A „morbid” segítségnyújtás…

Kereszteket szállított Vukovárra egy óbecsei asztalosmester

Huszonkét évvel ezelőtt, Vukovár 98 napos ágyúzása és bombázása után a kiégett fantomvárosban csak nehézkesen indult a helyzet rendeződése. Habár a fontossági sorrendben a civil- és katonaáldozatok meg az elhullott állattetemek eltakarítása szerepelt a legelső helyen, még hetekkel, sőt hónapokkal az ostrom után is szörnyűséges látvány fogadta a városba merészkedőket.  A horvátok igyekeztek a saját halottaikat mielőbb eltemetni. A téglagyár udvarán gyűjtötték össze a fekete műanyag zsákokba csomagolt hullákat, csontokat, emberi maradványokat, de ideiglenes temetkezési helynek számítottak a parkok is, amelyekben hatalmas gödröket ástak. A hantolás után azonban rendszerint megérkeztek a jugoszláv hadsereg katonái, akik parancsra újra kiásták a tetemeket. Aztán megtörtént az is, hogy az ilyen rögtönzött sírhelyeket szerb tömegsírokként mutogatták a külföldi újságíróknak.

A végsőkig kifosztott város hogyan is győzhette volna egymaga a rendcsinálást?! Segítséget kértek. Például a vajdaságiaktól. Akkoriban az ilyesmi egyáltalán nem számított csodának, hiszen mindenki tudta, hogy a megszállt horvát területeken állomásozó hadsereget és a reguláris katonaság jobbkezét jelentő, úgynevezett szabadcsapatokat is a bácskai éléskamrából látták el elemózsiával. Innen szállították méretlenül és számolatlanul – az itteni cégektől, magánvállalkozóktól elkobzott járműveken – a kenyeret, a húst, a tejet. De talán még a bátorságfokozó stresszoldónak számító átkozatot, a pálinkát is.

Nem sokkal a háborús csatazaj elcsendesedése után az éppen csak összefércelt vukovári politikai vezetés segélykérő körlevelet intézett néhány bácskai közművesítési vállalathoz, amelyben hullaszállításra alkalmas zsákokat, koporsókat, fakereszteket és műanyag koszorúkat, virágokat kértek. Az óbecsei Trombitás László asztalosmester nem csupán saját kézzel ácsolt kereszteket szállított a rommá lőtt városba, hanem a szervezés körüli munkából is kivette a részét. Akkor ugyanis a közművesítési vállalatban dolgozott, és onnan irányította a „gyűjtést”. 

Föl tudja-e még sorolni, hogy kiket sikerült megnyernie az ügy számára?

– Mindenre emlékszem. A legfontosabb temetkezési kelléket, a deszkakoporsót Topolyáról szereztük be, az ottani gyárból. Persze rendeltünk hozzá szemfödelet is annak rendje és módja szerint, ahogy az illik. A fakeresztek nálam készültek, az itthoni műhelyemben. Mi ugyanis egy régi „asztalosdinasztia” vagyunk. A kör alakú, fából készült koszorúalapra kötözött művirágokat a maszek virágkötők készítették. Csak itt, Óbecsén volt legalább 4-5 koszorús abban az időben, akikkel dolgoztunk. Vukovárról telefonon keresztül adták le a rendelést, szinte naponta kértek valamit. Mi meg hetente jártunk át autóval, kamionnal – vittük, amire szükségük volt. Később aztán az együttműködést sikerült bővítenünk is, mert amikor már megkezdődött a városban a romeltakarítás, gyakran kérték, hogy szerezzünk alkatrészeket meg különféle olajokat a munkagépeikhez. Azok nagyon ínséges idők voltak odaát.  Az emberek örültek, ha volt mit enniük. Még a sírhantra helyezett kereszttel is spóroltak, eleinte ugyanis csak a legegyszerűbbet, a legolcsóbbat rendelték. Később már készítettünk díszeset, faragottat is, kívánság szerint.

Komolyan mondja, hogy fizettek érte, és nem csupán „kénytelenek” voltak mindent úgymond adományozni?

– Amit megrendeltek, azt mindig ki is fizették.

Milyenek voltak az Ön számára az első vukovári képek? Mit látott, amikor első ízben járt a városban?

– Amikor az első szállítmányt vittük, akkor még szó szerint füstölögtek a házak, a romok. Persze a tévében már láttuk a vukovári pusztításról szóló képsorokat, mégis egészen más volt a helyszínen, a saját szemünkkel látni azt az elképesztő barbárságot. A tető nélkül éktelenkedő házakat, az elszenesedett horogfákat, a csupasz kéményeket, az ég felé meredező romos, füstös falakat. Ha benéztünk egy-egy találatot kapott, kiégett lakóépület ablakán, azt láttuk, hogy a házat kifosztották. Csak elvétve maradt bennük bútor. Arról többször is beszámoltak a frontról visszatérők, hogy hogyan is zajlott a rablás, a fosztogatás. Legelőször a pénzt és az ékszert keresték, aztán vitték a háztartási gépeket meg a festményeket, majd pakolták a bútorzatot, legvégül pedig még az épen maradt ajtókat, ablakokat, vezetékeket is kicsupálták a falakból.

Gondolom, akkoriban még Önök sem járhattak-kelhettek szabadon a városban…

-- Csakis az előre kijelölt útvonalon közlekedhettünk, noha rendelkeztünk olyan engedéllyel, amelyen ez a szöveg állt: „Slobodno kretanje na teritoriji ratnih dejstava”. És persze lépten-nyomon ellenőrzésbe botlottunk, legtöbbször a területvédelmisek igazoltattak bennünket. Ez már akkor megkezdődött, amikor átkeltünk a Dunán. Gombosnál például az UNPROFOR orosz katonái állták az utunkat, Erdődnél viszont a benzinkutat Arkan emberei őrizték. Amikor már leesett a hó, akkor egy katonai terepjáróval egészen a határátkelőig kísértek bennünket. Annyit láttunk, hogy minden élettelen, az üzletek „zárva” voltak, a lakosságnak a katonaság osztotta a kenyeret.

Meddig tartott ez a „gyászos”, kissé morbid együttműködés a vukováriakkal?

– Sokáig. Amikor már rendeződött a helyzet, akkor szóltak, hogy nem tartanak igényt a Bácskából érkező árura. Attól kezdve újra Obrenovacról rendelték a temetkezési kellékeket, mint tették azt korábban is. 

Távolabbi területre sikerült-e eljutniuk a háború alatt?

– Volt még egy emlékezetes utam: a cég megbízásából a következő év tavaszán Sisakra kellett mennem, hogy egy sorkatona holttestét hazaszállítsam. Hónapokon át az ottani kórház hűtőházában tartották. Községünkből való magyar gyerek volt, mindössze húsz éves.

Ő lesz az a fiú, akinek a szülei még ma is félelemben élnek, és elzárkóznak minden nyilatkozattól. Ebben a témában senkit nem fogadnak.

– Nem lep meg, mert valóban pokoli történetről van szó. Még úgy is, hogy az igazságot arról, hogy hogyan, milyen körülmények között halt meg, valószínűleg sosem tudjuk meg. A hivatalos verzió szerint a karácsony táján öngyilkosságot elkövetett katonát nem kereste senki, nem ment érte senki. Egy francia újságíró, amikor Sisakon járt, lefényképezett három holttestet: egy albán, egy macedón és egy magyar kiskatonáét. A macedón szülők valamilyen úton-módon értesültek a párizsi lapban megjelent fotókról, felismerték a gyereküket, és elmentek érte. Amikor már hazafelé indultak a holttesttel, akkor értesítették az itteni magyar szülőket. Rohantak volna ők is azonnal, csakhogy nem találtak szállítót. Az édesapa két temetkezési vállalatban is kilincselt, de mindkét helyen azzal utasították el, hogy életveszélyes bemenni a háborús övezetbe. Sírt, könyörgött nekem, hogy segítsek, mire én igent mondtam. Ketten vágtunk neki a nagy útnak gépkocsival. Egy katonai terepjáró haladt előttünk, egy kamion meg mögöttünk. A családra való tekintettel nem részletezem a történetet. El lehet képzelni, mi mindent élhettünk át, ha csak annyit mondok, hogy végül Röszkénél hoztuk át a holttestet… A fiú temetésén is ott voltam. Nem felejtem el, míg csak élek.

Szabó Angéla

(A képen: Trombitás László)