Az MNT dilemmája

Alighanem új szóláshasonlat van születőben a szűkebb pátriánkban: Hezitál, mint a Magyar Nemzeti Tanács. Mármint a (képletesen mondva) kétfelé ágazó általános közbiztonság, a mindinkább elharapódzó rablások/betörtések és az úgynevezett magyarverések kapcsán. Szóljon, vagy ne szóljon? Foglaljon állást, vagy pedig játsszon inkább süketet meg vakot? Ez volt itt a fogas kérdés. Ezt nem tudta sehogy sem eldönteni a mi Magyar Nemzeti Tanácsunk. Emiatt vívódott, ezzel nyűglődött hosszú hónapokon át.

Mostanra azonban ennek már vége. Mert miképpen egykoron Buddha, akképpen most a délvidéki magyar kisparlement is megvilágosodott. Megelégelte a nyuszi-életet, és egy vadonatúj állásfoglalással rukkolt ki a közvélemény elé. A tanács választott tagjai végre valahára hajlandóságot mutattak a körülpillantásra és a tükörbe nézésre, pontosabban annak elismerésére, hogy bizony jócskán megromlott a tartományunkban a közbiztonság, és már nem csupán kirabolják a délvidéki magyart, hanem mind gyakrabban el is náspágolják. Igaz, hogy a fő politikacsinálóink a végsőkig kivártak, és csak a huszonnegyedik óra legutolsó percében szólaltak meg, amikor már nem igazán lehetett húzni-halasztani a véleménynyilvánítást.  Időközben ugyanis a jobbára csak egyszerű megélhetési bűnözésnek nevezett betörések már átváltottak kőkemény, élet ellen irányuló bűncselekményekké. Ugyanis a sima tolvajlásnak indult rablás/fosztogatás több esetben is a sértettek/károsultak halálával végződött. Ilyen volt például az a Csantavéren zsinórban elkövetett betöréssorozat, amelynek végén a cigány nemzetiségű bűnelkövetők egyenesen a halálba kergettek egy idős, magányos, rettegésben élő  magyar embert. Meg ilyen volt a Magyar Nemzeti Tanács oktatási ügyekkel megbízott tanácsosa édesanyjának is a kirablása, bántalmazása, aki aztán bele is halt a sérüléseibe.  Vagy legutóbb annak a topolyai házaspárnak a kifosztása és megveretése, amelynek során az egyik idős ember szintén az életével fizetett.

Toleranciából csillagos ötös

Ezzel csupán azt szerettem volna illusztrálni, hogy az MNT aligha vádolható olyasmivel, hogy elsiette, elkapkodta és elnagyolta a magyarellenes incidensekre való reagálást, hogy hebehurgyán, hűbelebalázs módján cselekedett. Hiszen a tanács politikusai csak azután álltak ki (együttesen, testületileg) a nyilvánosság elé, miután (nagyoktól illik pontosan idézni) „egy marék huligán“ gyakorlatilag keresztül-kasul körbelopta és végigrabolta az egész tartományunkat, az észak-bácskai Horgostól a bánáti Tordáig.  És ütötte-vágta a magyar fiataljainkat Szabadkától Újvidékig.

Szinte tálcán kínálja magát a kérdés: mit jelent ez a (Magyar Nemzeti Tanács részéről megnyilvánuló) kínosan hosszú, konok hallgatás? Mit kíván láttatni, mire enged következtetni? Én csak egy dologra vagyok képes tippelni. Mégpedig arra, hogy a mi kisparlamentünk irigylésre méltó módon képes tolerálni a nemzetek/nemzetiségek között megnyilvánuló különféle villongásokat, feszültségeket. Nem veszíti el egykönnyen a fejét, nem esik kétségbe, hanem mindvégig megőrzi a nyugalmát és a hidegvérét. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy olyan hűvösen, egyfajta kívülálló, közömbös, külső szemlélőként követte az eseményeket, mintha azok nem is az itteni magyar közösség bőrére, számlájára történtek volna. Mintha abszolúte semmi közük nem lett volna hozzá, mintha semmiféle felelősséggel nem tartoznának az itteni magyarság mindennapjainak, sorsának alakulása ügyében.

A napokban megtartott MNT-ülésen több ízben is elhangzott, hogy hosszasan hezitáltak, mitévők is legyenek. Napirendre tűzzék-e ezt a kényes témát, vagy pedig folytassák tovább a meghunyászkodást, a csendben való lapulást? E két véglet között hány(kol)ódtak. Vívódtak, küszködtek, őrölte őket a kétség, a kétkedés. Ahelyett viszont, hogy teljesen belemerülnénk a sajnálatba, inkább szögezzük le, hogy magának a magyar ügynek is, meg alighanem a politikusoknak is jót tett az ilyesfajta feszültség feloldása.  A döntő fontosságú tehát az, hogy ha hosszúra nyúlt vajúdás után is, de mégiscsak megszületett valamiféle nyilatkozat, állásfoglalás. Akkor is, ha kissé vérszegényre, szégyenlősre meg felemásra sikeredett. (Tudom, az MNT első embere szerint épp ellenkezőleg: „ez egy  markáns és kiegyensúlyozott állásfoglalás“.) Miért állítom ezt? Mert ködösít és maszatol. Megpróbálja összemosni, egy kalap alá venni, hovatovább kiegyenlíteni a közönséges betörések, rablások ügyét az úgynevezett magyarverések újabb hullámával. Márpedig a kettő homlokegyenest nem ugyanaz.  Legfeljebb csak az incidensek eredeti célját tekintve vonható párhuzam a kettő között. Minthogy egyik is, másik is a vajdasági magyarság megfélemlítését szolgálja.

Hogy stimmeljen a stimmung...

Még egy aprócska adalék az eddig felvázolt politikusi dilemmához. De ez amolyan hangulatfestő. Kedélyjavító. Az MNT legutóbbi összejövetelén a délvidéki magyarság talán legegykedvűbb és legderűlátóbb ideológusának a szájából hangzott el az a bölcs intelem, hogy: „Ne versenyezzünk a panaszkodásban!“ Ehelyett „próbáljunk meg jobb közhangulatot teremteni“! Na, próbáljuk meg! Fogadjunk szót a jogtudós úrnak, és veselkedjünk neki az optimista közhangulat fokozásának! Éljen a pozitív gondolkodásmód! Mert ez a lényeg. (Ebben van a vitamin.) Minden csak hozzáállás kérdése. Ha kezdetnek, indításképpen - egyfajta hangulatjavító gesztusként - mosolyogva, örömmel fogadjuk az éjszakai besurranó tolvajokat, esetleg mi magunk invitáljuk meg őket szerény hajlékunkba, és nem várunk arra, hogy majd ránk kerüljön a sor, máris sokat tettünk a közhangulat feljavítása érdekében. Ha hellyel meg kávéval is megkínáljuk az álarcban érkező rabló urakat, utána pedig önként és legfőképpen sugárzó arccal vesszük elő és adjuk át a tört aranyunkat meg a kis pénzecskénket, akkor egészen biztosan nem érheti szó a házunk elejét. Mert akkor stimmelni fog a stimmung. Ha például a betörők  ki akarják üríteni az éléskamrádat, ne áll oly tétlenül, mint egy rakás szerencsétlenség, hanem tedd magadat hasznossá! Igyekezzél, segíts bepakolni a zsákmányolt szajrét, és ügyelj arra, hogy egyetlen zokszó ne hagyhassa el a szádat! Ha elvitték a saját temetésedre összekuporgatott bankóidat, rá se ránts! Ne panaszkodj, ne siránkozz, hanyagold a jajveszékelést, helyette koncentrálj a közhangulatra! Azt próbáld meg jobbá tenni! Az a dolgod. Ha netán mégis megkötöznek, vagy beragasztják a szádat, tudd meg, az csak amiatt történik, hogy azért éjnek idején örömedben ne kezdj el énekelni meg táncolni.  Ha pedig hajnaltájt éppen hazafelé tartasz (enyhén spicces állapotban) egy szórakozóhelyről, egy búfelejtőből, mindig legyen az orcád vidám! Meglásd, a kutya sem fog megugatni! Nem fognak bántani. Ha eleve virágos az alaphangulatod, akkor még annak a marék szerb huligánnak sem jelent kihívást, hogy téged véresre pofozzanak. Ők is tudják: víg kedélyű magyart nem érdemes bántani.  Akkor most őszintén: van értelme a panaszkodásnak? Na, ugye...

Szabó Angéla