Majd a „bátyuska“ megoldja...

A szerb körtánchoz szokott Tomislav Nikolićnak csudára nehezen megy a csárdás. Bár akárhogy igyekszik is, feszt eltéveszti a lépést. Pedig a mozdulat igen egyszerű: kettőt jobbra, kettőt balra. Először két lépést a nyugat, az Európai Unió irányába, aztán pedig kettőt a kelet, az Orosz Föderáció irányába. Ennek a fajta keskeny mezsgyén való botorkálásnak, bukdácsolásnak – de akár úgy is lehetne mondani, hogy borotvaélen való táncolásnak – mindeddig kettős funkciója mutatkozik. Az elnök úrnak (összeszedett figyelmet igénylő lavírozgatásával, manőverezésével) egészen idáig sikerült ügyesen megőriznie annak a látszatát, hogy Szerbia a radikális májusi hatalomváltás után sem töri a fejét azon, hogy lekanyarodjon az európai országok tömörülésébe vezető útról, és ezzel egyidejűleg Oroszországnak sem szándékozik látványos módon hátat fordítani. Dülöngél, imbolyog, tántorog hát egy kicsit erre, egy kicsit arra. Mostanra azonban kezd kissé megmosolyogtatóvá válni abbéli igyekezete, hogy minden körülmények között megmaradjon a kényes, csalóka látszategyensúly. Mert a mérlegelés, az esélylatolgatás egyre kényelmetlenebbé válik, és valószínűleg túl sokáig már nem is lesz folytatható a langymeleg hezitálás.

Közvetlenül a választások után még akár mérget is mert volna rá venni – olyan meggyőző módon hangoztatta –, hogy az „Egyesült Európai Államok“ szövetségén kívül a mi országunk számára nincs is más hely a nagyvilágban. Az elmúlt napokban viszont mintha egyenesen hűségesküt tett volna a baráti Oroszország mellett. Mert úgy tartja, hogy az Szerbia igaz pártfogója, gondoskodó gyámolítója, egyetlen megmentője és valódi ikerlelke. Nélküle ez az ország nem is létezhet. Nélküle nincs gazdasági fejlődés és nincs jóléti társadalom.

 

Danas, 2012. szeptember 14., 9. o. 

Miután Dmitrij Rogozinnal, az orosz kormány alelnökével tárgyaltak hazánk vezető politikusai, egyből megvilágosodtak. Mint tette ezt anno Buddha. Siettek is mintegy bombahírként bejelenteni, hogy a nagy orosz testvér lesz majd a honi gazdaság motorja. (Már csak azt kell kiböjtölnünk, hogy dübörögve beinduljon!)

Na, persze nem kimondottan új találmány ez. Építgettük mi már ezt az éppen szárba szökkenni készülő kapcsolatot igen szorgalmasan az eltelt négy évben. Ilyen mértékű közeledésre és ily heves udvarlásra azonban mostanában nem volt példa.  A két ország kapcsolatának témájában megnyilatkozó vezéreink nem győzik hangoztatni, hogy soha ilyen bensőséges és felhőtlen nem volt még e viszony, mint amilyen épp most. Mert „bátyuskáék“ mindenben támogatnak bennünket. Oly mértékben szeretnek. Akkor pedig nincsen apelláta, nincsen kecc-mecc. Gyökerestől fel fogják forgatni a szerb gazdaságot. Mert az oroszok lesznek hazánk első számú és legfontosabb stratégiai partnere. Hogy ez miben nyilvánul meg? Építenek nekünk autópályát és vasútat, beszállnak a Jat Airways újraszárnyalásába, sőt még a halovány hazai hadiiparral is csodákat fognak művelni. S ha minden igaz, akkor egy szép napon megint militarista nemzet leszünk. (Kell ez nekünk???)

Úgy hírlik, hogy a tárgyalások terén már jócskán előre is szaladtunk, és ha a szavakat tett is követi, nagyon úgy fest, hogy nincs már messze az az idő, amikor (igaz ugyan, hogy) majd kenyérből sem ehetünk eleget, viszont lesz bőséggel fegyverünk. Még eladó is. Mert a közeljövőben azt fogunk gyártani – de rettenetes iramban – orosz vezénylettel és orosz segédlettel. (Harcászati eszközök előállítása terén már jó néhány évtizedes tapasztalatot szereztünk. Elég csak az egykori Jugoszlávia Đuro Đaković nevű üzemére gondolni.) Ha pedig ez a „monstrum“ beindul, egy szempillantás alatt visszaszerezzük az afrikai és az ázsiai piacot...

A kulisszák mögött mintha az is felsejlett és láthatóvá vált volna, hogy ha másért nem, hát e „nemes“ és „humánus“ hadászati célért érdemes lesz még a haló porából is feltámasztani a smederevói Vasműveket. És bár Mlađan Dinkić gazdasági miniszterünk csak néhány nappal ezelőtt semmisítette meg, nyilvánította érvénytelenné a tetszhalott óriás talpra állítását célzó pályázatot, gyanítható, hogy éppen a testvéri országok valamelyikéből érkezik majd a hathatós segítség koksz meg vasérc formájában. Mert az kell a fegyvergyártáshoz.

A logikus kérdésfelvetésre, amely szerint vajon az Európai Unió tagállamai nem nézik-e majd rossz szemmel hazánk ilyen katonai jellegű együttműködését a nagy orosz testvérrel, Aleksandar Vučićnak már volt egy előre gyártott válasza. Szerinte minden nyugati országnak az az érdeke, hogy Szerbia gazdasága végre fellendüljön. Amúgy meg mi soha nem válunk tagjává semmilyen védelmi szövetségnek, mert a szent függetlenségünket az égvilágon semmiért nem adnánk fel...

Természetesen mindig akadnak másként gondolkodók, így rendre hallatszódnak is fülsértő, disszonáns hangok. Amelyek pedig sehogyan sem illenek bele a kánonba. Az örök kétkedő kukacoskodók most megpróbálják elvenni a kedvünket attól, hogy a nagy orosz testvér vállára hajtsuk a fejünket. Olyasmivel riogatnak, hogy nem testvéri érzelmek vezérelik, amikor a csődtömeggé vált Szerbia megmentésére sietnek, hanem kizárólag  hűvös észérvek,  racionális gazdasági számítások. Dacára ennek, a józan észre hivatkozó bírálók hiába lobogtatják azokat a dokumentumokat, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy  minden egyes Orosz Föderációból érkező kölcsön a végén csupáncsak keserűséget fog okozni, és igen drága mulatság lesz  az Szerbiának. Nem ajándék, hanem méregdrága portéka. Intelmeik süket fülekre találnak.

Márpedig a tényekkel nem könnyű vitatkozni. Azok viszont arról árulkodnak, hogy hitelfelvételnél inkább a Világbankot lenne célszerű előnyben részesíteni. Az úgynevezett „testvéri hitelekkel“ már eddig is rendre befürödtünk. Kiváló példa ennek illusztrálására a 10-es közlekedési folyosó építésére és a szerbiai vasúthálózat felújítására felvett kölcsön.  A Világbank 388 millió dollárt folyósított húsz év alatt történő lefizetésre 1,6 százalékos kamattal,  Oroszország viszont 800 millió dollárt hagyott jóvá évi 4,1 százalékos kamat terhe mellett, amit viszont fele annyi idő (azaz 10 év) alatt kell visszafizetni.

Aleksandar Konuzin, az Orosz Föderáció épp most távozott belgrádi nagykövete odáig is elmerészkedett állításában – amikor, mint minden cigány, a saját lovát kezdte dícsérni --, hogy valójában nem is a kedvezőtlen kölcsönök folyósításával van baj, hanem azzal, hogy egyes politikusok megpróbálták ezt a nagyvonalú, baráti gesztust szándékosan, gonoszkodva félremagyarázni. Mert eleve ellenszenvvel viseltetnek a nagy testvér irányában.

Minden gazdasági és pénzügyi logikának ellentmondva: mi ezután is kitartunk hőn szeretett „bátyuskánk“ mellett. És e sziklaszilárd meggyőződésünktől senki és semmi nem tántoríthat el bennünket. Mit számít az, hogy az általa jóváhagyott hitelek előnytelenek és kedvezőtlenek? A lényeg csak az, hogy „bátyuska“ mindenképpen be akar fektetni a honi gazdaságba, aminek következtében ő lesz majd a szerbiai gazdasági fejlődés generátora.  Akkor meg minek kekeckednénk vele? Miért szegnénk a kedvét? Hát nem?

A kákán is csomót keres Aleksandar Stevanović közgazdász, aki nemrégiben azt nyilatkozta, hogy mindig azok a kölcsönök a legdrágábbak, amelyeket az úgynevezett „barátaitól“ kap az ember. Szerbiának már néhányszor megsütötte a száját az orosz kása.  Eddig is azt a huncut gyakorlatot alkalmazták, hogy minden egyes szerbiai beruházás esetében ők voltak a fővállalkozók. Ők szállították az épít(kez)éshez szükséges anyagot, és a saját szakembereiket is hozták magukkal. A mieinkre nem volt szükség. A hazai cégek legfeljebb csak alvállalkozókként, bedolgozókként vehettek részt a munkálatokban. Így aztán a jövedelem, a nyereség oroszlánrésze is a külföldiek markát ütötte, akik azt gyorsan ki is vitték az országból.

A másik ilyen (befektetési ügyekben) leginkább csak okvetetlenkedő Mihajlo Crnobrnja, aki kerek-perec kimondta: „Én már nem hiszek az orosz segítségnyújtásról szóló mesékben. Véleményem szerint Szerbia legfontosabb külgazdasági partnerei az EU-ban találhatóak. Elsősorban Németország az és Olaszország. Oroszország semmiképpen sem lehet. A számomra felfoghatatlan: hogy akarnak egyes hazai politikusok stratégiai partnert csinálni belőle? Csak az Európai Unió ad a számunkra nélkülözhetetlen hiteleket. Például a társuláshoz való csatlakozásunkhoz. Az oroszok viszont nem adnak semmit. Kizárólag csak a maguk hasznát nézik. Jó ezzel tisztában lenni.“

Szabó Angéla