Sok igazság rejlik abban a régi
bölcseletben, amely szerint fabatkát sem ér a bosszú hatalom nélkül. Egy
gyengécske, aprócska kis közösség szinte sohasem szállhat szembe például a
különféle színű egyenruhások által képviselt hatalommal, az erőszakkal. Nem
torolhatja meg az őt ért sérelmeket és nem üthet, nem vághat vissza úgy, hogy
attól a Herkules legalább megtántorodjon. Viszont egy csipetnyi rafinériával
megfűszerezett bátorsággal és elszántsággal könnyűszerrel túljárhat az eszén.
Pimasz módon kifigurázhatja és nevetségessé teheti a rettenthetetlent.
Az oromhegyesiek éppen ehhez a
huncut „hadicselhez” folyamodtak, pontosan ezt művelték húsz évvel ezelőtt.
Amikor is egy leheletfinom fricskát adtak a Slobodan Milošević nevével fémjelzett, vérbő,
nacionalista/militarista hatalom szőrös, ápolatlan képére. És elégtétel volt ez
sok mindenért.
A kicsinyke településre több mint
kétszáz katonai behívót küldtek ki 1992 májusának első napjaiban. És mint
nagyon gyorsan kiderült, azok a rettegett „rukkolócédulák” nem is érkeztek
egyedül. Merthogy május 10-én, vasárnap arra ébredtek, hogy az akkori Jugoszláv
Néphadsereg 92 tankja teljesen körülzárta a falut. A páncélosok csövét
egyenesen a település központja felé irányították. Maga a templomtorony volt az
irányzék. Pirkadatkor a Körös-patakhoz horgászni induló gyerekek figyeltek fel
a szokatlan, furcsa dübörgéssel közeledő lánctalpasokra. A meglepetések ezzel
még korántsem értek véget. Aznap ugyanis még egy rendkívüli dolog történt: az asszonylázadás. A fiaikat, a férjüket féltő, mindenre elszánt
oromhegyesi nők délután öt órára falugyűlést hívtak össze az iskola előtti
térre. Tudták, hogy a szó az egyetlen hatékony fegyverük. A konok hallgatás
mindenképpen csak ronthat a helyzeten. Szentül meg voltak győződve a maguk
igazáról: akár azonnal vissza is vihetik az összes kiküldött behívóparancsot,
mert a faluban senki sem fogja azokat átvenni, és egyetlen férfiember sem fog –
sem önként, sem pedig merő kényszerből – katonának állni.
Aznap még a misén is jóval többen
voltak a megszokottnál. A plébános úr – az éppen időszerű prédikációt kissé
megtoldva – az összefogás szükségességéről és a kitartásról beszélt.
A délutánra meghirdetett program
az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A felszólalások és a rövidke
kulturális műsor elhangzása után valamennyien átvonultak a Zitzer nevű klubba.
Rekordidő alatt vagy kétszázan verődtek össze. A félelem, ha kimondatlanul is,
de érezhetően ott vibrált a levegőben: mi lesz, ha a kivezényelt tankok nem
maradnak mozdulatlanok és némák, hanem lőni kezdik a falut? Pillanatok alatt
romba dönthették volna egész Oromhegyest. A szervezők – legalábbis úgy tűnt –
mindenre gondoltak. Még idejekorán tájékoztatták a rájuk leselkedő, nagyon is
reális veszélyről a zentai kórház vezetőségét, és kérték őket, hogy álljanak
készenlétben, meg készüljenek fel a legrosszabbra.
A barakképület lett aztán a
gyülekezés központja és a tartalékosok főhadiszállása. Eleinte még különféle
követeléseket fogalmaztak meg, és hittek abban, hogy majd a hadsereg részéről
tájékoztatást kapnak minden őket érintő kérdésben. Azonban ahogy múlt az idő,
kénytelenek voltak belátni, hogy bizony senki sem akar velük párbeszédet
folytatni. Hiába küldtek hivatalos meghívót Radoman Božović és Marko
Negovanović számára…
A küldött ördög olyképpen
kísértette meg az oromhegyesi tartalékosok egyik vezetőjét, hogy esetleg
próbáljanak ők is taktikát váltani, és a szó meg a beszéd helyett válasszanak
inkább másfajta fegyvernemet. Egészen konkrétan: próbáljanak meg ők is
felfegyverkezni. Kínáltak is a számukra darabonként 5 márkáért golyót, 200
márkáért kézigránátot és 1000 márkáért Kalasnyikovot. Méghozzá: korlátlan
mennyiségben. Ők azonban az éleslövészet és a földi csatározás helyett egy
másik, egy magasabb dimenzióba emelték azt, amit közös erővel létrehoztak.
Megalakították a Zitzer nevű Szellemi Köztársaságot…
A Birodalom azért – alighanem a
leheletfinom fricskáért – alkalomadtán visszavágott. Mert megtehette. Minden
eszköze megvolt hozzá. Az engedetlen oromhegyesiek első számú vezetőjét, Balla Lajos-Lacit a Belgrádi Katonai
Főügyészség vizsgálóbírója elé citálták államellenes cselekedet vádjával. Két
évvel később pedig meg kellett válnia az addigi munkahelyétől is. Az
iskolaigazgatói széket kénytelen volt másnak átadni. Sőt még magából a
tanügyből is eltanácsolták. Három zendülő társát pedig 1994-ben börtönbe
zárták. A szabadkai fogdában le is ülték a rájuk szabott 3-3 hónapot.
Húsz évvel az oromhegyesi
tartalékosok lázadása után ezen a hétvégén igen szerény körülmények és
külsőségek közepette megemlékeztek az akkori történésekről. Fotókiállítás nyílt
Dormán Lászlónak a Zitzer Klubban
készült képeiből és Kerekes László
Berlinben festett alkotásaiból. Majd pedig bemutatták Balogh István Virágot ültetni
sisakba című könyvét, amely dokumentum-novellákban meséli el az egykori
zitzeresek történetét.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése