A SZÉGYENHATÁR

Töprengés a sorsukra hagyott temerini fiúk esete kapcsán

A magyar nemzeti összefogás napja ÉS MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30. SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan miféle felemelő  és szívet-lelket melengető ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?) kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum – előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a bizalmatlanság.

Az öt temerini fiúról szóló traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves, helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.  

A magyargyűlöletre, a kisebbségek elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a „szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze, kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.

A vajdasági magyar érdekvédelemről sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat, és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem, ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta, politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)

Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra hagyván őket.

A bajt csak tetézte -- meg alighanem be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját. Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót, hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön valamennyiük, valamennyiünk ügyének is.  Úgy látszik, annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben (meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?! Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.

A holisztikus szemléletmód mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak, és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.

Nem mintha nem lenne a számunkra már eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába – vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.

A sóvárgott szabadulás(unk) meg egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.

Szabó Angéla

„Már nincs miben reménykedni!”

Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human Rights Center munkatársa

A szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?

Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével, mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között, ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban. Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk, segítettünk.

Véleményetek szerint maradt-e még esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek letölteni a büntetésüket az utolsó napig?

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt. Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik három fiú beadványára viszont nem is reagált.

Szerintetek a vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?

A bűncselekmény ügyében villámgyors döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe, és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott. Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk, akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt fiúkat.

Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.

Ez valóban nagy baj. A magyar pártok sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé, ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható. Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás mellett a végsőkig.

 Szabó Angéla