Emberi szempontok szerint

„Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,

s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,

s ha majd a meggymagot kiköpted a szádból,

rebegj el értünk egy Áve Máriát!”

(Villon: Az akasztófavirágok balladája)

Egy friss hír szerint 21 évnyi fegyházbüntetésre ítélték a norvég Anders Behring Breiviket, aki jó egy esztendővel ezelőtt – egyetlen nap alatt – hetvenhét embernek oltotta ki az életét. A tömegmészárlásról szóló, maximálisan kiszabható ítélet egy olyan skandináv országban született, amely messze földön híres a demokráciájáról, a korrupcióellenességéről, a humanizmusáról és az irigylésre méltó életszínvonaláról. Hogy a hetvenhétszeres gyilkossághoz mérten mennyire reális a bíróság által kirótt börtönbüntetés, arról nyilván órákon át lehetne vitatkozni. Egy makacs ténnyel azonban aligha: ha a most 33 éves fiatalember gaztettét összevetjük a nyolc évvel ezelőtti, az öt temerini fiú által elkövetett bűncselekménnyel, evidens, hogy valamelyik taláros testület hatalmas bakot lőtt. Vagy az ottani, az oslói, vagy pedig a miénk, az újvidéki. Ugyanis a norvég fővárosban történt lövöldözés után hetvenhét holtest maradt – mint corpus delicti –, a temerini éjszakai verekedés után viszont egyetlenegyet sem találhattak. Mert nem volt. A vajdasági magyar fiatalokat mégis azonnal letöltendő 61 év szabadságvesztésre ítélték. Ebből kereken negyven esztendőt már végigszenvedtek.  Ami pedig a legszomorúbb: anélkül, hogy az ügyük akár csak egy tyúklépésnyit is mozdult volna előre. A helyzetük, sőt az egész sorsuk éppoly bizonytalan és kilátástalan, mint amilyen volt a letartóztatásukat követően. 

Szerbia gyászos szégyene

Elkeseredett küzdelmükben szinte teljesen magukra maradtak. Ők is, a szüleik is. Amióta a Vajdasági Magyar Szövetség akkori elnöke – szinte elsőként – sietett kijelenteni, hogy példás büntetést követel az elkövetők számára, azóta az öt fiatalember ügye mintha folyamatosan csak hátrafelé haladna. Ellenvélemény pedig nem hangzott el az idő tájt, és a domináns magyar politikai párt még azóta sem érezte szükségét annak, hogy felülvizsgálja egykori igazságosztó-emberének a frissiben-melegében kinyilatkoztatott álláspontját. Amiből nyilván arra lehet következtetni, hogy a pártvezetés és a párttagság éppen csak láttamozó, helybenhagyó helyzetértékelése mindmáig állandó és változatlan. Magyarán valahogy úgy vannak vele, hogy ha már egyszer született az ügyben egy jogerős ítélet, akkor az elkövetőknek viselniük kell a tettük következményét. És ez minden.

Pedig időközben azért eltelt nyolc komisz esztendő. Ami nem kis idő. A VMSZ-en belül azóta sem nagyon tartották érdemesnek elővenni témát. A mintegy nyolcezres tagság soraiban nyilván mindeddig nem akadt olyan rebellis, de mély érzésű pártkatona, aki nem ideológiai alapon, hanem pusztán emberi mércék, emberi érzések által vezérelve – akár a pártból való kizárás kockázatát és a fővesztés terhét is magára vállalva – belső berkekben megpendítse a temerini fiúk ügyét. Felvesse, hogy jól van-e ez így, ahogy most van. Vagy esetleg tehetnénk is valamit az érdekükben? Követeltük-e már együttes fellépéssel és az ügy súlyának megfelelő hangerővel a mielőbbi szabadon bocsájtásukat? És egyáltalán: létezik-e bármiféle felelősségünk az esettel kapcsolatban? Ilyesmiről mindeddig nemigen lehetett sem olvasni, sem pedig hallani a vajdasági magyar médiában. 

A nekibőszült, elvadult, vérszemet kapott szerb nyelvű sajtó akkoriban egyként mozdult meg, és valósággal rávetette magát a temerini történetre. Hogy aztán, mint egy úthenger, úgy vonulhasson, úgy gázolhasson végig rajta. Valósággal ízekre, atomjaira, zsigereire szedte a „roppant érdekfeszítő” témát.  Heteken át, mint egy hollywoodi horrorfilmbe illő, vérben tocsogó, könnyekben gázoló szenzációt, úgy tálalta az olvasóközönségének a szerbverő magyar fiatalok istentelen/embertelen cselekedetét.

Mindeközben a mi magyar érdekvédelmünknek esze ágában sem volt pontról pontra haladva keményen és erélyesen visszautasítani, mondatról mondatra megcáfolni a fiúk ellen felhozott vádakat és az újságokban leírtakat. Hallgatott a felszín, és hallgatott a mély is. Méghozzá mélyen.

Ezek után kell-e ártatlan ábrázattal csodálkozni azon, hogy tulajdonképpen a szemünk láttára kreáltak az esetből egy erősen nemzeti színezetű, megfélemlítést célzó kirakatpert, a legvégén pedig kihirdettek egy elrettentésül szolgáló drasztikus bírósági ítéletet? (A Szerbia gyászos szégyene-féle kitüntetésre igen jó eséllyel pályázhatnánk vele.) Az elkövetőket azon nyomban bebörtönözték, megverték, megalázták, a családjukat pedig az évek során meghurcolták, megszégyenítették és anyagilag tönkretették. Mélymagyar politikusaink – akik között pedig szép számban akadnak jogászok is – valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán nem vállalták fel a magyar fiatalok bűnperének jogi képviseletét. Sem nyíltan, sem pedig burkoltan. Elegánsan átengedték a kényes esetet a szerb kollégáiknak. Védjék, védelmezzék csak azok a mi fiainkat, a mi magyar gyerekeinket! Ők jobbnak látták, ha ebből a minden szempontból hiperérzékeny és végtelenül kényelmetlen ügyből szép finoman kimaradnak.

Jogos a kérdés: ugyan miért is harcolnánk a sajátjainkért? Baj esetén inkább elfordítjuk a fejünket és félrenézünk, mert az ám a valódi magyar vonás, az ám az igazi magyar szokás.

Erőteljes és befolyásos képviselet/segítség nélkül pedig ugyan miben is reménykedhetnének a raboskodó fiatalok és a szüleik? Csupáncsak a csodában? Harcuk a börtönben felejtett fiaikért már-már a végső kifáradás jeleit mutatja. Erőfeszítéseik a végüket járják.

Túlélni a tébolyt

Nyolc teljes év elteltével már arról sem beszélhetünk, hogy mind az öt fiatalembert legalább a saját családja hazavárja. Mert van, akinek már valódi családja és otthona sincs. Van, akinek a szülei időközben meghaltak. Nem is láthatta őket. Még egy pillanatra sem. Esélye sem volt arra, hogy legalább a ravatalnál, a temetés előtti legutolsó órában búcsút vehessen tőle.

(Noha már az én szüleim is a temetőben pihennek, mostanában kezdtem csak megérteni, hogy valójában micsoda isteni kegyelem volt az, hogy én temethettem el őket, s nem valaki másnak kellett ezt kényszerűségből megtennie. Hogy pontosan tudom, hol találom a sírhelyüket, hogy nem kell találgatnom, mely temető melyik szegletében nyugszanak.)

A temerini fiúk közül kettőnek az esetében ez sem volt éppen természetes és magától értetődő. Az ő szüleiket ugyanis nélkülük temették el. Mert még arra sem kaptak engedélyt, hogy végső búcsút vegyenek tőlük. Még arra az egyetlen gyászos órácskára sem nyílhattak meg a börtöncellák ajtajai.

Lehet ugyan találgatni, de nem érdemes: tényleg nem lehetett volna megoldani semmiképpen sem, hogy az elítéltek akár talpig bilincsben, rabláncra fűzve, megbéklyózva, vasra verve, de legalább jelen lehessenek a gyászszertartáson? Vagy éppen gyerekjáték lett volna elintézni, ha lett volna ez irányban hajlandóság meg jóakarat? Ha mutatkozott volna segítség…

Márpedig az ő – igenis rendkívülinek számító – esetükben a pártfogásból, a támogatásból sosem elég. És segíteni ezerféleképpen lehet. Egészen pontosan: lehetne. Lehetne szerezni például egy jól fizető stabil állást a szülőknek. Hogy legyen rendszeres és tisztességes bevételük. Hogy ne kelljen a szívet-lelket megalázó szociális segélyért folyamodniuk. Hogy ne kelljen adományokat gyűjteniük, alamizsnát koldulniuk. Mert az kellemetlen és megalázó. Mert az nem is az ő dolguk. Az ő maradék erejük máshoz kell. Nem arra, hogy kilincseljenek, kuncsorogjanak. Hanem arra, hogy megmaradjanak. Arra, hogy ezt az egész tébolyt ép elmével túléljék. Hogy legalább negyedévente eljuthassanak a börtönbe a gyereküket meglátogatni. Ez csak nem számít(hat) luxusnak…?!

Az utolsó esély?

Sokan úgy látják, hogy az öt temerini fiú – ha már egyszer politikai játszmáknak esett az áldozatául – csupán a politikától remélheti a végső szabadulását. Számukra az államelnöki kegyelem jelentheti az egyedüli reményt a börtönből való kijutásra. Csakis ilyenfajta segítséggel menekülhetnek meg. Erről az anyaországi politikusok is hasonlóképpen vélekedtek.

– A kegyelmi kérvény, amit (…) benyújtottak a fiatalok szabadon bocsájtása érdekében, egy rendkívül fontos esély. Az utolsó esély. És ebben teljes támogatását élvezik a temerini fiúk a vajdasági magyar közösségnek, a vajdasági magyar politikának és Magyarországnak is – ezt nyilatkozta egyszer Németh Zsolt államtitkár.

Én nem vagyok politikus, de attól tartok, hogy a „kegyes amnesztia” végkicsengése mégiscsak az lenne a számunkra, hogy oly mértékben (maga)tehetetlen és gyámoltalan a vajdasági magyarság, hogy még arra sem képes, hogy 8 év után kihozza a fiúkat a börtönből. Hanem ezt a szerbeknek kell megtenniük? Helyettünk? Valahogy rossz érzés maradna utána. Bár – azt hiszem – egyelőre ilyesfajta váddal aligha illetheti bárki is a magyar politikai szervezeteinket. Azok ugyanis még ott sem tartanak, hogy akár közösen, akár külön-külön –, de egyidejűleg és legalább a szavak szintjén, legalább puszta emberi érzések mentén kiálljanak a börtönben raboskodó fiatalok ügye mellett.

Szabó Angéla