„Ne röhögd ki gyalázatunkat,
vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és
hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted a
szádból,
rebegj el értünk egy Áve Máriát!”
(Villon: Az akasztófavirágok balladája)
Egy friss hír szerint 21 évnyi fegyházbüntetésre ítélték a norvég Anders Behring Breiviket, aki jó egy
esztendővel ezelőtt – egyetlen nap alatt – hetvenhét embernek oltotta ki az
életét. A tömegmészárlásról szóló, maximálisan kiszabható ítélet egy olyan skandináv
országban született, amely messze földön híres a demokráciájáról, a
korrupcióellenességéről, a humanizmusáról és az irigylésre méltó
életszínvonaláról. Hogy a hetvenhétszeres gyilkossághoz mérten mennyire reális
a bíróság által kirótt börtönbüntetés, arról nyilván órákon át lehetne
vitatkozni. Egy makacs ténnyel azonban aligha: ha a most 33 éves fiatalember
gaztettét összevetjük a nyolc évvel ezelőtti, az öt temerini fiú által
elkövetett bűncselekménnyel, evidens, hogy valamelyik taláros testület hatalmas
bakot lőtt. Vagy az ottani, az oslói, vagy pedig a miénk, az újvidéki. Ugyanis
a norvég fővárosban történt lövöldözés után hetvenhét holtest maradt – mint
corpus delicti –, a temerini éjszakai verekedés után viszont egyetlenegyet sem
találhattak. Mert nem volt. A vajdasági magyar fiatalokat mégis azonnal
letöltendő 61 év szabadságvesztésre ítélték. Ebből kereken negyven esztendőt
már végigszenvedtek. Ami pedig a
legszomorúbb: anélkül, hogy az ügyük akár csak egy tyúklépésnyit is mozdult
volna előre. A helyzetük, sőt az egész sorsuk éppoly bizonytalan és
kilátástalan, mint amilyen volt a letartóztatásukat követően.
Szerbia gyászos szégyene
Elkeseredett küzdelmükben szinte teljesen magukra maradtak. Ők is, a
szüleik is. Amióta a Vajdasági Magyar Szövetség akkori elnöke – szinte elsőként
– sietett kijelenteni, hogy példás büntetést követel az elkövetők számára,
azóta az öt fiatalember ügye mintha folyamatosan csak hátrafelé haladna.
Ellenvélemény pedig nem hangzott el az idő tájt, és a domináns magyar politikai
párt még azóta sem érezte szükségét annak, hogy felülvizsgálja egykori
igazságosztó-emberének a frissiben-melegében kinyilatkoztatott álláspontját.
Amiből nyilván arra lehet következtetni, hogy a pártvezetés és a párttagság
éppen csak láttamozó, helybenhagyó helyzetértékelése mindmáig állandó és
változatlan. Magyarán valahogy úgy vannak vele, hogy ha már egyszer született
az ügyben egy jogerős ítélet, akkor az elkövetőknek viselniük kell a tettük
következményét. És ez minden.
Pedig időközben azért eltelt nyolc komisz esztendő. Ami nem kis idő. A
VMSZ-en belül azóta sem nagyon tartották érdemesnek elővenni témát. A mintegy
nyolcezres tagság soraiban nyilván mindeddig nem akadt olyan rebellis, de mély
érzésű pártkatona, aki nem ideológiai alapon, hanem pusztán emberi mércék, emberi érzések által
vezérelve – akár a pártból való kizárás kockázatát és a fővesztés terhét is
magára vállalva – belső berkekben megpendítse a temerini fiúk ügyét. Felvesse,
hogy jól van-e ez így, ahogy most van. Vagy esetleg tehetnénk is valamit az
érdekükben? Követeltük-e már együttes fellépéssel és az ügy súlyának megfelelő
hangerővel a mielőbbi szabadon bocsájtásukat? És egyáltalán: létezik-e
bármiféle felelősségünk az esettel kapcsolatban? Ilyesmiről mindeddig nemigen lehetett
sem olvasni, sem pedig hallani a vajdasági magyar médiában.
A nekibőszült, elvadult, vérszemet kapott szerb nyelvű sajtó akkoriban
egyként mozdult meg, és valósággal rávetette magát a temerini történetre. Hogy
aztán, mint egy úthenger, úgy vonulhasson, úgy gázolhasson végig rajta.
Valósággal ízekre, atomjaira, zsigereire szedte a „roppant érdekfeszítő”
témát. Heteken át, mint egy hollywoodi
horrorfilmbe illő, vérben tocsogó, könnyekben gázoló szenzációt, úgy tálalta az
olvasóközönségének a szerbverő magyar fiatalok istentelen/embertelen
cselekedetét.
Mindeközben a mi magyar érdekvédelmünknek esze ágában sem volt pontról
pontra haladva keményen és erélyesen visszautasítani, mondatról mondatra
megcáfolni a fiúk ellen felhozott vádakat és az újságokban leírtakat.
Hallgatott a felszín, és hallgatott a mély is. Méghozzá mélyen.
Ezek után kell-e ártatlan ábrázattal csodálkozni azon, hogy tulajdonképpen
a szemünk láttára kreáltak az esetből egy erősen nemzeti színezetű,
megfélemlítést célzó kirakatpert, a legvégén pedig kihirdettek egy
elrettentésül szolgáló drasztikus bírósági ítéletet? (A Szerbia gyászos
szégyene-féle kitüntetésre igen jó eséllyel pályázhatnánk vele.) Az elkövetőket
azon nyomban bebörtönözték, megverték, megalázták, a családjukat pedig az évek
során meghurcolták, megszégyenítették és anyagilag tönkretették. Mélymagyar
politikusaink – akik között pedig szép számban akadnak jogászok is – valamilyen
megmagyarázhatatlan csoda folytán nem vállalták fel a magyar fiatalok
bűnperének jogi képviseletét. Sem nyíltan, sem pedig burkoltan. Elegánsan
átengedték a kényes esetet a szerb kollégáiknak. Védjék, védelmezzék csak azok
a mi fiainkat, a mi magyar gyerekeinket! Ők jobbnak látták, ha ebből a minden
szempontból hiperérzékeny és végtelenül kényelmetlen ügyből szép finoman
kimaradnak.
Jogos a kérdés: ugyan miért is
harcolnánk a sajátjainkért? Baj esetén inkább elfordítjuk a fejünket és
félrenézünk, mert az ám a valódi magyar vonás, az ám az igazi magyar szokás.
Erőteljes és befolyásos képviselet/segítség nélkül pedig ugyan miben is
reménykedhetnének a raboskodó fiatalok és a szüleik? Csupáncsak a csodában?
Harcuk a börtönben felejtett fiaikért már-már a végső kifáradás jeleit mutatja.
Erőfeszítéseik a végüket járják.
Túlélni a tébolyt
Nyolc teljes év elteltével már arról sem beszélhetünk, hogy mind az öt
fiatalembert legalább a saját családja hazavárja. Mert van, akinek már valódi
családja és otthona sincs. Van, akinek a szülei időközben meghaltak. Nem is
láthatta őket. Még egy pillanatra sem. Esélye sem volt arra, hogy legalább a
ravatalnál, a temetés előtti legutolsó órában búcsút vehessen tőle.
(Noha már az én szüleim is a temetőben pihennek, mostanában kezdtem csak
megérteni, hogy valójában micsoda isteni kegyelem volt az, hogy én temethettem
el őket, s nem valaki másnak kellett ezt kényszerűségből megtennie. Hogy
pontosan tudom, hol találom a sírhelyüket, hogy nem kell találgatnom, mely
temető melyik szegletében nyugszanak.)
A temerini fiúk közül kettőnek az esetében ez sem volt éppen természetes és
magától értetődő. Az ő szüleiket ugyanis nélkülük temették el. Mert még arra
sem kaptak engedélyt, hogy végső búcsút vegyenek tőlük. Még arra az egyetlen
gyászos órácskára sem nyílhattak meg a börtöncellák ajtajai.
Lehet ugyan találgatni, de nem érdemes: tényleg nem lehetett volna
megoldani semmiképpen sem, hogy az elítéltek akár talpig bilincsben, rabláncra
fűzve, megbéklyózva, vasra verve, de legalább jelen lehessenek a
gyászszertartáson? Vagy éppen gyerekjáték lett volna elintézni, ha lett volna
ez irányban hajlandóság meg jóakarat? Ha mutatkozott volna segítség…
Márpedig az ő – igenis rendkívülinek számító – esetükben a pártfogásból, a
támogatásból sosem elég. És segíteni ezerféleképpen lehet. Egészen pontosan:
lehetne. Lehetne szerezni például egy jól fizető stabil állást a szülőknek.
Hogy legyen rendszeres és tisztességes bevételük. Hogy ne kelljen a
szívet-lelket megalázó szociális segélyért folyamodniuk. Hogy ne kelljen
adományokat gyűjteniük, alamizsnát koldulniuk. Mert az kellemetlen és megalázó.
Mert az nem is az ő dolguk. Az ő maradék erejük máshoz kell. Nem arra, hogy
kilincseljenek, kuncsorogjanak. Hanem arra, hogy megmaradjanak. Arra, hogy ezt
az egész tébolyt ép elmével túléljék. Hogy legalább negyedévente eljuthassanak
a börtönbe a gyereküket meglátogatni. Ez csak nem számít(hat) luxusnak…?!
Az utolsó esély?
Sokan úgy látják, hogy az öt temerini fiú – ha már egyszer politikai
játszmáknak esett az áldozatául – csupán a politikától remélheti a végső
szabadulását. Számukra az államelnöki kegyelem jelentheti az egyedüli reményt a
börtönből való kijutásra. Csakis ilyenfajta segítséggel menekülhetnek meg.
Erről az anyaországi politikusok is hasonlóképpen vélekedtek.
– A kegyelmi kérvény, amit (…) benyújtottak a fiatalok szabadon bocsájtása
érdekében, egy rendkívül fontos esély. Az utolsó esély. És ebben teljes
támogatását élvezik a temerini fiúk a vajdasági magyar közösségnek, a vajdasági
magyar politikának és Magyarországnak is – ezt nyilatkozta egyszer Németh Zsolt államtitkár.
Én nem vagyok politikus, de attól tartok, hogy a „kegyes amnesztia”
végkicsengése mégiscsak az lenne a számunkra, hogy oly mértékben
(maga)tehetetlen és gyámoltalan a vajdasági magyarság, hogy még arra sem képes,
hogy 8 év után kihozza a fiúkat a börtönből. Hanem ezt a szerbeknek kell
megtenniük? Helyettünk? Valahogy rossz érzés maradna utána. Bár – azt hiszem –
egyelőre ilyesfajta váddal aligha illetheti bárki is a magyar politikai
szervezeteinket. Azok ugyanis még ott sem tartanak, hogy akár közösen, akár
külön-külön –, de egyidejűleg és legalább a szavak szintjén, legalább puszta
emberi érzések mentén kiálljanak a börtönben raboskodó fiatalok ügye mellett.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése