A nyár csak dübörög tovább. Nem érdekli az, hogy politikusaink színe-java –
a kiválóan (el)végzett munka után – éppen a (de valóban és tényleg és igazán)
megérdemelt évi szabadságát tölti. Úgy is mondhatnám: hávájozik. Az aszály meg
tovább tizedeli az amúgy is igen vérszegénynek mutatkozó idei termést. Nem
foglalkozik olyan csip-csup ügyekkel, mint amilyen például az, hogy Szerbiának
vadonatúj mezőgazdasági minisztere van. Márpedig az új söprű figyelemreméltóan
buzgólkodik, serénykedik. Igyekszik jól söpörni. A hangzatos szavak, a
grandiózus kijelentések terén egyelőre még nincs mit szégyellnie.
„Szörnyűséges ez az idei aszály!”
Ezt az „éleselméjűségről” árulkodó sommás, „tudományos” megállapítást tette
sokatmondóan a minap a frissen kinevezett mezőgazdasági főokosunk. Persze akár
szörnyülködik teátrálisan Goran Knežević,
akár nem, mindenképpen a fején találta a szöget. A mostani szárazság valóban
katasztrofális. Lesújtó eredményeket hozott -- a mezőgazdaság teljes egészét
tekintve.
Még a hevenyészett, óvatos becslések szerint is legalább egymillió euróra
rúg az ágazat csapadékhiány miatti vesztesége. Csak itt, a mi Vajdaságunkban. És
ez még korántsem a végösszeg.
Hogy teljes képet kapjunk, nagyobb városainkban egymás után alakulnak meg az
úgynevezett válságstábok. Pontosan úgy, mint azokat a legrosszabb időket idéző
háborús években. Mint azt hadiállapothoz közeli helyzetben, járványok vagy
éppen mélységes szegénység idején szokás.
A tartomány 45 községe közül a legtöbb máris igyekezett kérelmezni, hogy
az idei szárazságot nyilvánítsák elemi csapássá. Eddig 25 községben már el is
végezték a keletkezett kár felbecslését. Az így kapott összeg bizony fejbekólintó:
64 milliárd dinár. És még nem is értünk a végére a történetnek. A tragédiának. Mert
ez az lesz a javából!
A hatalmas terméskiesés következményei most még szinte beláthatatlanok.
Annyi azonban máris bizonyosra vehető, hogy egy hullámokban érkező és igen
kiadós élelmiszer-drágulástól nem fogja megmenteni kis hazánkat semmiféle –
ártatlan fizimiskával -- külföldön kikönyörgött hitel. Semmiféle politikusi
zsolozsma. És semmiféle orosz-szerb testvériség-egység. Az elkerülhetetlen
árrobbanás pedig az ország irányításáért felelős – amúgy sem a
megkérdőjelezhetetlen tisztességükről híres -- politikai vezetőinket arra fogja
kényszeríteni, hogy minden létező gyanús, kétes eszközt, módszer bevessenek a
viszonylagos szociális béke még meglévő morzsái megvásárlásának ügyében. Már
csak azért is, mert egyetlen hatalom sem kedveli különösebben az időzített
bombaként viselkedő elégedetlenkedők, lázongók dühös és éhes tömegét. Mert azok
a kiszámíthatatlanságuk folytán igencsak veszélyesek és „bajhozók” tudnak
lenni. Hogy a zűrzavar még fenyegetőbb legyen: a nyomornak egyáltalán nincsen
pártszínezete. Az pártfüggetlen, pártsemleges meg ideológianélküli. És
teljességgel immunis az üres politikusi ígérgetésekkel szemben. Azok ellen „oltása
van”. Azok nem hatják meg.
„Én bizakodó vagyok!”
Szabadka község területén is siralmas képet mutat, lesújtó látványt nyújt a
határ. Cseppet sem könnyű megvonni a mérleget, hogy Észak-Bácskának éppen
melyik szeglete szenvedett nagyobb kárt: a homokividék-e, vagy pedig a Bajmok, Kelebia,
esetleg Csantavér felé eső része. Nyilván valamennyi településen úgy érzik a
mezőgazdasági termeléssel foglalkozók, hogy az ő nyavalyájuknál már nem is
létezik elviselhetetlenebb. (Magyarkanizsa községben az előzetes felmérések
szerint 73,5 százalékos az aszálykár. Kishegyesen több millió eurós
veszteségről számoltak be.)
A Szabadkai Paraszt Egyesületben Kiss
Árpád azt mondja, hogy a gyümölcsösöket és a szántóföldi növényeket
egyaránt pusztította az idei szélsőséges időjárás. Az ígérkező gyümölcstermés
egy részét már a tavaszi fagy elvitte. Ami megmaradt, azt meg a jég verte el. A
mi sárga aranyunknak, a kukoricának a parcelláit pedig majdnem teljesen tönkre
tette a heteken át tartó szárazság és a trópusi hőséggel vetekedő tikkasztó
forróság.
De ne hagyjuk válasz nélkül a címben feltett kérdést! E párját ritkító
aszály után vajon jön-e majd a muszáj? Érkezik-e majd menetrendszerűen a
tetemes kárt szenvedett mezőgazdasági termelők részére a jóvátétel, az állami segítség?
Ha megnyitják az üres, száraz, elapadt pénzcsapokat, csörgedezik-e, csordogál-e
majd belőle a harsányan beígért anyagi támogatás? Vagy egy „Másra se nincsen
pénz!“-féle félmondattal egyszerűen csak lesöprik az asztalról a gazdák
követeléseit? (Mert azért, valljuk be, ilyet is láttunk már.)
Amikor azt kérdeztem Kiss Árpádtól,
hogy miként vélekedik a nemrégiben összeeszkábált szerbiai kormány
szakértelméről, jóindulatáról és szavahihetőségéről, a következőket mondta: -- Szabadkán is megalakult a napokban a
válságstáb. Nálunk is nagy a baj. A csapadékhiány miatti kár, a terméskiesés a
70 százalékot is meghaladja. Ennek ellenére én bizakodó vagyok. Úgy látom, hogy
az új kormány részéről megvan a szándék és a jóakarat. Ezért szinte biztosra
veszem, hogy a termelőink megsegítése nem marad csupán üres ígéret. Már az is
jelent valamit, hogy kimondják, elismerik, hogy ez az idei aszály rendkívüli
volt. És ezt írásba is adják. Tehát lehet követelnünk. Nem igaz az, hogy
nincsen pénz. Van. Majd elveszik máshonnan. Elveszik onnét, ahol van. És így értelme lesz a küzdelmünknek is.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése