A temerini fiúk

Csak az idő múlása adhat reményt…

 

61 – 40 = ?

HATVANEGYBŐL ELVESZÜNK KEREKEN NEGYVENET. EDDIG VILÁGOS. DE MENNYI MARAD? HUSZONEGY? MARAD A HUSZONEGY? VALÓBAN MEGMARAD MIND A HUSZONEGY?

Egy egyszerű számtani alapműveletté konvertálva így lehetne a legtömörebben felvázolni a szándékos emberölés tettével vádolt, börtönben raboskodó temerini fiúk ügyének jelenlegi állását. Eddig majdnem négy évtizedet töltöttek le a példátlan vasszigorral kiszabott büntetésükből. Összesen. Ők, öten. És maradt még 21 év. Máriás Istvánnak 7 év, Illés Zsoltnak 5, Szakáll Zoltánnak és Uracs Józsefnek egyformán 3 év 6 hónap, Horváth Árpádnak pedig 2 év.

Kevés híján 8 esztendő telt el a minden szempontból párját ritkító, emlékezetes eset óta. Amikor is – a sorozatos megaláztatások, megveretések után – „a vajdasági magyar először ütött és visszaütött”. 2004 derekáig már majdnem elérte a 300-at azoknak a nemzeti színezetű incidenseknek, azoknak a regisztrált eseteknek a száma, amikor magyar fiatalokat bántalmaztak szerb nemzetiségűek. A temerini piactéren történt tragikus eset természetesen nem revansnak számított, és nem is elégtétel akart lenni a délvidéki magyarság részéről addig elszenvedett valamennyi sérelemért. Annyi viszont bizonyos, hogy egy felforrósodott, egy pattanásig feszült politikai légkörben zajlott le, és tökéletesebb, agyafúrtabb módon sem időzíteni, sem megrendezni nem lehetett volna ezt a faramuci történetet. (Nem kevesen ma is úgy gondolják, hogy a „szerb megveretéseként” elhíresült eset mégiscsak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott.)

Márpedig ilyen véletlenek nincsenek!

Az akkor 38 éves újvidéki Zoran Petrović ittas állapotban és kábítószer hatása alatt szóváltásba keveredett a már említett helyszínen magyar fiatalok egy csoportjával. Egészen addig kötekedett velük, amíg a heves szócsatát tettlegesség nem követte. És innentől nemcsak kusza meg zűrzavaros, hanem gyanúsan homályos és átláthatatlan is a történet. Annyi bizonyos csupán, hogy 2004. június 26-án reggel öt órakor talált rá a szerb férfira a helybeli közművesítési vállalat két dolgozója. A sértettet az újvidéki kórházba szállították, a meglehetősen titokzatos módon kiszemelt/kiválasztott öt temerini fiút pedig még a délelőtt folyamán előállították, és megbilincselve, szirénázó kocsival bevitték a rendőrállomásra.

Az amúgy is jócskán szövevényes történet kezdett mind erőteljesebben továbbgubancolódni, és a kérdések meg a keresztkérdések egész láncolatát vetette fel. Amelyekre mind a mai napig vagy nincsen logikus és elfogadható magyarázat, vagy pedig igen nyomós okok és érvek szólnak a tisztázásuk ellen vagy éppen az elhallgatásuk mellett. Például az egyik ilyen, még teljes egészében meg nem fejtett talány magának Zoran Petrovićnak a kórházba történő szállítása. A sérüléseket szenvedett férfival 5 óra 50 perckor indult el a mentőautó Újvidék felé, de csak valamivel 8 óra után érkezett meg a kórházba. Hogyan lehetséges, hogy a kevesebb, mint 20 kilométeres utat két óra alatt tette meg? Ha az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés vádjával gyanúsított magyar fiatalok valóban 127 ütést mértek a sértettre, és ezzel már-már közvetlen életveszélyt okoztak  neki – legalábbis a lefolytatott bírósági tárgyalás alapján --, akkor a vélhetően nagyon komoly sérüléseket szenvedett áldozattal nem poroszkálnia, nem valahol vesztegelnie, hanem legalábbis száguldania kellett volna a mentőkocsinak. Tisztázatlan továbbá az is, hogy a gyanúsítottként előállított öt fiú esetében miért csak délután fél 5-kor rendelték el a legelső vérmintaelemzést. Mi a magyarázata annak (mert merő véletlenség aligha lehet!), hogy mind az ötük vércsoportja O, sőt még a bántalmazottnak a vércsoportja is megegyezik az övékével? Miként fordulhatott az elő, hogy a vérmintákat nem megfelelő körülmények között tárolták? Említést érdemel még az is, hogy az előállítás napján (a megismételt vérvételt követően) már az újvidéki fogdába szállították őket, ahol pedig megkülönböztetett „fogadásban részesültek”. Azzal lesték, várták őket, hogy: „Most jönnek azok a magyarok, akik megöltek egy szerbet!”  Nem szükséges hozzá túlfejlett képzelőerő, hogy nyilvánvaló legyen, olyan válogatott fizikai bántalmazássorozat vette a kezdetét, amely a számukra életük végéig emlékezetes marad. Elgondolkodtató az is, hogy öten kaptak egyetlen hivatalból kirendelt védőügyvédet. Akinek pedig (bokros teendői közepette) csupáncsak két-két perce jutott mindegyik „védencére”, és aki ily módon „alaposan/aprólékosan felkészítette” őket a sorsfordító tárgyalásra. Már magában a tanúk megjelölése, beidézése és ellehetetlenítése megérne egy külön fejezetet.

Az elrettentés magasiskolája

Azt hiszem, hogy az eddig elmondottakból is világosan látszik, hogy a temerini fiúk labirintushoz, útvesztőhöz hasonlító ügye esetében szándékos és sorozatos mulasztásról, részrehajlásról, félrevezetésről, megtévesztésről, a nyomozás hátráltatásáról és az igazság kiderítésének folyamatos akadályoztatásáról van szó.  Ami pedig még a szerbiai igazságszolgáltatásban is megengedhetetlen.

Maga az egész bűnügyi történet éppoly megbízhatatlan, mint amilyennek bizonyult az egykoron sokat idézett klasszikus történetben a legendás Jereváni Rádió híradása. Mindent el lehetett róla mondani, csak pont azt az egyet nem, hogy tárgyilagos és megfelel a valóságnak.

Az éppen időszerű aktuálpolitika (radikális újvidéki polgármester, radikális temerini hatalom és radikális börtönparancsnok) szája ízének megfelelően fűszerezett, tálalt és tálcán felszolgált, porba hullatott magyar fejek felmutatása – a stílushoz illő, véresszájú szerb nyelvű sajtó  hathatós támogatásával – duplán számított példaértékűnek. Egyfelől azt volt hivatott bemutatni a többségi nemzet, a szerbség felé, hogy miként is fest a valóságban az, amikor a magyarok (is) elkezdenek verekedni. Akár az is lehetett volna a temerini példastatuálás mottója, hogy: “Lám, lám, így verekszik a magyar!” Jó előre kiterveli, hogy az áldozatát meg is fogja ölni. És csak szidalmazza, üti, veri, rugdalja, kínozza, alázza, gyalázza a végtelenségig. Másfelől elrettentésül akart szolgálni a magyarság számára, hogy a jövőben úgy merészeljen akár csak egy is közülük kezet emelni, vagy éppen ferde szemmel nézni egy szerb nemzetiségűre, hogy a létező legszigorúbb büntetést fogják kiszabni rá. Még annál is kegyetlenebbet, mint amilyent gyakran a háborús bűnök elkövetésével vádoltak számára szokás kiróni. Jól láthassa minden egyes magyar (ha van szeme hozzá), hogy a szerbekkel nem tanácsos kukoricázni, mert evidens, hogy ki fogja húzni a rövidebbet! Az öt fiú számára kiszabott 61 évnyi börtönbüntetés kőkemény és súlyos ítélet. És pofon a hatalomtól minden egyes délvidéki magyarnak.

Az aljas módon kifundált és ki is próbált recept persze bevált. Azóta is működik. A visszatartó ereje pedig óriási. Azóta sem lehetett hallani olyan esetről, hogy a vajdasági magyarok valahol véresre vertek volna akár csak egyetlenegy más nemzetiségűt is. (Nem úgy fordítva!) Csend van. Ez ügyben. Ahogyan súlyos csend van az ártatlanul elítélt öt temerini fiatal esetét illetően is. Számukra – úgy tűnik --, hogy az idő, annak múlása az egyedüli remény. Az egyedüli biztos remény. Mert csak e téren van haladás. A szülők, a családok másban már nemigen bíznak. A politikusok ígérgetése, hitegetése, hogy majd megmozgatnak minden követ, eddig vajmi kevés eredménnyel járt.

Amikor már 32 hónapot letöltöttek fejenként Sremska Mitrovicán a börtönben, akkor a szülők egy segélykérést fogalmaztak meg. Az embereket sikerült felrázni, megmozdultak, pénzadomány gyűjtésébe kezdtek. Itthon is, külföldön is. Aztán az így összegyűlt pénzből időnként tudtak juttatni a börtönbe is. De mostanra ezek a források szinte teljesen elapadtak. A két folyószámlára csak ritkán érkezik pénz. Meg az egyéb adományok (ruhanemű, élelmiszer) is el-elmaradoztak. És a rácsok mögött sínylődő fiúkról lassan kezdtek megfeledkezni az emberek. 

„Bízunk abban, hogy István kegyelmet kap…”

A temerini fiúk történetében számomra egyértelműen az az igazán szívbe markoló, hogy a hozzátartozóik feladták az együttes harcot a közös ügyért. Hagyták, hogy a közöttük lévő erős érdekszövetséget (ami pedig még akár magát a túlélést is jelentheti/jelenthette volna) megbontsák. Megengedték, hogy beférkőzzön közéjük, a családok közé a bizalmatlanság. Meg sok egyéb, amit az menthetetlenül von maga után.

A legsúlyosabb, 15 évnyi büntetést Máriás István kapta. Ő még csak most jutott túl a felén. A szülei (Ilona és István) meglehetősen szűkös körülmények között élnek. Az 51 éves édesapa súlyos cukorbeteg. Elmondása szerint csak igen ritkán tudnak eljutni a fiukhoz Belgrádba, a Padinska Skela-i börtönbe. Maga az utazás 4500 dinárjukba kerül. Emellett legalább egy száz euró értékű csomagot is kell készíteniük. Mert ott mindenre szükség van. Ruhára, lábbelire, élelemre, telefonkártyára, sőt még olvasnivalóra is.

Az édesapa ma így látja a 8 évvel ezelőtt történteket:

-- Meggyőződésem, hogy ezt az öt fiatalt átverték és becsapták. Rávették őket arra, hogy a tett elkövetését vállalják magukra. Az én gyerekem legjobb barátja a temerini rendőrfőnök fia volt. És a rendőrparancsnok maga mondta, hogy vállalja magára az ügyet -- mivel így is, úgy is ott volt a helyszínen és részt vett az incidensben --, ő pedig megígéri, hogy nem lesz neki semmi bántódása. A fiam ebbe a csapdába gyanútlanul belesétált, hiszen a legjobb haverjának az apja tanácsolta neki. Ő meg megbízott benne.  Aztán a bajban a gyerek egyedül maradt. Sőt azt is „elérték”, hogy a fiúkat egymás ellen fordítsák, hogy egymás nézve tegyenek terhelő tanúvallomást.

Nagyon szövevényes történet ez. Napokig tudnék róla mesélni… Már csak a felhalmozódott iratanyag is tekintélyes mennyiséget képvisel.

Az édesanya még hozzáfűzi: -- A mi fiunk februárban került át Sremska Mitrovicáról ebbe a távolabbi börtönbe. A társával, Illés Zsolttal, azóta egy cellában vannak. A nap 24 órájából 23 órát. Nem mehetnek ki. Még nem is dolgozhatnak. Nincsen semmilyen elfoglaltságuk. Egy héttel ezelőtt voltunk látogatóban. Amikor kinyílt a váróterem ajtaja, láttam, hogy még akkor is a csuklóján volt a bilincs. Csak egy üvegfalon át tudtunk beszélgetni, egy-egy telefonkagylóval a kezünkben. Mitrovicán jobb körülmények voltak. Ott bár le tudtunk ülni egy asztalhoz, meg tudtuk egymást érinteni. A küzdelmet soha nem adhatjuk fel, hiszen épp csak letöltötte a büntetésének a felét. Mi még abban is reménykedünk, hogy esetleg majd amnesztiával szabadulhat.

Róluk alig tudnak gondoskodni…

A már említett Illés Zsoltot 13 évre ítélték. Amióta rács mögött van, meghalt az édesapja. Még a temetésére sem engedték haza. Az anyját már korábban elveszítette. Számára már csak a bátyja maradt. Annak a felesége, Aranka a következőket mondta: -- Amíg a közelebbi börtönben volt, meglátogattuk, készítettünk a számára csomagot, és jutattunk be neki egy kevéske pénzt is. Amióta azonban messzebbre került, nem jártunk nála egyetlenegyszer sem. Mi is nagyon szegényesen élünk. Sem pénzt, sem csomagot nem tudunk neki küldeni. Amikor legutóbb beszéltünk vele, panaszkodott a kosztra, az ellátásra, szinte mindenre. Úgy tudjuk, hogy Máriásék nemrégiben az ő számára is készítettek csomagot.  Nem tudom, hogy bírja ki ott még öt évig. Elég gyenge fizikumú, alacsony termetű és jó, ha van benne 50 kiló.

Uracs Józsefre 11 év 6 hónap szabadságvesztést róttak ki. Őt is Belgrádban tartják fogva. Társainak a szülei úgy nyilatkoztak, hogy egyértelműen József tehető felelőssé mindhármuk kényszerű áthelyezése miatt. Neki már korábban is akadt dolga az igazságszolgáltatással. Még az általános iskolás évei alatt lopásokba keveredett, sőt súlyosabb vétkek is terhelik a számláját. Olyannyira, hogy öt évet már régebben is ült börtönben. Szülei már nincsenek, a féltestvérei jelentik számára a rokonságot. Azaz ők sem igazán. Talán csak az egyik nővére az, aki még nem feledkezett meg róla teljesen. Szabó Etelka maga is egy menekülteknek épült tömbházban él. Ott befogadták. Dacára annak, hogy ő az egyetlen magyar. Túl sok információval nem tudott szolgálni a börtönben tengődőről.

-- Megmondom őszintén, hogy az égvilágon semmit nem tudok Jóskáról. Mostanában mégcsak nem is láttam. Amikor anyánk meghalt, ő már a verés-ügy miatt börtönben volt. Értesítettük, de nem jöhetett haza a temetésre. Én sem pénzt, sem pedig csomagot nem küldhetek neki. Olyan helyzetben vagyok. Sajnálom nagyon, mert a féltestvérem, de ő egy kicsit mindig könnyelmű, meggondolatlan volt. Kereste magának a bajt.

„Folytatnunk kell a küzdelmet!”

Szakáll Zoltán büntetése 11 év 6 hónap. Ő továbbra is a Sremska Mitrovica-i börtönben raboskodik. A többiek elmondása szerint ő volt az egyetlen a temerini fiúk között, aki igen kevés testi fenyítéssel megúszta a kezdeti, legnehezebb időszakot. Úgy gondolják, hogy a tekintélyt parancsoló erős fizikumának köszönheti ezt a szerencséjét. Sem a börtönőrök, sem pedig a fogvatartottak nem akartak, vagy nem mertek komolyabban kötekedni vele. Nagynénje, a Svájcban élő Walker Varga Erzsébet mesélt róla.

 – Zoli most már egy félig még zárt, félig meg már szabad helyiségbe került. Szerencsére jól viselkedett, kapott munkát, dolgozik. Azért meg egy kis fizetés is jár: 1800 dinár havonta. Minden hónapban kétszer fogadhat látogatót, olyankor kimehetnek a városba is. Az a legfontosabb, hogy lelkileg nem tört össze. Ha egy kissé mélyebben van, akkor mindig azzal vigasztalom, hogy képzelje a lelki szemei elé azt, hogy egy szép napon kinyílik előtte a börtön kapuja és ő szabadon kisétálhat rajta. Lassan letelik a nyolcadik év is, és még szinte semmit nem sikerült elérnünk a kiszabadításuk érdekében. Több ügyvédhez is folyamodtunk segítségért, de úgy látom, hogy alig értünk el haladást.  Csak üres ígéretekről tudok beszámolni. Meg esetleg még arról, hogy mindez milyen sok pénzünkbe kerül. Legutóbb egy beadvány megfogalmazásáért 350 eurót fizettettek velem. Svájcban nem kérnek ennyit két szál papírosért. Én évente többször hazajövök. Olyankor meglátogatom, beszerzem neki azokat a dolgokat, amelyekre szüksége van. Meg imádkozom érte sokat. Az ima segít legtöbbet.

Én magam is biztos vagyok abban, hogy ezek a fiúk nem követték el azt, amivel vádolják őket. Zoli egyszer nagyon komolyan azt mondta nekem, amikor meglátogattam, hogy: „Az igazi tettesek otthon vannak. Most is szabadon járkálnak Temerin utcáin.”

Horváth Árpád kereken 10 esztendőt kapott. Ő úszta meg a legkevesebbel. Az édesapja, Tibor, a következőképpen fogalmazott: -- A mi gyerekeinket belekényszerítették ebbe a szörnyű helyzetbe.  Kénytelenek voltak magukra vállalni a tett elkövetését. A fiamnak eddig már három ügyvédje volt, de egyik sem tudott elérni semmilyen eredményt. A családokat, a szülőket pedig egy olyan helyzetbe juttatják, hogy lehetőleg senkihez és semmihez ne tudjunk segítségért fohászkodni. A mi magyar politikusaink sem képviselik az ügyet a súlyának megfelelően. A börtönben mindössze három politikus látogatta meg őket: a már elhunyt Páll Sándor, Ifj. Korhecz Tamás és Rácz Szabó László. Más senki. A temeriniek közül senki sem. Pedig akkor, amikor még csak Újvidéken voltak a fiúk vizsgálati fogságban, lett volna bőven látnivalójuk. Nem szép ilyesmit mondani, de még egy levélre való bélyeget sem küldtek.  Erről jutott most eszembe, hogy kezdetben még mi is kaptunk fenyegetéseket tartalmazó névtelen leveleket. Hogy számítsunk a megtorlásra, mert majd megbosszulják annak az egy szerb férfinak a bántalmazását. Ha azt kérdezi tőlem, hogy hol tartana most a temerini fiúk ügye abban az esetben, ha netán valamelyik politikusnak a fia is belekeveredett volna, akkor csak azt tudom válaszolni, hogy az ő gyerekük nem is került volna börtönbe. De mi betegen is, elszegényedve is, magunkra hagyatottan is töretlenül folytatjuk ezt a küzdelmet. És mindvégig kitartunk.

Szabó Angéla