A szerb körtánchoz szokott Tomislav Nikolićnak csudára nehezen
megy a csárdás. Bár akárhogy igyekszik is, feszt eltéveszti a lépést. Pedig a
mozdulat igen egyszerű: kettőt jobbra, kettőt balra. Először két lépést a
nyugat, az Európai Unió irányába, aztán pedig kettőt a kelet, az Orosz
Föderáció irányába. Ennek a fajta keskeny mezsgyén való botorkálásnak,
bukdácsolásnak – de akár úgy is lehetne mondani, hogy borotvaélen való
táncolásnak – mindeddig kettős funkciója mutatkozik. Az elnök úrnak
(összeszedett figyelmet igénylő lavírozgatásával, manőverezésével) egészen
idáig sikerült ügyesen megőriznie annak a látszatát, hogy Szerbia a radikális
májusi hatalomváltás után sem töri a fejét azon, hogy lekanyarodjon az európai
országok tömörülésébe vezető útról, és ezzel egyidejűleg Oroszországnak sem
szándékozik látványos módon hátat fordítani. Dülöngél, imbolyog, tántorog hát egy
kicsit erre, egy kicsit arra. Mostanra azonban kezd kissé megmosolyogtatóvá
válni abbéli igyekezete, hogy minden körülmények között megmaradjon a kényes,
csalóka látszategyensúly. Mert a mérlegelés, az esélylatolgatás egyre kényelmetlenebbé
válik, és valószínűleg túl sokáig már nem is lesz folytatható a langymeleg
hezitálás.
Közvetlenül a választások
után még akár mérget is mert volna rá venni – olyan meggyőző módon hangoztatta –, hogy az „Egyesült Európai Államok“ szövetségén kívül a mi országunk számára
nincs is más hely a nagyvilágban. Az elmúlt napokban viszont mintha egyenesen
hűségesküt tett volna a baráti Oroszország mellett. Mert úgy tartja, hogy az
Szerbia igaz pártfogója, gondoskodó gyámolítója, egyetlen megmentője és valódi ikerlelke.
Nélküle ez az ország nem is létezhet. Nélküle nincs gazdasági fejlődés és nincs
jóléti társadalom.
Danas, 2012. szeptember 14., 9. o.
Miután Dmitrij Rogozinnal, az orosz kormány alelnökével tárgyaltak hazánk
vezető politikusai, egyből megvilágosodtak. Mint tette ezt anno Buddha. Siettek
is mintegy bombahírként bejelenteni, hogy a nagy orosz testvér lesz majd a honi
gazdaság motorja. (Már csak azt kell kiböjtölnünk, hogy dübörögve beinduljon!)
Na, persze nem kimondottan új
találmány ez. Építgettük mi már ezt az éppen szárba szökkenni készülő
kapcsolatot igen szorgalmasan az eltelt négy évben. Ilyen mértékű közeledésre
és ily heves udvarlásra azonban mostanában nem volt példa. A két ország kapcsolatának témájában
megnyilatkozó vezéreink nem győzik hangoztatni, hogy soha ilyen bensőséges és
felhőtlen nem volt még e viszony, mint amilyen épp most. Mert „bátyuskáék“
mindenben támogatnak bennünket. Oly mértékben szeretnek. Akkor pedig nincsen apelláta,
nincsen kecc-mecc. Gyökerestől fel fogják forgatni a szerb gazdaságot. Mert az
oroszok lesznek hazánk első számú és legfontosabb stratégiai partnere. Hogy ez
miben nyilvánul meg? Építenek nekünk autópályát és vasútat, beszállnak a Jat
Airways újraszárnyalásába, sőt még a halovány hazai hadiiparral is csodákat
fognak művelni. S ha minden igaz, akkor egy szép napon megint militarista nemzet leszünk. (Kell
ez nekünk???)
Úgy hírlik, hogy a tárgyalások terén már jócskán előre is szaladtunk, és ha
a szavakat tett is követi, nagyon úgy fest, hogy nincs már messze az az idő,
amikor (igaz ugyan, hogy) majd kenyérből sem ehetünk eleget, viszont lesz bőséggel
fegyverünk. Még eladó is. Mert a közeljövőben azt fogunk gyártani – de
rettenetes iramban – orosz vezénylettel és orosz segédlettel. (Harcászati eszközök
előállítása terén már jó néhány évtizedes tapasztalatot szereztünk. Elég csak
az egykori Jugoszlávia Đuro Đaković nevű üzemére gondolni.) Ha pedig ez a „monstrum“
beindul, egy szempillantás alatt visszaszerezzük az afrikai és az ázsiai
piacot...
A kulisszák mögött mintha az is felsejlett és láthatóvá vált volna, hogy ha
másért nem, hát e „nemes“ és „humánus“ hadászati célért érdemes lesz még a haló
porából is feltámasztani a smederevói Vasműveket. És bár Mlađan Dinkić gazdasági miniszterünk csak néhány nappal ezelőtt semmisítette
meg, nyilvánította érvénytelenné a tetszhalott óriás talpra állítását célzó
pályázatot, gyanítható, hogy éppen a testvéri országok valamelyikéből érkezik
majd a hathatós segítség koksz meg vasérc formájában. Mert az kell a
fegyvergyártáshoz.
A logikus kérdésfelvetésre, amely szerint vajon az Európai Unió tagállamai
nem nézik-e majd rossz szemmel hazánk ilyen katonai jellegű együttműködését a
nagy orosz testvérrel, Aleksandar
Vučićnak már volt egy előre gyártott válasza. Szerinte minden nyugati
országnak az az érdeke, hogy Szerbia gazdasága végre fellendüljön. Amúgy meg mi
soha nem válunk tagjává semmilyen védelmi szövetségnek, mert a szent
függetlenségünket az égvilágon semmiért nem adnánk fel...
Természetesen mindig akadnak másként gondolkodók, így rendre hallatszódnak
is fülsértő, disszonáns hangok. Amelyek pedig sehogyan sem illenek bele a
kánonba. Az örök kétkedő kukacoskodók most megpróbálják elvenni a kedvünket
attól, hogy a nagy orosz testvér vállára hajtsuk a fejünket. Olyasmivel
riogatnak, hogy nem testvéri érzelmek vezérelik, amikor a csődtömeggé vált
Szerbia megmentésére sietnek, hanem kizárólag
hűvös észérvek, racionális
gazdasági számítások. Dacára ennek, a józan észre hivatkozó bírálók hiába
lobogtatják azokat a dokumentumokat, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy minden egyes Orosz Föderációból érkező
kölcsön a végén csupáncsak keserűséget fog okozni, és igen drága mulatság lesz az Szerbiának. Nem ajándék, hanem méregdrága
portéka. Intelmeik süket fülekre találnak.
Márpedig a tényekkel nem könnyű vitatkozni. Azok viszont arról árulkodnak,
hogy hitelfelvételnél inkább a Világbankot lenne célszerű előnyben részesíteni.
Az úgynevezett „testvéri hitelekkel“ már eddig is rendre befürödtünk. Kiváló
példa ennek illusztrálására a 10-es közlekedési folyosó építésére és a szerbiai
vasúthálózat felújítására felvett kölcsön.
A Világbank 388 millió dollárt folyósított húsz év alatt történő
lefizetésre 1,6 százalékos kamattal,
Oroszország viszont 800 millió dollárt hagyott jóvá évi 4,1 százalékos
kamat terhe mellett, amit viszont fele annyi idő (azaz 10 év) alatt kell
visszafizetni.
Aleksandar Konuzin, az Orosz Föderáció épp
most távozott belgrádi nagykövete odáig is elmerészkedett állításában – amikor,
mint minden cigány, a saját lovát kezdte dícsérni --, hogy valójában nem is a
kedvezőtlen kölcsönök folyósításával van baj, hanem azzal, hogy egyes politikusok
megpróbálták ezt a nagyvonalú, baráti gesztust szándékosan, gonoszkodva
félremagyarázni. Mert eleve ellenszenvvel viseltetnek a nagy testvér irányában.
Minden gazdasági és pénzügyi logikának ellentmondva: mi ezután is kitartunk
hőn szeretett „bátyuskánk“ mellett. És e sziklaszilárd meggyőződésünktől senki
és semmi nem tántoríthat el bennünket. Mit számít az, hogy az általa
jóváhagyott hitelek előnytelenek és kedvezőtlenek? A lényeg csak az, hogy „bátyuska“
mindenképpen be akar fektetni a honi gazdaságba, aminek következtében ő lesz
majd a szerbiai gazdasági fejlődés generátora. Akkor meg minek kekeckednénk vele? Miért
szegnénk a kedvét? Hát nem?
A kákán is csomót keres Aleksandar
Stevanović közgazdász, aki nemrégiben azt nyilatkozta, hogy mindig azok a
kölcsönök a legdrágábbak, amelyeket az úgynevezett „barátaitól“ kap az ember.
Szerbiának már néhányszor megsütötte a száját az orosz kása. Eddig is azt a huncut gyakorlatot alkalmazták,
hogy minden egyes szerbiai beruházás esetében ők voltak a fővállalkozók. Ők
szállították az épít(kez)éshez szükséges anyagot, és a saját szakembereiket is
hozták magukkal. A mieinkre nem volt szükség. A hazai cégek legfeljebb csak alvállalkozókként,
bedolgozókként vehettek részt a munkálatokban. Így aztán a jövedelem, a
nyereség oroszlánrésze is a külföldiek markát ütötte, akik azt gyorsan ki is vitték
az országból.
A másik ilyen (befektetési ügyekben) leginkább csak okvetetlenkedő Mihajlo Crnobrnja, aki kerek-perec
kimondta: „Én már nem hiszek az orosz segítségnyújtásról szóló mesékben.
Véleményem szerint Szerbia legfontosabb külgazdasági partnerei az EU-ban
találhatóak. Elsősorban Németország az és Olaszország. Oroszország semmiképpen
sem lehet. A számomra felfoghatatlan: hogy akarnak egyes hazai politikusok stratégiai
partnert csinálni belőle? Csak az Európai Unió ad a számunkra nélkülözhetetlen
hiteleket. Például a társuláshoz való csatlakozásunkhoz. Az oroszok viszont nem
adnak semmit. Kizárólag csak a maguk hasznát nézik. Jó ezzel tisztában lenni.“
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése