Vukovárról, másként…

 „MERT KELL VALAKI MINDIG, AKI A VIHARRAL SZEMBENÉZZEN!”

Vannak mondatok, melyek az ember emlékezetében rögzülnek, és hosszú időn át, mint a termőföldben a szívós tarack, kiirthatatlanok maradnak. Egy ilyen – nyilván mélységes felháborodás nyomán született – mondatot a húsz évvel ezelőtti, Bosznia elleni „szerb dzsihad” kapcsán gyűjtöttem be. Így hangzik: „Zar ima te situacije gde fucking Srbi nisu ugroženi?” Szorosan ehhez a gondolatmenethez kapcsolható továbbá Vojislav Šešelj egykori sommás kijelentése is, amely szerint: „A szerb népet senki sem tarthatja hosszú időn át megosztottságban”. Az idő tájt sokan talán még úgy véltük, hogy kizárólag csak a valóság talajától jócskán elrugaszkodott, önmagát „mennyei nemzetként” meghatározó, militarista térnyerésre törekvő szerbség eszement ideológiája miatt válhatott 1991 őszén földi pokollá Vukovár és 1995 nyarán vérfürdővé Srebrenica. „A szerbek nemzeti egységének és egymás közti harmóniájának megteremtése” – szintén a csetnik vajdától származó idézet – mint ürügy a balkáni őrület kirobbantására, nyápican vérszegény okocskának számított volna. Mint ahogyan az is volt. Mégis majdnem egy egész országra kiterjedő öldöklés vált belőle. A második világégés után ez volt az első háború Európában. Európa pedig nem tudott mit kezdeni vele. Csak nézte.  

Van egy vers Vukovárról…

Szimpla, semmitmondó, említésre sem érdemes. Illetve mégis. Mert szerepel, sőt ismétlődik benne két szörnyűséges mondat. Amely pedig egyáltalán nem a keresztény megbocsájtásról szól. A szerzője kereken kimondja: átkozott legyen, aki csak egy ujjal is hozzányúlt Vukovárhoz, aki bántotta, átkozott legyen, aki azt a sok szörnyűséget művelte az ő imádott szülővárosával. Fejbe kólintott, amikor először láttam a horvát nő által írt szöveget, és azóta is, valahányszor újraolvasom, fölszisszenek. Mert hiedelem meg babonaság ide vagy oda, mi van, ha mégis fog rajtuk az átok, mi van, ha a beteges „kívánság” egyszer csak beteljesedik?

A legelső alkalommal még arra gondoltam, hogy a Szerbia elleni NATO-s légicsapások idején jómagam is kívántam hasonlókat az élet s halál urának számító Szabadság Elvtársnak. Mert akkori eget verő elkeseredésemben még úgy hittem, hogy a híresen hírhedt balkáni hentes – ha közvetett módon is, de – megrövidítette a megbetegedett apám életét. (A bombázás hónapjaiban minden felszerelést kivontak a vajdasági kórházakból, így a tartományi székvárosban is szinte semmi nélkül műtöttek. Apám orvosának egy kockás asztalterítőt tekertek a fejére, úgy végezte az operációt. Nem számított nagy csodának, hogy a beavatkozásból pillanatok alatt fertőzés keletkezett, onnantól pedig mind közelebb lopakodott hozzá a halál.) Azóta már nem hibáztatok senkit sem, és másként látom ezt a régi történetet, ahogyan Vukovár 22 évvel ezelőtti ostromát is.

Három napból három hónap…

Akkortájt ha valakire rákényszerítették a Jugoszláv Néphadsereg egyenruháját, az könnyen a baranyai, a kelet-szlavóniai hadszíntéren találta magát. Vajdasági magyar ember létére. Akár fel sem tette önmagának a kérdést, akár meg is válaszolta, hogy tulajdonképpen mi a búbánatot is keres idegenben, a horvátok földjén, amint bakabakancsával átlépte az akkor még két tagköztársaság határvonalát, számíthatott arra, hogy ellenségnek tekintik. Vukovár három hónapon át tartó poklából sok bácskai/bánáti magyar férfi számára nem volt visszatérés. A sorkatonák, a tartalékosok és az önkéntesek közül a legtöbben talán éppen 1991 őszén haltak meg. Persze nem mindannyian horvát fegyverek által.

Sokszor elmondták, hogy Szentlászló, az ősrégi kicsiny magyar falu 152 napon át ugyanúgy az első védvonalat jelentette Eszék városának, mint 3 hónapon keresztül Vukovár is magának a horvát fővárosnak, Zágrábnak. A szerb harci stratégák eredetileg úgy tervezték, hogy egy villámakció nyomán, minden nehézség nélkül, röpke 3 nap alatt elfoglalják Vukovárt. A reguláris hadseregnek Šešelj zsoldos önkéntesei és Arkan Tigrisei is „besegítettek”. Akkor még az erősen raccsoló vörös csetnikvezér katonái ezt dalolgatták: „Aoj Slobo, šalji nam salate, biće mesa, klaćemo Hrvate!” Csak aztán a haditervük valahogy úgy járt, mint a híres pacséri rétes.

A horvát legendás hős…

Bizonyára minden háborúnak megvannak a maga népszerű hősei, a maga legendás harcosai. Vukovár védőinek bátorságát egy 47 éves katona, a helyi védelmi egységek parancsnoka, Blago Zadro jelképezte. A legelső, védőkből álló brigádot is ő szervezte meg. Méghozzá éppen abban a Trpinjska cesta nevű helységben (Vukovár és Eszék között), amely később „tanktemető” néven vált ismertté. Ott ugyanis hatalmas veszteség érte a Jugoszláv Néphadsereget: a horvátok mintegy 300 páncélozott járművét semmisítették meg. (Annyi volt ott a tank, hogy nem le sem lehetett fényképezni! – mondták.) A katonaság ennél az alig 2000, szinte vegytiszta szerb lakosú falunál kísérelte meg még szeptemberben áttörni a horvátok védvonalát. Noha aztán Vukovárt nem csupán elfoglalták, hanem a földig rombolták, a kis település a hősies horvát ellenállás szimbólumává vált.

Természetesen Blago Zadro köré is legendákat gyártottak. A harcok kirobbanásakor azt mondta neki az édesanyja: „Úgy menekülnek az emberek, mint a hangyák. Menj el te is a családoddal!” Mire a fia: „Gyáva ember lennék, ha elmenekülnék. Hogy állhatnék azok a szülők elé, akik majd elveszítik a hozzátartozóikat, én viszont életben maradok?” Ezért aztán elsőként indult a harcba. A sorsát pedig mintha csak előre látta volna…

Hallgattak, sírtak, hánytak…

Az ostrom, illetve az az alóli felszabadulás után Vukovár halott városnak számított. (Ezzel is mintegy alátámasztva azt a régi bölcseletet, amely szerint az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélni.) Az év elején még 40 ezernél is több lakosa volt, 1991 őszére viszont mintegy ezren maradtak a füstölgő romok között.

A késztetés, hogy (álljon bár tótágast a józanul mérlegelő logika, és váltson ki akármilyen megrökönyödést), időnként valakinek szembe kell néznie a viharral, sok embert már közvetlenül a fegyverek elhallgatása után a fekete fantomvárosba hajtott. S bennük talán éppen az izgága kíváncsiságból volt a legkevesebb.

A háborút még sosem látott újságírót azzal a jó tanáccsal indították útjára, hogy: kerüld a föltűnést, óvatosan kérdezősködj, inkább csak nézelődj, és ha úgy érzed, nem bírod tovább, mert hánynod kell, akkor csak hányd el magad nyugodtan. Helybeli segítője, aki végigkalauzolta a városon, elmesélte neki, hogy néhány nappal korábban egy külföldi tudósítókból álló csoportot gardírozott. Azok úgy reagáltak a szellemváros utcáin látottakra, hogy bénultságukban az égvilágon semmit nem kérdeztek, és a döbbenettől csak sírtak. A fotós is csak egy jó fél óra elteltével vette elő a táskájából a fényképezőgépét…

Szabó Angéla