Vajdasági magyar szempontból mindezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk
le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni
mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot
szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a
délvidéki magyarságnak?
Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett
rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni
a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött
feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással,
úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok,
háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan
Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit
engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is
kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben
tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák
tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar
keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.)
A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját
arról, hogy mi lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség:
miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere
az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember
lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…
Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot
megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar
nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor
elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd
gondolj rám, amikor ölitek a
magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként
végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak
megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a
szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el
Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az
ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai
nélkül térjen vissza…
Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne
tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba
haladunk.
Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy
elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két
dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik
ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a
huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában
szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig
ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen
megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben
maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további
különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg.
Állítólag ideális lőtávolságból.
A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a
települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld
oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is
láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat.
Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny
csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó,
mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára
járt a falucska apraja-nagyja.
Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami
miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden
más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a
hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a
kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza
a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az
ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra. Weiss
Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy
felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és
azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy
hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy
annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt.
(Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó
magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták
a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is
megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon
kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem
teremtett Embernek való lehetett a látvány.)
Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még
valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se
visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt
két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé
szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”
Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály
alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon
mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már
számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési
(betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a
folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar
„politikai és szakmai elitnek”.
Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját
kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a
rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy
most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt
ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még
a kissámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen
biztosan nem tévedtem.
A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész
olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a
pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj.
Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap
délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens
módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség.
Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap
kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.
Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített
jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig
„bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári
háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási
aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett
könyve sziklaszilárd alapmű. Egy
tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok
számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály
keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy
a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami
számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert
délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul
kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember
gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő,
hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és
alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges,
ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:
miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség
felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló
szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a
valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A
„szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi
egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató
bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva,
meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget,
vérzivatart.
Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább
látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen
esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások
szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra
szántak, mint most.
Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.
Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárások történetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a
délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a
könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár
pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes
nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy
megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is,
holnap is.”
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése