A Zitzer ziccere

Sok igazság rejlik abban a régi bölcseletben, amely szerint fabatkát sem ér a bosszú hatalom nélkül. Egy gyengécske, aprócska kis közösség szinte sohasem szállhat szembe például a különféle színű egyenruhások által képviselt hatalommal, az erőszakkal. Nem torolhatja meg az őt ért sérelmeket és nem üthet, nem vághat vissza úgy, hogy attól a Herkules legalább megtántorodjon. Viszont egy csipetnyi rafinériával megfűszerezett bátorsággal és elszántsággal könnyűszerrel túljárhat az eszén. Pimasz módon kifigurázhatja és nevetségessé teheti a rettenthetetlent.

Az oromhegyesiek éppen ehhez a huncut „hadicselhez” folyamodtak, pontosan ezt művelték húsz évvel ezelőtt. Amikor is egy leheletfinom fricskát adtak a Slobodan Milošević nevével fémjelzett, vérbő, nacionalista/militarista hatalom szőrös, ápolatlan képére. És elégtétel volt ez sok mindenért.

A kicsinyke településre több mint kétszáz katonai behívót küldtek ki 1992 májusának első napjaiban. És mint nagyon gyorsan kiderült, azok a rettegett „rukkolócédulák” nem is érkeztek egyedül. Merthogy május 10-én, vasárnap arra ébredtek, hogy az akkori Jugoszláv Néphadsereg 92 tankja teljesen körülzárta a falut. A páncélosok csövét egyenesen a település központja felé irányították. Maga a templomtorony volt az irányzék. Pirkadatkor a Körös-patakhoz horgászni induló gyerekek figyeltek fel a szokatlan, furcsa dübörgéssel közeledő lánctalpasokra. A meglepetések ezzel még korántsem értek véget. Aznap ugyanis még egy rendkívüli dolog történt: az asszonylázadás.  A fiaikat, a férjüket féltő, mindenre elszánt oromhegyesi nők délután öt órára falugyűlést hívtak össze az iskola előtti térre. Tudták, hogy a szó az egyetlen hatékony fegyverük. A konok hallgatás mindenképpen csak ronthat a helyzeten. Szentül meg voltak győződve a maguk igazáról: akár azonnal vissza is vihetik az összes kiküldött behívóparancsot, mert a faluban senki sem fogja azokat átvenni, és egyetlen férfiember sem fog – sem önként, sem pedig merő kényszerből – katonának állni.

Aznap még a misén is jóval többen voltak a megszokottnál. A plébános úr – az éppen időszerű prédikációt kissé megtoldva – az összefogás szükségességéről és a kitartásról beszélt. 

A délutánra meghirdetett program az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A felszólalások és a rövidke kulturális műsor elhangzása után valamennyien átvonultak a Zitzer nevű klubba. Rekordidő alatt vagy kétszázan verődtek össze. A félelem, ha kimondatlanul is, de érezhetően ott vibrált a levegőben: mi lesz, ha a kivezényelt tankok nem maradnak mozdulatlanok és némák, hanem lőni kezdik a falut? Pillanatok alatt romba dönthették volna egész Oromhegyest. A szervezők – legalábbis úgy tűnt – mindenre gondoltak. Még idejekorán tájékoztatták a rájuk leselkedő, nagyon is reális veszélyről a zentai kórház vezetőségét, és kérték őket, hogy álljanak készenlétben, meg készüljenek fel a legrosszabbra.

A barakképület lett aztán a gyülekezés központja és a tartalékosok főhadiszállása. Eleinte még különféle követeléseket fogalmaztak meg, és hittek abban, hogy majd a hadsereg részéről tájékoztatást kapnak minden őket érintő kérdésben. Azonban ahogy múlt az idő, kénytelenek voltak belátni, hogy bizony senki sem akar velük párbeszédet folytatni. Hiába küldtek hivatalos meghívót Radoman Božović és Marko Negovanović számára…

A küldött ördög olyképpen kísértette meg az oromhegyesi tartalékosok egyik vezetőjét, hogy esetleg próbáljanak ők is taktikát váltani, és a szó meg a beszéd helyett válasszanak inkább másfajta fegyvernemet. Egészen konkrétan: próbáljanak meg ők is felfegyverkezni. Kínáltak is a számukra darabonként 5 márkáért golyót, 200 márkáért kézigránátot és 1000 márkáért Kalasnyikovot. Méghozzá: korlátlan mennyiségben. Ők azonban az éleslövészet és a földi csatározás helyett egy másik, egy magasabb dimenzióba emelték azt, amit közös erővel létrehoztak. Megalakították a Zitzer nevű Szellemi Köztársaságot…

A Birodalom azért – alighanem a leheletfinom fricskáért – alkalomadtán visszavágott. Mert megtehette. Minden eszköze megvolt hozzá. Az engedetlen oromhegyesiek első számú vezetőjét, Balla Lajos-Lacit a Belgrádi Katonai Főügyészség vizsgálóbírója elé citálták államellenes cselekedet vádjával. Két évvel később pedig meg kellett válnia az addigi munkahelyétől is. Az iskolaigazgatói széket kénytelen volt másnak átadni. Sőt még magából a tanügyből is eltanácsolták. Három zendülő társát pedig 1994-ben börtönbe zárták. A szabadkai fogdában le is ülték a rájuk szabott 3-3 hónapot.

Húsz évvel az oromhegyesi tartalékosok lázadása után ezen a hétvégén igen szerény körülmények és külsőségek közepette megemlékeztek az akkori történésekről. Fotókiállítás nyílt Dormán Lászlónak a Zitzer Klubban készült képeiből és Kerekes László Berlinben festett alkotásaiból. Majd pedig bemutatták Balogh István Virágot ültetni sisakba című könyvét, amely dokumentum-novellákban meséli el az egykori zitzeresek történetét.

Szabó Angéla