Valahányszor szóba kerül az egészségügy témája, mindig az a veretes
„mondolat” jut róla eszembe, amely szerint az
orvostudomány minden erőfeszítése ellenére az elhalálozás továbbra is száz százalékos.
Akit most faggatok, arról évek óta azt beszélik a háta mögött, hogy akár
rákbeteg, akár valamilyen ritka/furcsa nyavalya kínozza, csodával határos módon
minden kórságából szerencsésen kilábal. A belterjes, falusi legendagyártást
pedig intenzíven gerjeszti az életvidám, 28 esztendős, szemrevaló „beszédtéma”
hevesen váltakozó, hatalmasakat oszcilláló egészségi állapota. Ugyanis a
megosztó személyiség minden ismérvét magá(ba)n hordozó „hiperaktív pletykaalany”
egyszer teátrálisan kirobbanó formában van, máskor meg – az önként vállalt
remetemagányában – éppen (meg)halni készül. Nyüzsög, szervezkedik a különféle humanitárius
segítőcsoportokban, hogy utána majd heteken, hónapokon át nyomja az ágyat a
szabadkai, az újvidéki vagy valamelyik belgrádi kórházban. Mert nála, ahogy a
betegség nem konstans, úgy a gyógyulás sem tartós - időről időre visszaesik. (Engem arra a hihetetlen strapabírású,
mindenféle nyavalyát túlélő, sziporkázó humorú idős asszonyra emlékeztet, aki
egyszerűen csak „kórháztöltelékként” szokta definiálni magát, és aki a több
évtizedes „gyógyítkozásából” is rendre előnyt kovácsolt, mert félig háziorvossá
képezte, félig meg gyógyszerésszé kúrálta magát.)
Perc Márta most éppen a jóllét és a
kínszenvedés határán egyensúlyozik – még nem lépte át a Rubicont.
Mikor derült ki, hogy komoly gond
lehet az egészségeddel?
– Hét évvel ezelőtt, amikor végre szakorvoshoz kerültem, amikor már látható
jelei voltak a betegségnek. A belgyógyászom azonnal megállapította, viszont
ahhoz, hogy biztos legyen a diagnózisban, vérkép kellett, és nem is akármilyen –
magánúton készíttettem. Egy ritka autoimmun betegségem van: az immunrendszer a
saját szervezet ellen fordul. Szisztémás
lupusz eritematózusz (SLE) a neve.
Ez az alapbaj, amiből aztán még jó néhány betegség eredeztethető. Szinte
hihetetlen, de például három évvel ezelőtt összesen 24 diagnózisom volt. Azóta nem számolom. Nem is fontos. Amikor daganatot
találtak az agyalapi mirigyben – amely elkezdte lebontani az agyi ereket és
idegeket –, eszméletvesztések sorozatát idézte elő. Meg sok mást is. A
gyógyszereket leginkább „lódózisban” kapom. Olykor napi terápiát is előírnak -
ilyen esetekben különös odafigyeléssel kell szednem a készítményeket. Most naponta 14 fajtát iszom.
Meglehetősen gyógyszerellenes
lévén épp azt akartam közbevetni, hogy mi
történne, ha holnaptól nem vennél be egy szemet sem…
-- Ha nem tenném, gyorsan a szervátültetésre várók listájára kerülne a
nevem. Nem viselné el a szervezetem, ha nem kapná meg a megfelelő adagot. Kortikoszteroidos terápiáról van szó
(immunszupresszív gyógyszerrel és antimaláriás szerrel kombinálták). Ezek a
készítmények gátolják a belső szerveim kilökődését. A gyógyszereim java része
vényre nem kapható, meg kell vásárolni. Elég nagy árat fizetek az
egészségemért: a havi adagom 320 euróba kerül. Mindemellett vitaminokat is
szedek, ezeket nem is számítottam bele. A párom javaslatára nemrég elkezdtem
fogyasztani egy gyógynövény alapú szert. Nem igen hittem benne, de az ő
kedvéért megtettem, és már érzem is a változást: végre van éhségérzetem,
elkezdtem „gyarapodni”, és már nem úgy nézek ki, mint egy anorexiás.
A tünetmentes időszakaidban mire
gondoltál: a fájdalom, a szenvedés hiánya csak egy röpke kis „közjáték” lesz,
ami után majd megint kezdődik minden elölről, vagy pedig szentül hittél a
teljes gyógyulásban?
– A betegség lefolyása hullámzó. Általában rossz és még rosszabb hetek,
hónapok váltogatják egymást. Ilyenkor gyakran átfut az agyamon az, amit az
immunológus szakorvosom mondott: „Márta,
bármikor és bárhol megtörténhet, hogy VÉGE…” Fel sem tudnám sorolni, mennyi
kellemetlen és fájdalmas vizsgálaton estem át, többször megesett az is, hogy
félrekezeltek, hogy életveszélybe kerültem. Túléltem két részleges agyvérzést.
Közben rendszeresek az ellenőrzések (pl. májműködés), hiszen a rengeteg
„méregnek” sok-sok mellékhatása is van.
Hogy birkózom meg a fájdalommal? Azt mondják a doktoraim, hogy irigylésre
méltó a tűrőképességem. Általában sokat sziszegek, mielőtt fájdalomcsillapítás
céljából orvoshoz indulok. Leginkább összeszorított fogakkal, itthon, egyedül
próbálom meg leküzdeni. (Így volt most, az ünnepek alatt is.) Nem szeretem és
nem is engedem meg, hogy az emberek lássanak olyankor, amikor rosszul érzem
magam.
Egy szerbiai átlagpolgár egészségügyi
ellátására megdöbbentően kevés, kb. 200 euró jut évente. Te milyennek találod
az ellátás színvonalát?
– A határozott fellépésemnek következtében
eljutottam odáig, hogy ha szükséges, akkor az Újvidéki Klinikai Központban
minden vizsgálatot elvégeznek. Ott megteszik, Szabadkán viszont gyakran
megesik, hogy hónapokat kell várni egy-egy ultrahang- vagy CT-vizsgálatra. Feltéve,
ha egyáltalán működőképesek a berendezések. (Márpedig adódhatnak olyan esetek,
amikor egyetlen másodpercnyi késlekedés is végzetes lehet a beteg
szempontjából.) Rengeteg jót is, rosszat is tudnék mesélni mindarról, amit
láttam, tapasztaltam. Időnként olyan helyekre is beleshettem – amikor beteget
kísértem, vagy valamelyik orvost kerestem egy-egy hiányzó bélyegző vagy aláírás
miatt --, amelyek létezéséről korábban fogalmam sem volt. Így jutottam el a
szabadkai kórháznak néhány olyan zugába, ahová szívesen elvezetnék pár magas
rangú politikust, hogy szembesüljenek ők is a valósággal. Ne csak egy-egy új
rendelő vagy berendezés átadásakor asszisztáljanak a piros szalag átvágásával,
hanem a lepusztultságot is lássák! A szabadkai kórház tüdőosztályán készült
sokkoló képek épp nemrégiben járták be a vajdasági sajtót. Ott a dohos falak
mellett fekvő betegek oxigént kapnak, gépekre kapcsolják őket, mert pusztán a
vacak körülmények miatt is gyakran romlik az állapotuk. Ami ott látható, az nem
(szó szerint) falra hányt zöldborsó, hanem zöld penész. Arról nem is beszélve,
hogy mit találnának a mentálisan sérültek osztályán! Ott láttam olyan idős
asszonyt, aki matrac nélküli ágyon volt kénytelen feküdni. Persze tudom, hogy
ez nem az egészségügyi dolgozók hibája és nem is a kórházigazgató bűne. A felelősség
ennél szerteágazóbb, mindannyiunkat terhel.
Ha arra gondolok, hogy pár nappal
ezelőtt a szabadkai főtéri szilveszterezés 2 millió dinárt vett ki a községi
kasszából, akkor egyfolytában csak értetlenkedem. Abból a pénzből (a kórház
esetében) jutott volna falfestésre is, ágyneműre is, pelenkára is… És sajnos
nemcsak Szabadkán volt szabadtéri bulizás, hanem a legtöbb városban.
– Csodálatos volt a tűzijáték, mi is részesei lehettünk, de a hír hallatán,
hogy mennyibe került, elakadt a szavam. Egy még hiányzó, vadonatúj kórházi
osztály megnyitását lehetett volna kezdeményezni ekkora összegből. Immunológiai
részleg például még nincsen. Pedig sokan örülnénk annak, ha nem kellene a
betegségünk miatt 100 kilométert utaznunk. Vagy a laboratóriumi vizsgálatokat
bővítésére is költhették volna, hiszen egyszerűbb lenne a páciensek helyett
csak a szérumokat utaztatni. (Az utazás költségeit egyébként megtérítik a
betegeknek, de csak 10 nap eltelte után és csak részben.)
Ejtsünk néhány szót az
egészségügyben dolgozókról is! Meglátásod szerint a fehér köpenyes társadalom
miként áll az emberséggel?
– Vannak orvosaim, akik küzdenek értem (ők az én őrangyalaim): az
immunológusom, az endokrinológusom és a belgyógyászom. Nemcsak kiváló szakemberek,
hanem érző és együttérző Emberek is egyben. Egyébként a hét év alatt még soha nem
ért atrocitás a magyarságom miatt. Újvidéken, Belgrádban figyelmesek, törődnek
a hozzájuk utalt páciensekkel. Érdekes, hogy Szabadkán már más a helyzet. Hetente
több alkalommal is megfordulok a Városi Kórházban, ahol azt tapasztalom, hogy a
dolgozók közömbösek, elfásultak. Húzzák az igát egy olyan intézményben,
amelyről nem lehet azt állítani, hogy korszerűen felszerelt. (És akkor még
finoman fogalmaztam.) Itt, helyben pedig a segítségkéréssel sokszor megvárom
inkább az estét, amikor már az itteni dolgozók hazatérnek és átadják a helyüket
a szabadkai mentőállomásról érkező ügyelőknek, mert azok másként viszonyulnak a
betegekhez. Ők nem annak alapján oltanak be, hogy kinek a lánya vagyok. Viszont
van egy kitűnő gyermekorvosunk, aki minden dicséretet megérdemel, akire minden
körülmények között lehet számítani.
Visszatérve
az esetedre. Van-e remény, esély a teljes gyógyulásra? Mivel biztatnak az
orvosaid?
– Ez egyelőre még a gyógyíthatatlan betegségek kategóriájába tartozik, csupán
kezelni, kordában tartani lehet. Nem biztatnak semmivel. Mosolyogva vállon veregetnek,
ha ellenőrzésre megyek, ez pedig az ő olvasatukban azt jelenti, hogy még élek. Habár a szabadkai kórház
egyik „orvosa” néhány évvel ezelőtt már eltemetett. Ha összefutunk, viccelődöm
vele: „Ne ijedjen meg, jól látja, csak a szellemem járkál itt emeletről
emeletre!” Komolyra fordítva: ha valaki megbetegszik, készüljön föl arra, hogy
miközben járja a maga kálváriáját, megesik, hogy áttörhetetlennek tűnő falakba
ütközik. Ha nincs ereje hozzá, hogy elkezdje azokat lebontani, akkor gyorsan
föladja a küzdelmet. Márpedig a harcot soha nem szabad föladni – önmagunk és a
szeretteink miatt. Azt mondják, hogy nem léteznek csodák. Én hiszek bennük,
mert látom őket valóra válni.
Csakazértis: gyógyulj meg!
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése