbízott tanácsosa.
– Vannak a kihelyezett tagozati képzések, ezekkel azonban jogi problémák lehetnek, hiszen az itteni jogi háttér nem szabályozza, hogy milyen módon zajlik a képzés, és az ilyen képzésen szerzett okleveleket külföldi diplomákként kell itthon honosítani. A másik lehetőség az egyetemek közötti kapcsolat. Valamilyen projektum alapján megindítható olyan képzés, amely két különböző országban lévő egyetem együttműködésében zajlik, közösen akkreditálják a képzést mindkét országban, és ennek az eredménye egy olyan diploma, amit mindkét országban elfogadnak. Ez akkor történik meg, ha az adott ország nem tudja saját erőből megszervezni a képzéseit. Ez is jó út a magyar nyelvű képzés megszervezéséhez, de ehhez projektumot kell létrehozni, ami elég hosszadalmas és bonyolult folyamat. Egy másik ötlet, amiről Nagy Margit gondolkodott, hogy az Újvidéki Egyetem meglévő diákcsere programja, a TEMPUS keretében induljon meg a magyar nyelvű képzés, és azon a megbeszélésen, ami itt folyt az MNT-ben Nagy Margit, Takács Márta és jómagam részvételével, abban maradtunk, hogy megnézzük, hogyan is áll jelen pillanatban az Újvidéken Egyetem TEMPUS programja, milyen lehetőségei vannak az ilyen projektum alapján történő oktatásnak. Ezt a témát majd előterjesztjük a felsőoktatási bizottságnak, hogy meghalljuk, a tőlünk tapasztaltabbak vagy több információval rendelkezők mit mondanak. Hiszen az én értesüléseim szerint a TEMPUS inkább diákcserét, esetleg bizonyos szakterületeken tanárcserét, illetve kutatócserét támogató program. Ám ilyen jellegű dolgot megvalósítani, hogy gyakorlatilag egy itt folyó felsőoktatási programot más nyelven kell megszervezni, nem tudom, milyen feltételek mellett lehet. Hogyan akkreditálják azt a tanári kart, amelyik a magyar nyelvű képzést végzi, a képzés hogyan lesz megszervezve... Nem tudom, a pályázatok ezt hogyan szabályozzák. Azt kell tehát megvizsgálni, hogy egy ilyen projektum által hogyan valósulhat meg magyar nyelvű képzés olyan szakterületeken, amelyeken már folyik szerb nyelvű képzés. Az érdekek és a szükségletek megegyeznek. Itt nincs szó arról, hogy valakik ezt akarják, mások meg nem, mivel ez olyan dolog, ami mindannyiunk számára jó lenne, de olyan szakaszában vagyunk a szervezésnek, amikor még nem tudunk egyértelmű, operatív jellegű dolgokat ígérni. Érdeklődünk, megnézzük a lehetőségeket, és meg is ígértük az ötletgazdának, hogy körüljárjuk a témát – mondta el Lengyel László.
Tápai Renáta, Kocsi Árpád
Magyar Szó, 2011. augusztus 6., 9. o.

Hozzászólások (3) Szóljon hozzá Ön is!
vajdasagi
2011. augusztus 07. 11:34 | #3
Tanulni kellene másoktól: néhány európai ország pl. nem fektet orvosképzésbe (ezzel jó sokat spórol) inkább odavonzza a jól képzett pl. magyarokat stb. Kelet-Európából....Az amerikaiak nem fektetnek a közoktatásba, nem céljuk a túl múvelt átlagember.....hogy képezzenek jól felkészült egyetemistákat, inkább IQ teszttel szűrik az embereket, mert tudják, akinek 120 felett van, bármit megtanul, akárhonnan jött és akármit tanult is addig, legyen egészséges személyisége és akkor jó szakember lesz.........talán itt is hagyni kéne már ezt a magyar egyetem dolgot, nincs azt már kinek és ki által megcsinálni.......hazajönnének a fiatalok, ha lenne itt munka.........tanuljanak csak jó egyetemeken, és haza kell őket vonzani......befektetések, befektetések.....melyik vajdasági magyarok lakta városban van Indjijához mérhető befektetés és munkalehetőség??????? Így csak azok a fiatalok térnek haza, akiknek politikai körökben forognak a szülei és munkát kapnak valamelyik önkormányzatban, egyéb pártközeli intézményben...........

Laik
2011. augusztus 07. 11:05 | #2
Nani, nani de kár, hogy igaza van.

nani
2011. augusztus 07. 08:47 | #1
Meg vagyok döbbenve! A körüljárjuk valóban szó szerint értendő: körbe-körbe a végtelenségig. Előre kéne már egy kicsit. Nincs itt egyetlen percnyi idő sem az egy helyben topogásra. Elmennek a gyerekeink, mert eszükben sincs kivárni, míg eldől, ki az erősebb kutya a vajdasági magyarságban. Tessék már megérteni, hogy egy fiatalnak sem éri meg egyetlen félévet sem várni a tanulmányaival. Ha nincs megfelelő képzés itthon, elmegy Magyarországra és éli az életét, ahogy azt kell. A diplomája meg érvényes lesz egész Európában, oda megy dolgozni, ahová akar. Mi az ördögnek várna bármire is? Pár év, és nem lesz kinek magyar egyetemet alapítani Vajdaságban, és meg is oldottuk a problémát.


Egy szülő levele

Kedves Margit!
Sajnálattal olvasom a hírt, hogy nincs ereje a további harchoz, pedig szerintem igazán nemes célért küzd. Nekünk igenis itt maradó, tanult emberekre van szükségünk ahhoz, hogy megmaradjunk. A mi fiataljaink képesek a továbbtanulásra( sőt), és igazán nem tehetnek róla, hogy az iskolákban a szerb nyelv oktatása lehetetlen módszerekkel folyt és folyik. Nagyon jó az elgondolás, hogy a fiatalok az anyanyelvükön sajátítsák el a még így is nehéz tananyagot, és párhuzamosan tanulják meg a szerb nyelvet. Persze ezt nem környezetnyelvként oktatva. Szerintem már első osztálytól kezdve a szerb nyelvet idegen nyelvként kellene oktatni. Nem értem, miért nem lehet ezt a célt minden további nélkül támogatni, miért kell mindennek ekkora feneket keríteni, pedig már nagyon fel kellene ébredni megmaradásunk érdekében...

Köszönöm, hogy ennyit tett a gyerekek, és velük a vajdasági magyarság érdekében, és csak remélni merem, hogy ez a hír csak pillanatnyi csüggedés eredménye!

Szeretném biztatni, hogy ne adja fel! Az Isten mindig támogatja a jókat és a jót!

Tisztelettel Rab Virág Éva
2011.08.06.

ui. Sajnos mindezt a saját bőrünkön érezzük. a lányom, aki generációelső volt az elemiben, színötössel fejezve be a gyógyszerészeti középiskolát, hiába nyert felvételt a pszichológián (oda sem egyszerű bejutni), el kellett, hogy menjen Szegedre a szerb miatt. Most ott nagyon jól halad, de már most tudja, hogy nem jön vissza. Sajnos nem ő az egyedüli!

Sakkfigura

Július 15-én körlevelet küldtem az MNT-nek, a vajdasági magyar pártoknak és 26 civil szervezetnek. Körlevelünkre válaszolva Lengyel László, az MNT felsőoktatási ügyekkel megbízott tanácsosa arról tájékoztatott, hogy elvben támogatják a magyar nyelvű oktatás beindítását az Újvidéki Egyetemen, és kérte, hogy részletesen fejtsem ki (projektum szerűen) megoldási javaslataimat.
Felhívtam a tanácsos úr figyelmét az Újvidéki Egyetem rektorának válaszlevelére, amelyben javasolja, hogy a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete megfelelő intézményen keresztülkapcsolódjon be az egyetem keretében működő TEMPUS projektbe vagy javasoljon hasonló, a nemzeti közösségekre vonatkozó, nemzetközi tanárképzési projektet, amelynek felelőse az Újvidéki Egyetem belső munkatársa lenne. Tehát a projekt kidolgozása az egyetem hatáskörébe tartozik.
Ezt követően július 25-ére Szabadkára, az MNT székházába hívtak, hogy megbeszéljük a leendő cselekvési tervben résztvevő intézmények feladatait, kötelezettségeit. A megbeszélésen Lengyel László, Takács Márta, a felsőoktatási bizottság elnöke és jómagam vettünk részt. Álláspontom szerint nemzetpolitikai jelentősége van annak, hogy az Újvidéki Egyetemen magyar csoportok induljanak. A tavasz folyamán felmérést készítettünk az érettségi előtt álló diákok körében, az eredmény azt mutatta, hogy óriási az érdeklődés a magyar nyelvű felsőoktatás iránt. Sok diák éppen a nyelvi nehézségek miatt folytatja Magyarországon a tanulmányait. Nem tudom elfogadni a vegyes tannyelvű képzés ötletét, mert a nem anyanyelven szerzett tudás nem éri el az anyanyelven szerzett tudás szintjét. Véleményem szerint a szerb nyelvet kötelező, hatékony nyelvtanulási program keretében kell megtanulniuk a hallgatóknak.
Abban egyeztünk meg, hogy az MNT tájékozódik az Újvidéki Egyetem TEMPUS programjáról, szeptemberben tárgyalnak a nemzetközi együttműködésről Répás Zsuzsannával, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai helyettes államtitkárával és Hoffmann Rózsával, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium oktatási államtitkárával. Ugyanakkor felmérik a vajdasági magyar egyetemi tanárok számát, a projektben való részvételi hajlandóságát. El kell kezdeniük a diplomák kölcsönös elismeréséről szóló megállapodás érdekében tett konkrét lépéseket.
Lengyel László és Takács Márta azt ígérte, hogy a szervezésbe bevonják a pedagógus egyesületeket is. Körlevelünket csupán az adai Integrál Pedagógus Egyesület támogatta, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete nem válaszolt a levelünkre.

Ezek után úgy döntöttem, hogy kilépek minden, ezzel kapcsolatos további tevékenységből. Tudtomra adták Magyarországon, hogy a magyar kormány kizárólag az MNT-t tartja partnernek. Tehát mindaz a törekvés, energia, amit eddig erre fordítottam, értelmetlennek látszik. A kilencvenes évek közepén elkezdett levelezésem a szerbiai állami szervekkel, az Újvidéki Egyetemmel, a kilencvenes évek végén a majdnem sikerült terv, amelynek értelmében a Szegedi József Attila TE kihelyezett tagozatot indított volna Szabadkán (bizottség is alakult Dr. Ribár Béla és Szalma József vezetésével) politikai akarat hiányában nem valósult meg - ma már tíz éves múltra tekinthetne vissza. 2010-ben a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatát terveztem volna Újvidéken beindítani, de lépten-nyomon falakba ütköztem, habár az anyaországi református egyház támogatta volna a kezdeményezést. Amikor felkértem néhány újvidéki egyetemi tanárt arra, hogy támogassák a szervező munkát, jöjjenek el velem a magyarországi minisztériumokba, első reagálásuk bíztató volt, majd néhány nap múlva sorra visszamondták. Ennek okát csak találgatni tudom. Mégis sikerült három professzort találnom, ketten nyugdíjasok, csak egyikük aktív tanár. Végül a már említett, reményt keltő rektori levél következett. Ezt pedig a siker érdekében átadom az MNT-nek, illetve a VMSZ-nek (a kettő lényegében azonos).
Sok sikert kívánok az MNT-nek a szervezésben. Tiszta szívből kívánom, hogy egyetemistáink magyarul tanulhassanak Újvidéken és Szabadkán, hiszen ezért küzdöttem eddig.
2011. 07. 29.
Nagy Margit
http://nagymargitblogja.blogspot.com/
...................................................................................

"Egyszerű sakkfigurád vagyok
én Neked, Uram,
lovad, parasztod, futód,
amit akarsz, ahogy akarod.

Sosem akartam király lenni,
bástyának se lennék jó, tudom,
de jó a Te kezedben lenni,
s odaállni, ahova akarod,
ahová bölcs gondolataid
vezényelnek, s veszteg maradni, míg
kegyelmesen új jelt nem ád kezed."

Részlet Füle Lajos: Sakkfigura c. verséből

ÚJVIDÉK ADÓSSÁGAI

Megoldatlan nemzeti kisebbségi kérdések a tartományi székvárosban

A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításáról a szerb és a magyar politikusok is leginkább csak nagy általánosságban és pozitív értelemben beszélnek. Nem ritkán hallani azt is, hogy „Szerbiában a legmagasabb európai mércéknél is magasabb a kisebbségvédelem”.
A nemzeti kisebbségi jogok tényleges megvalósítása a helyi önkormányzatokban azonban ritkán képezi komolyabb elemzés és vita tárgyát, akkor is többnyire csak valamilyen nemzeti jellegű incidens kapcsán. Ez a legtöbb községi nemzeti viszonyügyi tanácsban sem vált gyakorlattá. (Vajdaság 45 községe közül 41-ben létezik ilyen testület.) Az pedig végképen nem, hogy milyen nyílt és megoldatlan kérdések vannak ezen a területen, és hogyan lehetne azokat méltányosan rendezni.
Az egyre fogyó újvidéki magyar közösség helyzetéről és jogaink gyakorlati megvalósításáról sem igen eset szó az utóbbi években. Legutóbb a – még mindig – egynyelvű helységnévtábla kapcsán került a hírekbe a tartományi székváros, illetve „Vajdaság Autonóm Tartomány fő adminisztratív központja” – ahogyan a tartomány Alapszabálya (10 szakasz 1. bekezdés) fogalmaz. Újvidéken több más, elhúzódó nemzeti kisebbségügyi kérdés is megoldatlan, pedig ezen a téren is példát kellene mutatnia.

Egynyelvű helységnévtábla

Újvidék város szűkebb területén (Pétervárad és Kamanc nélkül) – a Wikipédia szerint – 1991-ben 179 626 lakos volt, ebből 114 966 szerb (64,3%), 15 778 magyar (8,8%). A 2002-es a népszámláláskor a székváros lakóinak száma 191 405 lakos volt, ebből 141 475 szerb (73,9%) és 11 538 magyar (6%).
Az utóbbi tíz évben Újvidék lakossága jelentősen felduzzadt, elsősorban a délszláv háborúk idején ide irányuló menekültek sokasága miatt. A magyarok (abszolút és relatív) száma viszont tovább csökkent.
A városban – az Alapszabály 6. szakasza értelmében – „hivatalos használatban van a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód”. Hivatalos használatban van még „a magyar, a szlovák és a ruszin nyelv, valamint írásmód is, a törvénnyel és a város külön határozatával összhangban”. (Érdemes lenne elemzést készíteni arról, hogy valósulnak meg ezek a rendelkezések a városi közigazgatás munkájában – ha lenne erre vállalkozó.)
A szerb alkotmány 79. szakaszának 1. bekezdése alapján a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogosultak, hogy „azokon a területeken, ahol az összlakosság jelentős részét képezik a hagyományos helyi elnevezések, az utcák, települések nevei és a topográfiai jelzések az ő nyelvükön is ki legyenek írva, a törvénnyel összhangban”.
Mivel Újvidéken hivatalos használatban van a magyar, a szlovák és a ruszin nyelv is, a város helységnévtábláit ezeken a nyelveken is ki kell írni (csakúgy, mint abban a további 26 vajdasági községben, ahol a magyar nyelv és írásmód is hivatalos használatban van).
A helyzet viszont az, hogy Újvidék bekötőútjainál csak egynyelvű helységnévtábla van. Erre a körülményre Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (adai) elnöke az Aleksandar Grujić városi ombudsmannak címzett (május 18-án közzétett) levelében hívta fel a figyelmet. Kérte, hogy tegyenek eleget a város Statútumában megfogalmazott hivatalos nyelvhasználatnak és a város nevét kisebbségi nyelveken is írják ki. – Ha már azt mondjuk, hogy Újvidék egy toleráns város és annak a tartománynak a székvárosa, ahol hat hivatalos nyelv van használatban (ezt hangoztatták a Magyar Köztársaság elnöki látogatásakor), akkor cselekedjenek is ilyen szellemben – írta a Vajdaság Ma hírportálnak küldött levelében Csonka Áron.
A Tartományi Ombudsman június 28-án azt javasolta a polgármesternek, hogy a város illetékes szervei gondoskodjanak a többnyelvű táblák elhelyezéséről az utak mellett, a város ki- és bejáratainál. A táblákon a község területén hivatalos használatban levő kisebbségi nyelvek helyesírása szerint tüntessék fel a város nevét, tehát magyarul, szlovákul és ruszinul. A feliratot a vonatkozó szabályokkal összhangban ugyanakkora betűkkel kell kiírni, mint amekkora betűkkel a szerb Novi Sad felirat áll rajta, és a táblán ez alatt a felirat alatt vagy a szerb felirattól jobbra kell elhelyezkednie – olvasható a jogvédő közleményben.
Az újvidéki önkormányzat polgárjogvédője július 8-án értesítette a VMDK-t, hogy „elrendelte a városi közlekedési igazgatóságnak, amely hivatott a táblák elhelyezésére, hogy ezeket a hiányosságokat orvosolja és harminc napon belül értesítse a megtett lépésekről”. Ez alatt talán az értendő, hogy városba vezető útvonalak mentén olyan táblákat kell felállítani, amelyeken Újvidék neve magyarul, szlovákul és ruszinul is fel lesz tüntetve.
A megszabott határidő hamarosan lejár. Kíváncsian várjuk, hogy – hosszú idő után – többnyelvű lesz-e a tartományi székváros helységnévtáblája. A tartományi és a városi jogvédő is csak úgy tud tekintélyt és elismerést szerezni a nemzeti kisebbségek körében, ha érvényesíti az alkotmány és törvény adta jogaikat.

Méltó emlékmű nélkül

Több, mint két évtizedes követelése az újvidéki magyaroknak, hogy Futaki úti katolikus temetőben megépülhessen az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarok emlékműve.
– Az újvidéki és környékbeli magyarok 1990 óta tartanak megemlékezést a Futaki úti temető katonatemetői részében, de szinte illegálisan, méltatlanul szerény körülmények között s szégyellni valóan szerény, a helyi magyar polgárok által a valamikori katonatemető turulszobrának darabjaiból összerakott emlékmű előtt, a kezdeti években rendőri zaklatásoktól kísérve – olvasható Matuska Márton Aki kiállt áldozataink emlékműve mellett című írásában (Magyar Szó, 2010. július 6.).
Makovecz Imre (1935) budapesti műépítész 1995-ben ingyen elkészítette a Csonka tornyú kápolnát ábrázoló temetői emlékmű tervrajzát. Az emlékkápolna azért nem épülhet meg, mert „ehhez 16 éve folyamatosan hiányzik a városvezetés támogatása. Milošević szocialistái, Šešelj vajda radikálisai, de Tadić államfő demokratái sem akarják azt, hogy a magyar áldozatokra kápolna emlékeztessen Újvidék szívében. Ehhez hiányzik – most éppen – Igor Pavličić hozzájárulására” – írta Ternovácz István a Tarlós István „Novi Sadba” látogat című írásában (Vajdaság Ma, 2011. február 1.).
Dr. Dejan Janča Tartományi Ombudsman, tavaly nyáron, nem sokkal (2010. július 3-i) elhalálozása előtt, kezdeményezte Újvidék város polgármesterénél egy méltó emlékmű felállítását az 1944 végén, 1945 elején kivégzett ártatlan magyarok emlékére.
Janča találkozott is a város polgármesterével és kifejtette neki, hogy ez a szerb vállalás elkerülhetetlen.
– Nem tudni, milyen érvek hatására – hiszen a két fél megbeszélésének lényege nem került a nyilvánosság tudomására –, de a polgármester elfogadta az ombudsman kezdeményezését, s néhány nap múlva megbeszélést folytatott ez ügyben a temetőgondozó Lisje vállalat vezetőivel, s annyiban maradtak, hogy a vállalat vezetői folytassanak egyeztető megbeszélést a megemlékezés szervezőivel. Az ombudsman egyébként tudatta a polgármesterrel, ez pedig a temetőgondozókkal, hogy a megemlékezés színhelyére Makovecz Imre készített egy megfelelő emléktornyot, s azt kellene eldönteni, hol lehetne felállítani – olvasható Matuska Márton idézett írásában.
Újvidék polgármestere, a demokrata párti Igor Pavličić azonban „nem hajlandó szóba állni azokkal az újvidéki magyarokkal (sőt írásos megkeresésükre sem válaszol!), akik azt szeretnék elérni, hogy a Futaki úti katolikus temetőben megépülhessen az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarok emlékműve” – írja Ternovácz István az említett írásában.
Nem hivatalosan olyan érvélések is elhangzottak, hogy az emlékmű „túl magas” lenne (állítólag 17 méter), illetve „magasabb, mint a fasizmus áldozatainak (1941–1945) Duna parti emlékműve”, ezért nem fogadható el, meg hogy a szervezők „nem nyújtották be az előírt dokumentációt”.
Vladimir Kopicl, Újvidék polgármesteri hivatalának képviselője, a polgármester megbízásából, talán a kezdeményezők kitartásának köszönve, 2011. március 11-én fogadta Papp Ferencet és Matuska Mártont. A kéttagú küldöttség írásban fordult a polgármesterhez, hogy segítsen az 1990. november 1-je óta rendszeresen szervezett megemlékezés legalizálásában és városi rangra emelésében, A küldöttség továbbá kérte a Makovecz Imre tervezte emlékmű felállítását, és hogy az őszre esedékes megemlékezésen a polgármester személyesen vegyen részt. Kopicl megígérte, hogy a kérelmeket továbbítja a címzettnek, arra kérve a küldöttséget, hogy „a megemlékezés történetéről állítsanak össze egy tájékoztatót, hogy a valószínűleg ez ügyben meginduló megbeszéléseken a döntéshozatalban részt vevők megérthessék, hogy miről van szó” (M: Emlékművet a temetőbe, Magyar Szó, 2011. március 12., 7. o).
A kezdeményezők eddig egyetlen komoly támogatóra leltek, Schmidt Pálné Makrai Katalin, a Magyar Köztársaság elnöke nejének személyében, aki vállalta az emlékmű felépítésének védnökségét.
Az emlékmű felállítása azonban továbbra is kérdéses. Papp Ferenc, a Nagy Sándor Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület elnöke és Matuska Márton, az Újvidéki Diáksegélyező Egyesület elnöke 2011. július 23-i felhívásukban elmondják, hogy „egyes magyar politikai szervezetek (elsősorban domináns politikai pártunk) elvtelen alkuba bocsátkoztak a szerb hatalommal, ellenzik az emléktorony felépítését, megelégednének sokkal egyszerűbb emlékművel is”. Felkérték azokat a magyar politikai pártokat, civil szervezeteket és egyházaink képviselőit, akik egyetértenek a Makovecz által készített emlékmű építésének tervével, hogy aláírásukkal támogassák azt.
A jelekből ítélve, az emléktorony az idén sem készül el.

Rontják a város jó hírnevét

Újvidéken gond van a magyar közösség műemlékeinek a megőrzésével is.
Az egykori újvidéki Egység Sportegyesület Anton Csehov utcában levő épületét 2007-ben nyilvánították műemlékké, azóta a Városi Műemlékvédő Intézetnek kell(ene) gondot viselnie rá. Állítólag kidolgozták azt a tervet, amely alapján az épületet felújítják, de a munkálatok mindmáig nem kezdődtek el.
– Az Egység Molnár György építészmérnök tervei alapján épült 1890-ben, eklektikus stílusával az egyik legszebb épület volt a városban. Az 1790-ben alapított Újvidéki Polgári Céllövész Egyesületet fennállásának 100. évfordulójára emelték. A múlt század nyolcvanas éveiben még működött itt a lövölde, később azonban az épület elhagyatottá vált, beköltöztek a drogosok és a hajléktalanok. A valamikor impozáns, villaszerű építmény helyén most romhalmaz áll, noha az elmúlt évtizedek során a városi önkormányzat többször is tervbe vette felújítását, de nem lett belőle semmi. A legnagyobb gond az, hogy senkinek – sem az önkormányzatnak, sem a magánberuházóknak – nem fűződik komolyabb érdeke a tatarozáshoz, a felújításban nem igazán látnak pénzforrást. A becslések szerint az építmény helyrehozatalához (ha most megkapnák a pénzt, és nem várnának tovább, hanem azonnal belefognának a munkába) legalább félmillió euró kell – írja a Magyar Szó (Újjáépítik az Egységet, 2011. július 27., 12. o. ).
Az utóbbi időben olvashattunk/hallhatunk arról is, hogy „áldatlan helyzetben van az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ, mert nincs, aki pénzelje”, hogy „a központban beázik katolikus templom, de az egyház továbbra sem kap segítséget az önkormányzattól”, hogy „a telepi templom is beázik, a falai veszélyes állapotban vannak, hullik a vakolat”. Ugyancsak értesülhettünk „a város központjában soviniszta rigmusokat skandáló fiatalok felvonulásáról”, vagy éppen a többségében (talán még) magyar lakosságú Telep nevű városrészben elkövetett bűncselekményekről is. Ez a városrész „valamikor biztonságosnak számított, ma viszont az egyik legveszélyesebb része Újvidéknek”.
Mindez nem éppen a kisebbségi kérdések iránti fogékonyságról tanúskodik, rontja a város jó hírnevét, de az itt élő magyarok közérzetét is.
Az évek óta rendezetlen problémák miatt azonban nem lehet csak a városi vezetést okolni. А városi képviselő testületben három magyar (nevű) képviselő is van, akik közül egy a Vajdasági Magyar Szövetséget, kettő pedig a Demokrata Pártot képviseli.
Városi szinten létezik a Nemzeti Viszonyügyi Tanács is, amelynek feladata „a nemzeti egyenrangúság érvényesítésének, védelmének és fejlesztésének megvitatása, a törvénnyel és az Alapszabállyal összhangban”.
A tanács tíz tagja között öt szerb, két magyar (közülük az egyik a Tanács alelnöke), egy horvát, egy ruszin és egy szlovák nemzetiségű (az elnök) van. A testület ilyen nemzeti összetétele azonban már eleve blokkolja a munkát, mivel a szerb tanácsnokok egyhangú támogatása nélkül – többségi szavat hiányában – semmilyen dologban nem lehet dönteni. (A helyi önkormányzatokról szóló 2007. évi törvény 98. szakaszának 6. bekezdése szerint „a nemzeti viszonyügyi tanács tagjai jelölésének és megválasztásának biztosítania kell a szerb nép és a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét azzal, hogy sem a szerb népnek, sem pedig egyetlen nemzeti kisebbségnek sem lehet többsége a tanácsban.) Ezért nem kell csodálkozni azon sem, hogy a tanács két év alatt mindössze három ülést tartott. Kérdés viszont, hogy a magyar képviselők megfelelő módon képviselik-e a város magyar közösségét és megtettek-e mindent a megoldatlan kérdések rendezése érdekében?
Újvidék, 2011. augusztus 2.
Bozóki Antal