Amire egyelőre nincs válasz:

ENYHÍTENI A TEMERINI FIÚK BÖRTÖNBÜNTETÉSÉT?

A temerini fiúkra – nagy valószínűséggel a leckeértés céljából -- elrettentésül kiszabott hatvanegy évnyi börtönbüntetés híre messzire eljutott az elmúlt nyolc év alatt. Példa nélküli (vagy éppen nagyon is példaértékű) esetük igen sok embert megmozgatott és segítségnyújtásra indított. A szóbeli támogatásra, a lelki támaszra (a szavak pedig nem is kerülnek pénzbe) ugyanúgy szüksége volt és van ma is mind az öt raboskodó fiatalember családjának, mint az összegyűjtött, kapott élelmiszerre, a ruhaneműre vagy éppen a pénzadományra. Mindemellett a szerbverésként emlegetett esetükkel érdemben csak nagyon keveset sikerült foglalkozni. Most is ugyanúgy megbélyegzett elítéltnek és fogolynak számítanak, és bár már fejenként nyolc-nyolc évet letöltöttek, ma sincs igazán sok reményük a gyors, mielőbbi szabadulásra. Mindig csak várni, várakozni, hónapról hónapra meg évről évre – kiváltképpen remények meg illúziók nélkül – pokolian nehéz. Minden este úgy merülni álomba, hogy ez a nap is véget ért, és ez a nap sem hozta el az annyira várt szabadulást. Hitvány a képzelőerőm ahhoz, hogy kitaláljam, milyen túlélési praktikákat lehet kiötleni és alkalmazni ilyen esetekben. Mi lehet akár csak az az egyetlen ok is arra, hogy reggelente mindig azt érezzék: érdemes az ágyból felkelni. (Édesapám azt mesélte, hogy szibériai hadifogsága idején a barakk ajtaja fölé felírták egy papírosra: HOLNAP MEGYÜNK HAZA. És ez tartotta bennük a lelket éveken át.)

Horváthék családjában már szinte szállóigeként emlegetik és idézik, hogy Árpád fiukra kétszeri ütésért és egyetlenegy rúgásért kereken tíz év börtönbüntetést róttak ki rá. Az eddig eltelt nyolc évnyi elzárás alatt pedig ki tudja, ki a megmondhatója, hogy a hányszorosát kaphatta vissza annak, amit azon az emlékezetes éjszakán ő adott. Mert az akkor még mindössze 19 esztendős fiú esetében is sorozatos fizikai bántalmazás és vég nélküli megaláztatás követte meg váltotta egymást. Annyi bizonyos, hogy a börtönbeli fogadtatás az ő számára is felejthetetlen marad. Az akkor még hosszú hajánál fogva húzták végig a folyosón és vagy heten-nyolcan rugdalták. Megsérült a gerince, feldagadt az arca, a szemére nem látott, a veséjét fájlalta, később pedig tüdőbajával csak fél év elteltével került át a börtönkórházba. És ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott: a kegyetlenkedés, az embertelen bánásmód miatt tett későbbi feljelentése az valahol útközben „elkallódott, eltűnt”.

Árpád csak több mint hat év eltelte után, 2010. szeptember 24-én mehetett először haza a szüleihez. Most viszont már havonta kap eltávozást.

Amikor telefonon beszéltem vele, elsősorban az foglalkoztatott, hogy honnan meríti az erőt a túléléshez, mi az, amiben meg tud megkapaszkodni. A következőket mondta:

 -- Én valamiben nagyon hiszek. Ne kérdezd meg, hogy mi az, mert én magam sem tudom. De nagyon nagy a hitem és ez minden bajon átsegít…  Hogy hogy megy sorom? Az az igazság, hogy a mostani helyzetemet – szerencsére – már össze sem lehet hasonlítani azzal, amilyenben a kezdeti időszakban voltam. Most már úgy érzem, és talán nem kiabálom el, hogy végre sikerült a kedvezményezettek kategóriájába kerülnöm. Ennek örülök. Április 20-a óta már egy félig nyitott helyiségben tartózkodom napközben, ahol csak egyetlen őr van. Tisztában vagyok vele: ennél jobb körülmények itt már nem várnak rám. Ez a maximum, amit a börtönfalak mögött el lehet érni, ki lehet érdemelni. Jó magaviselettel és példás munkával. A 2700 fogvatartott közül csak 30-an részesülünk ebben a kedvezményben. Szeretném, ha ez az elkövetkező két évben is így maradna. Mert ahogy közeledik a büntetés vége, egyre nehezebb ezt a benti életet elviselni. Minél többször látogatok haza, annál rosszabb érzés ide mindig visszatérni. Jó lenne most már végleg otthon maradni.

Az öt temerini fiatalembert egy máig tisztázatlan történés miatt ez év februárjában elválasztották egymástól. A két, enyhébb büntetést kapott fiú maradt továbbra is a Sremska Mitrovica-i börtönben, a másik hármat pedig a Belgrád közelében lévő Padinska Skelába szállították. Ennek az intézkedésnek a nyomán pedig sok minden megváltozott…

Máriás István édesanya, Ilona véleménye szerint:

-- Ez az intézmény hiába számít vadonatújnak és korszerűnek, a mi gyerekeink ebből az égvilágon semmit nem érzékelnek. Havonta kétszer lehet őket meglátogatni. Az az egy órácska pedig nagyon gyorsan elszalad. Három hónaponként van úgynevezett családi látogatás, ami azt jelenti, hogy akkor normális körülmények között le lehet ülni és el lehet beszélgetni. Ugyancsak havonta kétszer kaphatnak egy tíz kilós csomagot. Az előírás szerint mindent szigorúan lemérnek. Ha küldünk be nekik könyveket, még azokat is. Ott már nincsen rabruha. Az öltözéket és minden egyebet is, amire csak szükségük van, itthonról szállítjuk nekik. Csupán az ágynemű számít kivételnek. Tányért, poharat, evőeszközt, szappant, sampont, toalettpapírt. A szobájukban fejenként csak két alsónemű, két pár zokni, nadrág meg felsőrész, egy pár papucs, egy pár tornacipő és egy törölköző lehet.

A temerini fiúk számára lassacskán a nyolcadik börtönév is lejár. Június 26-a, a gyászos évforduló közeledtével mintha egy kicsit megint erősödött volna a velük, az ügyükkel szembeni szolidaritásvállalás. MINTHA. Az időközben el-elcsüggedő, elszegényedett és betegeskedő szülők/hozzátartozók nemrégiben ismét a nyilvánossághoz fordultak támogatást, segítséget kérvén a gyerekeik számára. Aztán most megint a felszínre kerültek olyan vélemények is, hogy esetleg újra kéne próbálkozni kegyelmi kérelemmel az új köztársasági elnöknél. Vagy inkább talán a kiszabott abnormális börtönbüntetés lefaragását (esetleges elengedését) lenne jó követelni. De minél előbb. Mert már így is rengeteg idő eltelt. Már így is legfeljebb csak a büntetésük ötödölését lehetne kiharcolni. Már ha lenne, aki ezt kiharcolná a magyar fiataloknak. Ezt is tegyük hozzá…

Szabó Angéla