Csak az idő múlása adhat reményt…
61 – 40 = ?
HATVANEGYBŐL ELVESZÜNK KEREKEN NEGYVENET. EDDIG VILÁGOS. DE MENNYI MARAD? HUSZONEGY? MARAD A HUSZONEGY? VALÓBAN MEGMARAD MIND A HUSZONEGY?
Egy egyszerű számtani alapműveletté konvertálva így lehetne a legtömörebben
felvázolni a szándékos emberölés tettével vádolt, börtönben raboskodó temerini fiúk ügyének jelenlegi
állását. Eddig majdnem négy évtizedet töltöttek le a példátlan vasszigorral kiszabott
büntetésükből. Összesen. Ők, öten. És maradt még 21 év. Máriás Istvánnak 7 év, Illés
Zsoltnak 5, Szakáll Zoltánnak és
Uracs Józsefnek egyformán 3 év 6
hónap, Horváth Árpádnak pedig 2 év.
Kevés híján 8 esztendő telt el a minden szempontból párját ritkító,
emlékezetes eset óta. Amikor is – a sorozatos megaláztatások, megveretések után
– „a vajdasági magyar először ütött és visszaütött”. 2004 derekáig már majdnem
elérte a 300-at azoknak a nemzeti színezetű incidenseknek, azoknak a
regisztrált eseteknek a száma, amikor magyar fiatalokat bántalmaztak szerb
nemzetiségűek. A temerini piactéren történt tragikus eset természetesen nem
revansnak számított, és nem is elégtétel akart lenni a délvidéki magyarság
részéről addig elszenvedett valamennyi sérelemért. Annyi viszont bizonyos, hogy
egy felforrósodott, egy pattanásig feszült politikai légkörben zajlott le, és
tökéletesebb, agyafúrtabb módon sem időzíteni, sem megrendezni nem lehetett
volna ezt a faramuci történetet. (Nem kevesen ma is úgy gondolják, hogy a „szerb
megveretéseként” elhíresült eset mégiscsak egy előre megírt forgatókönyv szerint
zajlott.)
Márpedig ilyen véletlenek
nincsenek!
Az akkor 38 éves újvidéki Zoran
Petrović ittas állapotban és kábítószer hatása alatt szóváltásba keveredett
a már említett helyszínen magyar fiatalok egy csoportjával. Egészen addig kötekedett
velük, amíg a heves szócsatát tettlegesség nem követte. És innentől nemcsak
kusza meg zűrzavaros, hanem gyanúsan homályos és átláthatatlan is a történet.
Annyi bizonyos csupán, hogy 2004. június 26-án reggel öt órakor talált rá a szerb
férfira a helybeli közművesítési vállalat két dolgozója. A sértettet az
újvidéki kórházba szállították, a meglehetősen titokzatos módon
kiszemelt/kiválasztott öt temerini fiút pedig még a délelőtt folyamán
előállították, és megbilincselve, szirénázó kocsival bevitték a
rendőrállomásra.
Az amúgy is jócskán szövevényes történet kezdett mind erőteljesebben továbbgubancolódni,
és a kérdések meg a keresztkérdések egész láncolatát vetette fel. Amelyekre
mind a mai napig vagy nincsen logikus és elfogadható magyarázat, vagy pedig igen
nyomós okok és érvek szólnak a tisztázásuk ellen vagy éppen az elhallgatásuk mellett.
Például az egyik ilyen, még teljes egészében meg nem fejtett talány magának
Zoran Petrovićnak a kórházba történő
szállítása. A sérüléseket szenvedett férfival 5 óra 50 perckor indult el a
mentőautó Újvidék felé, de csak valamivel 8 óra után érkezett meg a kórházba.
Hogyan lehetséges, hogy a kevesebb, mint 20 kilométeres utat két óra alatt
tette meg? Ha az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés vádjával
gyanúsított magyar fiatalok valóban 127 ütést mértek a sértettre, és ezzel már-már
közvetlen életveszélyt okoztak neki –
legalábbis a lefolytatott bírósági tárgyalás alapján --, akkor a vélhetően
nagyon komoly sérüléseket szenvedett áldozattal nem poroszkálnia, nem valahol
vesztegelnie, hanem legalábbis száguldania kellett volna a mentőkocsinak.
Tisztázatlan továbbá az is, hogy a gyanúsítottként előállított öt fiú esetében
miért csak délután fél 5-kor rendelték el a legelső vérmintaelemzést. Mi a
magyarázata annak (mert merő véletlenség aligha lehet!), hogy mind az ötük
vércsoportja O, sőt még a bántalmazottnak a vércsoportja is megegyezik az
övékével? Miként fordulhatott az elő, hogy a vérmintákat nem megfelelő körülmények között
tárolták? Említést érdemel még az is,
hogy az előállítás napján (a megismételt vérvételt követően) már az újvidéki fogdába szállították
őket, ahol pedig megkülönböztetett „fogadásban részesültek”. Azzal lesték,
várták őket, hogy: „Most jönnek azok a
magyarok, akik megöltek egy szerbet!”
Nem szükséges hozzá túlfejlett képzelőerő, hogy nyilvánvaló legyen,
olyan válogatott fizikai bántalmazássorozat vette a kezdetét, amely a számukra életük
végéig emlékezetes marad. Elgondolkodtató az is, hogy öten kaptak egyetlen
hivatalból kirendelt védőügyvédet. Akinek pedig (bokros teendői közepette)
csupáncsak két-két perce jutott mindegyik „védencére”, és aki ily módon
„alaposan/aprólékosan felkészítette” őket a sorsfordító tárgyalásra. Már
magában a tanúk megjelölése, beidézése és ellehetetlenítése megérne egy külön
fejezetet.
Az elrettentés magasiskolája
Azt hiszem, hogy az eddig
elmondottakból is világosan látszik, hogy a temerini fiúk labirintushoz,
útvesztőhöz hasonlító ügye esetében szándékos és sorozatos mulasztásról, részrehajlásról,
félrevezetésről, megtévesztésről, a nyomozás hátráltatásáról és az igazság
kiderítésének folyamatos akadályoztatásáról van szó. Ami pedig még a szerbiai igazságszolgáltatásban is
megengedhetetlen.
Maga az egész bűnügyi
történet éppoly megbízhatatlan, mint amilyennek bizonyult az egykoron sokat
idézett klasszikus történetben a legendás Jereváni Rádió híradása. Mindent el lehetett
róla mondani, csak pont azt az egyet nem, hogy tárgyilagos és megfelel a
valóságnak.
Az éppen időszerű
aktuálpolitika (radikális újvidéki polgármester, radikális temerini hatalom és
radikális börtönparancsnok) szája ízének megfelelően fűszerezett, tálalt és
tálcán felszolgált, porba hullatott magyar fejek felmutatása – a stílushoz illő,
véresszájú szerb nyelvű sajtó hathatós
támogatásával – duplán számított példaértékűnek. Egyfelől azt volt hivatott
bemutatni a többségi nemzet, a szerbség felé, hogy miként is fest a valóságban
az, amikor a magyarok (is) elkezdenek verekedni. Akár az is lehetett volna a
temerini példastatuálás mottója, hogy: “Lám, lám, így verekszik a magyar!” Jó
előre kiterveli, hogy az áldozatát meg is fogja ölni. És csak szidalmazza, üti,
veri, rugdalja, kínozza, alázza, gyalázza a végtelenségig. Másfelől
elrettentésül akart szolgálni a magyarság számára, hogy a jövőben úgy
merészeljen akár csak egy is közülük kezet emelni, vagy éppen ferde szemmel nézni
egy szerb nemzetiségűre, hogy a létező legszigorúbb büntetést fogják kiszabni
rá. Még annál is kegyetlenebbet, mint amilyent gyakran a háborús bűnök
elkövetésével vádoltak számára szokás kiróni. Jól láthassa minden egyes magyar
(ha van szeme hozzá), hogy a szerbekkel nem tanácsos kukoricázni, mert evidens,
hogy ki fogja húzni a rövidebbet! Az öt fiú számára kiszabott 61 évnyi börtönbüntetés
kőkemény és súlyos ítélet. És pofon a hatalomtól minden egyes délvidéki
magyarnak.
Az aljas módon kifundált és ki is próbált recept persze bevált. Azóta is
működik. A visszatartó ereje pedig óriási. Azóta sem lehetett hallani olyan
esetről, hogy a vajdasági magyarok valahol véresre vertek volna akár csak
egyetlenegy más nemzetiségűt is. (Nem úgy fordítva!) Csend van. Ez ügyben.
Ahogyan súlyos csend van az ártatlanul elítélt öt temerini fiatal esetét
illetően is. Számukra – úgy tűnik --, hogy az idő, annak múlása az egyedüli
remény. Az egyedüli biztos remény. Mert csak e téren van haladás. A szülők, a
családok másban már nemigen bíznak. A politikusok ígérgetése, hitegetése, hogy
majd megmozgatnak minden követ, eddig vajmi kevés eredménnyel járt.
Amikor már 32 hónapot letöltöttek fejenként Sremska Mitrovicán a börtönben,
akkor a szülők egy segélykérést fogalmaztak meg. Az embereket sikerült
felrázni, megmozdultak, pénzadomány gyűjtésébe kezdtek. Itthon is, külföldön
is. Aztán az így összegyűlt pénzből időnként tudtak juttatni a börtönbe is. De
mostanra ezek a források szinte teljesen elapadtak. A két folyószámlára csak
ritkán érkezik pénz. Meg az egyéb adományok (ruhanemű, élelmiszer) is
el-elmaradoztak. És a rácsok mögött sínylődő fiúkról lassan kezdtek megfeledkezni
az emberek.
„Bízunk abban, hogy István
kegyelmet kap…”
A temerini fiúk történetében számomra egyértelműen az az igazán szívbe
markoló, hogy a hozzátartozóik feladták az együttes harcot a közös ügyért.
Hagyták, hogy a közöttük lévő erős érdekszövetséget (ami pedig még akár magát a
túlélést is jelentheti/jelenthette volna) megbontsák. Megengedték, hogy
beférkőzzön közéjük, a családok közé a bizalmatlanság. Meg sok egyéb, amit az
menthetetlenül von maga után.
A legsúlyosabb, 15 évnyi büntetést Máriás
István kapta. Ő még csak most jutott túl a felén. A szülei (Ilona és
István) meglehetősen szűkös körülmények között élnek. Az 51 éves édesapa súlyos
cukorbeteg. Elmondása szerint csak igen ritkán tudnak eljutni a fiukhoz
Belgrádba, a Padinska Skela-i börtönbe. Maga az utazás 4500 dinárjukba kerül.
Emellett legalább egy száz euró értékű csomagot is kell készíteniük. Mert ott
mindenre szükség van. Ruhára, lábbelire, élelemre, telefonkártyára, sőt még
olvasnivalóra is.
Az édesapa ma így látja a 8 évvel ezelőtt történteket:
-- Meggyőződésem, hogy ezt az öt
fiatalt átverték és becsapták. Rávették őket arra, hogy a tett elkövetését
vállalják magukra. Az én gyerekem legjobb barátja a temerini rendőrfőnök fia
volt. És a rendőrparancsnok maga mondta, hogy vállalja magára az ügyet -- mivel
így is, úgy is ott volt a helyszínen és részt vett az incidensben --, ő pedig
megígéri, hogy nem lesz neki semmi bántódása. A fiam ebbe a csapdába
gyanútlanul belesétált, hiszen a legjobb haverjának az apja tanácsolta neki. Ő
meg megbízott benne. Aztán a bajban a
gyerek egyedül maradt. Sőt azt is „elérték”, hogy a fiúkat egymás ellen
fordítsák, hogy egymás nézve tegyenek terhelő tanúvallomást.
Nagyon szövevényes történet ez.
Napokig tudnék róla mesélni… Már csak a felhalmozódott iratanyag is tekintélyes
mennyiséget képvisel.
Az édesanya még hozzáfűzi: -- A mi
fiunk februárban került át Sremska Mitrovicáról ebbe a távolabbi börtönbe. A
társával, Illés Zsolttal, azóta egy cellában vannak. A nap 24 órájából 23 órát.
Nem mehetnek ki. Még nem is dolgozhatnak. Nincsen semmilyen elfoglaltságuk. Egy
héttel ezelőtt voltunk látogatóban. Amikor kinyílt a váróterem ajtaja, láttam,
hogy még akkor is a csuklóján volt a bilincs. Csak egy üvegfalon át tudtunk
beszélgetni, egy-egy telefonkagylóval a kezünkben. Mitrovicán jobb körülmények
voltak. Ott bár le tudtunk ülni egy asztalhoz, meg tudtuk egymást érinteni. A
küzdelmet soha nem adhatjuk fel, hiszen épp csak letöltötte a büntetésének a
felét. Mi még abban is reménykedünk, hogy esetleg majd amnesztiával
szabadulhat.
Róluk alig tudnak gondoskodni…
A már említett Illés Zsoltot 13
évre ítélték. Amióta rács mögött van,
meghalt az édesapja. Még a temetésére sem engedték haza. Az anyját már korábban
elveszítette. Számára már csak a bátyja maradt. Annak a felesége, Aranka a
következőket mondta: -- Amíg a közelebbi
börtönben volt, meglátogattuk, készítettünk a számára csomagot, és jutattunk be
neki egy kevéske pénzt is. Amióta azonban messzebbre került, nem jártunk nála
egyetlenegyszer sem. Mi is nagyon szegényesen élünk. Sem pénzt, sem csomagot nem
tudunk neki küldeni. Amikor legutóbb beszéltünk vele, panaszkodott a kosztra,
az ellátásra, szinte mindenre. Úgy tudjuk, hogy Máriásék nemrégiben az ő
számára is készítettek csomagot. Nem tudom, hogy bírja ki ott még öt évig.
Elég gyenge fizikumú, alacsony termetű és jó, ha van benne 50 kiló.
Uracs Józsefre
11 év 6 hónap
szabadságvesztést róttak ki. Őt is Belgrádban tartják fogva. Társainak a szülei
úgy nyilatkoztak, hogy egyértelműen József tehető felelőssé mindhármuk
kényszerű áthelyezése miatt. Neki már korábban is akadt dolga az
igazságszolgáltatással. Még az általános iskolás évei alatt lopásokba
keveredett, sőt súlyosabb vétkek is terhelik a számláját. Olyannyira, hogy öt
évet már régebben is ült börtönben. Szülei már nincsenek, a féltestvérei
jelentik számára a rokonságot. Azaz ők sem igazán. Talán csak az egyik nővére
az, aki még nem feledkezett meg róla teljesen. Szabó Etelka maga is egy menekülteknek épült tömbházban él. Ott
befogadták. Dacára annak, hogy ő az egyetlen magyar. Túl sok információval nem
tudott szolgálni a börtönben tengődőről.
-- Megmondom őszintén, hogy az égvilágon semmit nem tudok Jóskáról. Mostanában
mégcsak nem is láttam. Amikor anyánk meghalt, ő már a verés-ügy miatt börtönben
volt. Értesítettük, de nem jöhetett haza a temetésre. Én sem pénzt, sem pedig
csomagot nem küldhetek neki. Olyan helyzetben vagyok. Sajnálom nagyon, mert a
féltestvérem, de ő egy kicsit mindig könnyelmű, meggondolatlan volt. Kereste
magának a bajt.
„Folytatnunk kell a küzdelmet!”
Szakáll Zoltán büntetése 11 év 6 hónap.
Ő továbbra is a Sremska Mitrovica-i börtönben raboskodik. A többiek elmondása
szerint ő volt az egyetlen a temerini fiúk között, aki igen kevés testi
fenyítéssel megúszta a kezdeti, legnehezebb időszakot. Úgy gondolják, hogy a
tekintélyt parancsoló erős fizikumának köszönheti ezt a szerencséjét. Sem a
börtönőrök, sem pedig a fogvatartottak nem akartak, vagy nem mertek komolyabban
kötekedni vele. Nagynénje, a Svájcban élő Walker
Varga Erzsébet mesélt róla.
–
Zoli most már egy félig még zárt, félig meg már szabad helyiségbe került. Szerencsére
jól viselkedett, kapott munkát, dolgozik. Azért meg egy kis fizetés is jár:
1800 dinár havonta. Minden hónapban kétszer fogadhat látogatót, olyankor
kimehetnek a városba is. Az a legfontosabb, hogy lelkileg nem tört össze. Ha
egy kissé mélyebben van, akkor mindig azzal vigasztalom, hogy képzelje a lelki
szemei elé azt, hogy egy szép napon kinyílik előtte a börtön kapuja és ő
szabadon kisétálhat rajta. Lassan letelik a nyolcadik év is, és még szinte
semmit nem sikerült elérnünk a kiszabadításuk érdekében. Több ügyvédhez is
folyamodtunk segítségért, de úgy látom, hogy alig értünk el haladást. Csak üres ígéretekről tudok beszámolni. Meg
esetleg még arról, hogy mindez milyen sok pénzünkbe kerül. Legutóbb egy
beadvány megfogalmazásáért 350 eurót fizettettek velem. Svájcban nem kérnek
ennyit két szál papírosért. Én évente többször hazajövök. Olyankor
meglátogatom, beszerzem neki azokat a dolgokat, amelyekre szüksége van. Meg
imádkozom érte sokat. Az ima segít legtöbbet.
Én magam is biztos vagyok abban,
hogy ezek a fiúk nem követték el azt, amivel vádolják őket. Zoli egyszer nagyon
komolyan azt mondta nekem, amikor meglátogattam, hogy: „Az igazi tettesek otthon
vannak. Most is szabadon járkálnak Temerin utcáin.”
Horváth Árpád kereken 10 esztendőt
kapott. Ő úszta meg a legkevesebbel. Az édesapja, Tibor, a következőképpen fogalmazott: -- A mi gyerekeinket belekényszerítették ebbe a szörnyű helyzetbe. Kénytelenek voltak magukra vállalni a tett
elkövetését. A fiamnak eddig már három ügyvédje volt, de egyik sem tudott
elérni semmilyen eredményt. A családokat, a szülőket pedig egy olyan helyzetbe juttatják,
hogy lehetőleg senkihez és semmihez ne tudjunk segítségért fohászkodni. A mi
magyar politikusaink sem képviselik az ügyet a súlyának megfelelően. A
börtönben mindössze három politikus látogatta meg őket: a már elhunyt Páll
Sándor, Ifj. Korhecz Tamás és Rácz Szabó László. Más senki. A temeriniek közül
senki sem. Pedig akkor, amikor még
csak Újvidéken voltak a fiúk vizsgálati fogságban, lett volna bőven
látnivalójuk. Nem szép ilyesmit
mondani, de még egy levélre való
bélyeget sem küldtek. Erről jutott most eszembe, hogy kezdetben
még mi is kaptunk fenyegetéseket tartalmazó névtelen leveleket. Hogy számítsunk
a megtorlásra, mert majd megbosszulják annak az egy szerb férfinak a
bántalmazását. Ha azt kérdezi tőlem,
hogy hol tartana most a temerini fiúk ügye abban az esetben, ha netán
valamelyik politikusnak a fia is belekeveredett volna, akkor csak azt tudom
válaszolni, hogy az ő gyerekük nem is került volna börtönbe. De mi betegen is,
elszegényedve is, magunkra hagyatottan is töretlenül folytatjuk ezt a
küzdelmet. És mindvégig kitartunk.
Szabó Angéla
nagyon hejesen irtatok meg ez az igassag ilona
VálaszTörlés