Aszály után jön a muszáj?

A nyár csak dübörög tovább. Nem érdekli az, hogy politikusaink színe-java – a kiválóan (el)végzett munka után – éppen a (de valóban és tényleg és igazán) megérdemelt évi szabadságát tölti. Úgy is mondhatnám: hávájozik. Az aszály meg tovább tizedeli az amúgy is igen vérszegénynek mutatkozó idei termést. Nem foglalkozik olyan csip-csup ügyekkel, mint amilyen például az, hogy Szerbiának vadonatúj mezőgazdasági minisztere van. Márpedig az új söprű figyelemreméltóan buzgólkodik, serénykedik. Igyekszik jól söpörni. A hangzatos szavak, a grandiózus kijelentések terén egyelőre még nincs mit szégyellnie.

„Szörnyűséges ez az idei aszály!”

Ezt az „éleselméjűségről” árulkodó sommás, „tudományos” megállapítást tette sokatmondóan a minap a frissen kinevezett mezőgazdasági főokosunk. Persze akár szörnyülködik teátrálisan Goran Knežević, akár nem, mindenképpen a fején találta a szöget. A mostani szárazság valóban katasztrofális. Lesújtó eredményeket hozott -- a mezőgazdaság teljes egészét tekintve.

Még a hevenyészett, óvatos becslések szerint is legalább egymillió euróra rúg az ágazat csapadékhiány miatti vesztesége. Csak itt, a mi Vajdaságunkban. És ez még korántsem a végösszeg.

Hogy teljes képet kapjunk, nagyobb városainkban egymás után alakulnak meg az úgynevezett válságstábok. Pontosan úgy, mint azokat a legrosszabb időket idéző háborús években. Mint azt hadiállapothoz közeli helyzetben, járványok vagy éppen mélységes szegénység idején szokás.  A tartomány 45 községe közül a legtöbb máris igyekezett kérelmezni, hogy az idei szárazságot nyilvánítsák elemi csapássá. Eddig 25 községben már el is végezték a keletkezett kár felbecslését. Az így kapott összeg bizony fejbekólintó: 64 milliárd dinár. És még nem is értünk a végére a történetnek. A tragédiának. Mert ez az lesz a javából!

A hatalmas terméskiesés következményei most még szinte beláthatatlanok. Annyi azonban máris bizonyosra vehető, hogy egy hullámokban érkező és igen kiadós élelmiszer-drágulástól nem fogja megmenteni kis hazánkat semmiféle – ártatlan fizimiskával -- külföldön kikönyörgött hitel. Semmiféle politikusi zsolozsma. És semmiféle orosz-szerb testvériség-egység. Az elkerülhetetlen árrobbanás pedig az ország irányításáért felelős – amúgy sem a megkérdőjelezhetetlen tisztességükről híres -- politikai vezetőinket arra fogja kényszeríteni, hogy minden létező gyanús, kétes eszközt, módszer bevessenek a viszonylagos szociális béke még meglévő morzsái megvásárlásának ügyében. Már csak azért is, mert egyetlen hatalom sem kedveli különösebben az időzített bombaként viselkedő elégedetlenkedők, lázongók dühös és éhes tömegét. Mert azok a kiszámíthatatlanságuk folytán igencsak veszélyesek és „bajhozók” tudnak lenni. Hogy a zűrzavar még fenyegetőbb legyen: a nyomornak egyáltalán nincsen pártszínezete. Az pártfüggetlen, pártsemleges meg ideológianélküli. És teljességgel immunis az üres politikusi ígérgetésekkel szemben. Azok ellen „oltása van”. Azok nem hatják meg.

„Én bizakodó vagyok!”

Szabadka község területén is siralmas képet mutat, lesújtó látványt nyújt a határ. Cseppet sem könnyű megvonni a mérleget, hogy Észak-Bácskának éppen melyik szeglete szenvedett nagyobb kárt: a homokividék-e, vagy pedig a Bajmok, Kelebia, esetleg Csantavér felé eső része. Nyilván valamennyi településen úgy érzik a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók, hogy az ő nyavalyájuknál már nem is létezik elviselhetetlenebb. (Magyarkanizsa községben az előzetes felmérések szerint 73,5 százalékos az aszálykár. Kishegyesen több millió eurós veszteségről számoltak be.)

A Szabadkai Paraszt Egyesületben Kiss Árpád azt mondja, hogy a gyümölcsösöket és a szántóföldi növényeket egyaránt pusztította az idei szélsőséges időjárás. Az ígérkező gyümölcstermés egy részét már a tavaszi fagy elvitte. Ami megmaradt, azt meg a jég verte el. A mi sárga aranyunknak, a kukoricának a parcelláit pedig majdnem teljesen tönkre tette a heteken át tartó szárazság és a trópusi hőséggel vetekedő tikkasztó forróság. 

De ne hagyjuk válasz nélkül a címben feltett kérdést! E párját ritkító aszály után vajon jön-e majd a muszáj? Érkezik-e majd menetrendszerűen a tetemes kárt szenvedett mezőgazdasági termelők részére a jóvátétel, az állami segítség? Ha megnyitják az üres, száraz, elapadt pénzcsapokat, csörgedezik-e, csordogál-e majd belőle a harsányan beígért anyagi támogatás? Vagy egy „Másra se nincsen pénz!“-féle félmondattal egyszerűen csak lesöprik az asztalról a gazdák követeléseit? (Mert azért, valljuk be, ilyet is láttunk már.)

Amikor azt kérdeztem Kiss Árpádtól, hogy miként vélekedik a nemrégiben összeeszkábált szerbiai kormány szakértelméről, jóindulatáról és szavahihetőségéről, a következőket mondta: -- Szabadkán is megalakult a napokban a válságstáb. Nálunk is nagy a baj. A csapadékhiány miatti kár, a terméskiesés a 70 százalékot is meghaladja. Ennek ellenére én bizakodó vagyok. Úgy látom, hogy az új kormány részéről megvan a szándék és a jóakarat. Ezért szinte biztosra veszem, hogy a termelőink megsegítése nem marad csupán üres ígéret. Már az is jelent valamit, hogy kimondják, elismerik, hogy ez az idei aszály rendkívüli volt. És ezt írásba is adják. Tehát lehet követelnünk. Nem igaz az, hogy nincsen pénz. Van. Majd elveszik máshonnan. Elveszik onnét, ahol van. És így értelme lesz a küzdelmünknek is.

Szabó Angéla