A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke.
Tomislav Nikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró
tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget,
lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették
egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett.
Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát
tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése,
hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő
erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott
politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg
egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé.
Koszovó irányába.
A messziről jött ember
A vendégeskedő szerb államelnök lába nyomát az udvartartáshoz szorosan
kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a
„messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva
áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt
találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően
még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar
médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen
kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható
a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb
villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá
varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen
kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az
maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. Ahogyan a legendás
sportriporter mondta egykoron: Mert ilyen nincs, és mégis van! És tényleg van.
A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött
ember azt mond (és azt is művel), amit akar…
A gesztustétel neve: botrány!
Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A
beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között
volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az
egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik
pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar
fiatal sorsa.
A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi
kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra
elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem
folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű
beadványt ő maga is elvetette. A most 30 esztendős Máriás István (akit háborús
bűnösöket is megszégyenítő módon l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában
folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is
hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint
egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a
szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették a
rettegett csapást, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.
„Egy sokk és más semmi…
Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson
tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az
egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában
ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még
egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. (A tisztánlátás kedvéért: mind az
ötüké ott sorakozik az asztalán. Mármint képletesen.) Ennélfogva tévesnek
minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány
elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az
államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel
igazolni/bizonyítani tudják az elnöki elutasítás tényét. A hiteles dokumentum
napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem
csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági
elnöknek a hiteltelensége is. (Akkor most aláírta vagy sem? Emlékszik rá vagy
sem?) Ez a szerencsétlen megnyilvánulása viszont nagyon is sokat sejtető. Mi
több: egyenesen árulkodó. Mivel akarva-akaratlanul, de mindenképpen
bepillantást enged a legfelső szintű szerbiai politika kulisszatitkaiba. A
szerencsétlen temerini fiatal(ok) esetének kezelése felvillantja azt is, hogy
valójában milyen komolysággal intézik az itteni – már csak alig egy szakajtónyi
– maradék-magyarság ügyét. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a
magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb
tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)
… a vádam csak ennyi!”
Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a
találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem
lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta
az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak
tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két
másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért
villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő
dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap
alatt szépen eltűnt. Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg
alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint
az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá
dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk,
hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki
láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki
emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a
szörnyen elbaltázott történetet?
Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de
időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen
a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle
gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól
fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a
valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező, hatlövetűből leadott
kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő
országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt.
Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem
merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon
felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az
élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével mégcsak
nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban,
hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki
kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a
temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.
„Tudod, hogy nincs bocsánat…”
Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó
kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem
kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez jó néhány magyar család
személyes tragédiájához, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban
élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági
elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával
agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az
ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte.
Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. A dolgok
jelenlegi állása szerint nem is kérnek azonnali hivatalos tájékoztatást,
magyarázatot, nem követelik az eset azonnali kivizsgálását. Sem nálunk, sem az
anyaországban. Ami pedig egyszerűen felfoghatatlan.
Történik mindez csak azért, mert egy köztársasági elnök mindenható és
érinthetetlen.
Az érem másik oldalával szinte senki sem törődik. Még az évek óta tartó
gyötrődésükben, még a mélységes fájdalmukban is megalázott szülők érvei,
szempontjai sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy legalább innentől kezdve
méltó módon kezeljék, és mielőbb lezárják a temerini fiúk ügyét. A hozzáállás
mit sem változik: tűrjék, viseljék el és éljék túl! Elvégre eddig is ezt tették. Egyebet ne is
várjanak! Mert nem lesz se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se
köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De
miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak
eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem
is tudhatja.)
Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi
sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével
méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára
viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló
botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap,
és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek
nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy
soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak
a szánkat tátjuk.) És kéretik a mosolyt
is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és
sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra.
Nagyon úgy fest, hogy egyelőre kénytelenek vagyunk beérni a Magyar Külügyi
Intézet munkatársának a kijelentésével, amely szerint mindössze annyi történt,
hogy Tomislav Nikolić „nem bontotta ki az igazság minden részletét”. Azt hiszem a temerini Csorba Béla már
réges-régen kibontotta, és meg is fogalmazta azt, ami ránk, vajdasági
magyarokra és a magas rangú szerb politikai vezetőre is tökéletesen ráillik: „Mindenki
hülye, csak ő a helikopter!” S ha most újra ezt mondaná, igazat adnék neki…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése