„Időzített pokolgépen…”

Vajdasági magyar szempontból mindezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.

Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kissámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:

miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárások történetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla