Magyarverés volt az – a javából!
Nagy valószínűséggel a mai napon majd minden-minden a szerb és a magyar nép
történelminek nevezett megbékéléséről fog szólni, és mindenki, aki ad magára,
aki valamit is számít a Délvidéken, az most Csurog felé veszi az útját, hogy
jelen lehessen azon az eseményen, amelytől sorsának kedvezőbbre fordulását
reméli, és amelyre hetven esztendeje vár az itteni magyarság. A romantikus
népbódítók már-már kissé erőltetett ünnepillúzió-keltésével egyidejűleg – bár
egyelőre úgy tűnik, hogy teljesen hiábavalóan – figyelmeztetnek az óvatosan
realista nemzetféltők: azért csak csínján bánjunk ezzel a nem is olyan hirtelen
támadt, de kétségkívül valahonnan a mélyből, elemi erővel föltörő
elragadtatással, mert a szokásos viselkedésminta-követésünk
„végeredményeképpen” megint kötelező lesz a rafinált és kétszínű szerb
politikában való csalódásunk és elkerülhetetlen az epekeserű kiábrándulásunk.
Könnyen megtörténhet, hogy a jóhiszeműségünk és a naivitásunk áldozatává
válunk, csak azért, mert nem akarunk tudomást venni arról, ami pedig magánál a
napnál is világosabb: a módszeresen kitervelt sanyargatásunk esztendei még
korántsem értek véget, és nemhogy messze még az ábrándosan délibábos délvidéki
Kánaán, hanem tulajdonképpen nem is
létezik. Egy (bocsánat: két) főhajtástól, egy-két „elnézést kérünk”-től,
egy-két politikusi „adott szótól” még nem teremtődik meg egy csapásra az
erkölcsi jóvátétel, nem lesz egy tollvonással anyagi kárpótlás és nem kerül le
az itteni magyarságról a kollektív bűnösség bőrégető bélyege. Szoboravatástól,
emlékmű-koszorúzástól, hangzatos, politikai szóvirágos monológoktól a
megítélésünk nem fog varázsütésre, reggelre megváltozni. Holnap sem tekintenek
ránk másként, mint teszik azt ma.
Kit is vertek meg valójában?
A mai kölcsönös politikusi/államfői főhajtással azonos időben egy
sajnálatos eseményről is éppen most kell(ene) megemlékeznünk. Sunyi módon nem
hallgathatjuk el, mint ahogyan meg nem történtté sem változtathatjuk.
Betyárbecsületbeli kötelességünk beszélni róla, mert ezt kéri rajtunk számon az
elnyomott, vagy az éppen csak szendergő, el-elszunnyadó lelkiismeret. Nem
cselekedhetünk másként akkor sem, ha a szívünk szerint (és szégyenünkben)
inkább elkendőznénk, elhazudnánk vagy letagadnánk.
Nem feledkezhetünk meg arról a napról, annak az éjszakának a történéseiről,
amelyre aligha lehet büszke a Szerbiában élő magyarság. Mert akkor – napra
pontosan kilenc évvel ezelőtt (2004. június 26-án) – mindannyiunkat arcul
ütöttek, megvertek, megaláztak, megbántottak. Mert akkor és ott, azon a
temerini piactéren egy szerb nemzetiségű fiatal fizikai bántalmazása mellett
valójában igazi magyarverés történt.
Akkor és ott valamennyiünket megkiskorúsítottak és megszégyenítettek. Börtönbe
zártak és megbüntettek. Rabruhába öltöztettek és megbilincseltek. Azóta is
fogva tartanak és kíváncsian kémlelik: tűrjük-e,
bírjuk-e még?
A kilenc évvel ezelőtt történtek miatt öt helybeli magyar fiatal hosszú
évekre börtönbe került. Hála és köszönet érte a politikusoknak, akik vehemens
igyekezettel próbáltak – minden ellenszegülésre, renitenskedésre hajlamos
délvidéki magyar számára – elrettentésül szolgáló politikai ügyet kreálni a
történésekből. Akik azóta sem, most sem iparkodnak az ügy súlyát/terhét magukra
vállalni, akik a közszemlére bocsájtott meggyalázásunknak, a nagyszerb szégyen-
és kínzóoszlophoz kötö(zö)ttségünknek azóta sem vetettek véget. Akik az
elítélteket szándékosan a börtönben felejtették, azok családjának pedig
közömbösen hátat fordítottak. Önmagukról állítván ki – ezzel a
felsőbbrendűséget színlelő, elutasító magatartással – árulkodó bizonyítványt.
„Sokat várok a mai államfői
találkozótól!”
Nyolc és fél év raboskodás után tavaly ősszel a börtönbe zárt öt temerini
férfi közül kettőt kiengedtek. A tizenegy és fél évre elítélt Szakáll Zoltán és a tízévnyi
bezártsággal riogatott Horváth Árpád
most már szabad, a maga útját járja.
Szakáll Zoltán: Magamról fölöslegesnek
tartok bármit is nyilatkozni. Igazából nem azzal kellene foglalkozni, hogy
ketten már kiszabadultunk, hanem a három társunk ügyével, akik még talán évekig
bent maradnak. Én sokat várok a mai csurogi államfői találkozótól, bízom abban,
hogy a két ország vezetője mindent megtesz a börtönben lévők szabadon
bocsájtása érdekében. Már csak azért is, mert hármuk közül ketten már
letöltötték a büntetésük kétharmadát. Arról nem is beszélve, hogy már régen
megbűnhődtek az elkövetett vétségükért. A hétvégén Szlovákiában jártunk, ahol
négy településen találkoztunk és elbeszélgettünk az ottani fiatalokkal.
Mindenütt beszámoltunk a „temerini fiúk” esetéről, ők pedig kitartásra
bátorítottak és a támogatásukról biztosítottak bennünket.
Horváth Árpád: Azt hiszem, kevés olyan
ember akad a környezetünkben, aki eddig még nem hallott vagy nem olvasott
mindarról, ami a „temerini fiúkkal” megesett.
Érdemes lenne kutatni és feltárni az események, történések okait, és
azt, hogy miként kerülhetett sor ilyesmire a 21. században. Ráadásul egy olyan
országban, amelyik az Európai Unióba igyekszik. Sok feltáratlan dolog,
számtalan furcsaság, elemzésre váró körülmény húzódik itt még a 9 évvel
ezelőtti történések hátterében. Ezek eddig mind rejtve voltak… Remélem, hogy a
három társunk is mielőbb kiszabadul. Szerintem az anyaországnak kellene
erélyesen követelnie a „temerini fiúk” azonnali szabadon bocsájtását.
Remélni, várni, csalódni…
– Reménykedünk, várakozunk, aztán újra és újra csalódunk. Majd kezdődik
minden elölről. Ismétlődik ugyanaz évről évre. Immár 9 esztendeje – mondja a 15
évre elítélt ifjabbik Máriás István édesapja. – Kilenc hiábavaló év
telt el idáig, kilenc évet vettek el az életünkből. Ennyi idő alatt sok más
érték is veszendőbe ment, vagy örökre eltűnt. Először a feleségem édesapjától
kellett megválnunk, néhány héttel ezelőtt pedig az enyémet is eltemettük.
Sokszor arra gondolok, hogy ki lesz a családunkban a következő, akitől a
gyerekünknek nem lesz lehetősége végbúcsút venni, mert a börtönből egyetlen percre
sem engedik ki. Mostanában gyakran beszélnek a politikusok arról, hogy 2013 a
magyar és a szerb nép közötti megbékélés éve lesz, és erre a közös főhajtásra,
erre a régóta várt történelmi pillanatra ma végre sor kerül. Számunkra ez
kétszeresen fontos, hiszen Tomislav Nikolić államelnökünk tavaly – Horváth
Árpád és Szakáll Zoltán szabadulásakor – a szavát adta arra, hogy a
továbbiakban sem fog megfeledkezni a börtönben maradt három elítéltről.
Reméljük, hogy erre a több mint fél évvel ezelőtt tett ígéretére a mai napon
emlékeztetni fogják.
A felesége, Máriás Ilona a
következőket fűzi még hozzá: – Ebből az életből ne kérjen senki! Ebből a
fájdalomból ne kérjen senki! Ez borzasztó. Én nem kívánok magamnak se palotát,
se drága ruhát, csak az az egy kívánságom van, hogy mielőbb itthon lehessen a
fiam. Szabadon. Várom haza mindennap. A hitünket megőriztük és még mindig
várunk a csodára. Arra a csodára, hogy egy napon majd ő nyitja be a házunk
kapuját, és csak annyit mond: Anyám, apám, hazajöttem!
„Bele sem merek gondolni: még
három év!”
Ezt már Illés Zsolt mondja, aki
időről időre a végsőkig elkeseredik, majd aztán új erőre kap, és megint
reménykedik, bizakodik.
– Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy innen kiszabadulhassak. Aki
nem volt még hasonló helyzetben, meg sem érti, talán el sem tudja képzelni,
hogy milyen a hosszú éveken át tartó bezártság. Idebent nagyon lassan múlik az
idő. A télen még bíztam abban, hogy ha majd letöltöm a rám szabott 13 évnyi
börtönbüntetésem kétharmadát, akkor kiengednek. Februárban ez le is járt, de az
újvidéki bírósághoz benyújtott kérelmemet elutasították. Válaszukban azt írták,
hogy leghamarabb 2016. március 8-án szabadulhatok. Bele sem merek gondolni: az
még 3 év! És mi lesz addig? Új gúnyába öltöztetett régi ígéretek? Ha most
elvetették a beadványomat, ugyan mi változ(hat)na decemberig?
Uracs József is nagyon várja már a
szabadulását. Féltestvérének, Szabó
Etelkának szokta elpanaszolni a gondjait:
– Jóskával levél által tartjuk a kapcsolatot. A legutóbbi jelentkezésekor
valószínűleg nagyon mélyen lehetett, mert leginkább az itthoniak felől
érdeklődött. Kérte, hogy mielőbb küldjek fényképet a lányaimról meg az
unokámról, hogy megláthassa őket. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy rajtam
kívül senkije sincs. Az egyetlen nővérét, aki még úgy-ahogy törődött vele,
tavaly eltemettük, a bátyja viszont hallani sem akar felőle. Én sajnos nem
tudom látogatni, mert mi is rossz körülmények között élünk. Most éppen minden
pénzünket a férjem gyógykezelésére költjük. Tudom, hogy neki is nehéz a benti
élet. Nyugtalan, ideges. Nemrégiben kérelmezte ő is, hogy helyezzék
szabadlábra, de a beadványát elutasították. Ha a teljes büntetését, mind a
tizenegy és fél évet le kell töltenie, az mindannyiunk számára nagyon hosszú
lesz.
Virtuális megemlékezés?
Mióta az öt temerini magyar fiatal börtönbe került, azóta minden évben
június 26-án a családtagok és a barátok megemlékeztek a piactéren a
történtekről és követelték az elítéltek szabadon bocsájtását. Kilenc év után
azonban ez a találkozó most elmarad. Ami persze egyáltalán nem jó, mert a
figyelemfelkeltésnek ez a média által is támogatott módja hozzájárult ahhoz,
hogy az egykori „temerini fiúkról” ne feledkezzünk meg. Ne feledkezzünk meg még
ezen a rendhagyó mai napon sem, amikor minden
másról és másokról szól, nem a börtönben lévőkről. De talán mondhatjuk úgy
is, hogy: amikor látszólag minden a délvidéki magyar áldozatokról szól. És
akkor már róluk is szó van. Mert a maguk extrém módján ők is annak számítanak.
Áldozatnak.
Végezetül még egy eretnek gondolat: ha ma délután a szokásos helyszínen sor
kerülne a hagyományos megemlékezésre, akkor esetleg a fentebb emlegetett két
államfő is (minthogy kiváló ismerői és elkötelezett támogatói az ügynek)
tiszteletét tehetné azon a sokat emlegetett temerini piactéren. És akkor egy
napon akár két megemlékezést is lebonyolíthatnának. Mármint egy valóságosat,
meg egy virtuálisat. (Ez utóbbit persze csak az én képzeletemben…)
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése