„ELSŐ LÉPÉS A TÖRTÉNELMI MEGBÉKÉLÉS FELÉ”
A csúrogi Topalov-raktárban február 28-án megkezdődtek azok a
munkálatok, amelyekkel az épületet a razzia áldozatainak szentelt múzeummá
alakítják át. Ezzel azoknak az ártatlan áldozatoknak állítanak emléket, akiket
1942 januárjában ezen a helyen végeztek ki a magyar hadsereg katonái.
Az építkezési terület megtekintése után a földműves-szövetkezetben
ünnepélyesen aláírták a magyar
kormány, mint adományozó, a csúrogi Razzia 1942 Emléktársaság, mint beruházó,
és a szabadkai Yumol cég, mint kivitelező közötti szerződést.
Magyarország és Szerbia államfőinek tavaly decemberi találkozója „új
alapokra helyezte a közös múlthoz való viszonyulást”, a mostani
szerződéskötéssel pedig „kezdetét vette a két államfő megállapodásának a
végrehajtása, és várhatóan áprilisban sor kerül a közös főhajtásra” – olvasható
a munkálatok megkezdéséről szóló tudósításban.[1]
Annak persze csak örülni lehet, hogy a két szomszédos állam rendezni kívánja
végre a kapcsolatait, s hogy a csúrogi múzeum egy újabb állomás/mérföldkőről
lehet a megbékélés felé vezető úton.
Miközben a két államfő már a közelgő „főhajtásra” készül, az elmúlt
hónapokban történt incidensek „súlyosan veszélyeztetik az ott élő magyar
közösség biztonságát, és tartósan csökkenthetik a két ország közötti bizalmat”
– emelte ki Martonyi János külügyminiszter a Baráth Zsolt (Jobbik)
országgyűlési képviselő kérdésére adott írásbeli válaszában.[2]
A két ország kapcsolatában megkerülhetetlen tényező a magyar kisebbség
helyzete. Ezt viszont nem csak az incidensek számának növekedésével kell/lehet
mérni, hanem elsősorban azzal, hogyan valósulnak meg Szerbia belső
jogszabályaiban és a nemzetközi egyezményekben vállalt kisebbségjogi
kötelezettségei? Erről viszont a két állam kapcsolataiban szinte alig esik szó.
(Arra már nem is emlékszek, hogy mikor ülésezett utoljára a két ország kormánya
által létrehozott kisebbségügyi Vegyes Bizottság.) Pedig itt aztán lenne mit
javítani.
Csak néhány példát említek:
– Szerbia még mindig nem biztosította a délvidéki magyarság teljes körű
nemzeti autonómiáját, területi és személyi elvű autonómiáját, a nemzeti
kisebbségeknek szavatolt parlamenti helyeket, az arányos részvételt a
döntéshozatali intézményekben, a közigazgatási és igazságügyi szervekben, a
közvállatokban, valamint a belügyi hatóságokban.
– Nem történt meg a kollektív bűnösség elvének törlése a 2011. október
6-án elfogadott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényből. A szerb
parlament nem fogadott el nyilatkozatot, amely elítélné az 1944/45-ös
délvidéki, a magyarokat érintő vérengzéseket, kinyilvánítaná a bocsánatkérést,
biztosítaná az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát.
– Szerbiában a vagyon-visszaszármaztatásra nincs kellő politikai akarat, és félő, hogy nem is lesz.[3] Jogerős, végrehajtható bírósági döntés
ellenére sem lehet megvalósítani a rehabilitációból eredő jogokat.[4]
– A magyar nyelv- és írásmód
egyre jobban kiszorul a hivatalos használatból és a közéletből.[5]
Sorolhatnánk tovább is a megoldatlan kérdéseket,
de minek, kinek? A magyar
külpolitikai megnyilvánulásai ugyanis arra utalnak, hogy Szerbia Európai uniós
csatalakozásának támogatása az anyaország részéről fontosabb lett a magyar
kisebbség helyzetének rendezésénél.
Az államfői „főhajtás” nem lesz elegendő, amennyiben a mindennapi
életben továbbra is elmaradnak a gyakorlati előrelépések a nemzeti kisebbségi
jogok érvényesítése terén.
Újvidék, 2013.
március 2.
Bozóki Antal
[1] feró: Első lépés a történelmi megbékélés
felé. Magyar Szó, 2013. március 1.,
1. és 4. o.
[2] Martonyi: a magyar kormány aggódik a vajdasági magyarellenes erőszakos cselekmények miatt. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15013/Martonyi-a-magyar-kormany-aggodik-a-vajdasagi-magyarellenes-eroszakos-cselekmenyek-miatt.html, 2013. február 28. [17:14]
[3] Varga Attila: A vagyon-visszaszármaztatásból nem lesz semmi! Magyar Szó (Magvető), 2013. január 15., 3. o.
[4] Virág Árpád: Rehabilitálás – elméletben. Magyar Szó, 2013. február
25., 4. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése