A háború és a propaganda alighanem olyanok, mint a
sziámi ikrek: szorosan összenőttek, nemigen választhatóak el egymástól. Nem
tudom, van-e az esztelen öldöklés úgynevezett talaj-előkészítési munkálataiért
és a vérzivataros közhangulat folyamatos fenntartásáért felelős, uszító
propagandának „vérmérséklete”, de ha létezik, akkor az csakis forráspontig
hevített és gyűlölködő indulatoktól túlfűtött lehet.
Harci tevékenység előtt, alatt és után a háborús
propaganda hazugsággyára teljes kapacitással üzemel. Nyilvánvaló, hogy miért: a
kölcsönös vérontások idején a hazugság maga is gyilkos tűzfegyvernek számít. Azzal
ölik meg az igazságot. Kissé közhelyesen úgy mondják, hogy minden háború
legelső áldozata az igazság.
A 90-es években a darabjaira hullott
Jugoszláviában kialakult fegyveres konfliktus az akkori ország határain belül
zajlott, nem terjedt át a szomszédos államokra. Az ex-jugók egymást ölték,
gyilkolták, irtották az egykori parasztháborúkra jellemző barbársággal és
kegyetlenséggel. A négy különböző hadszíntéren zajlott összecsapások
sokféle igazságával és a végső elszámolással húsz év után is adós maradt a
konstans támadó fél.
A napvilágra kerülésre vágyó és magyarázatra váró
furcsa titkok égig érő szalmakazlában legfeljebb csak egy fakó, töredezett
szalmaszál az úgynevezett Patkó hadművelet, amelyet Koszovó etnikai
átrendezése céljából készítettek, és amely gyalázatos eseményfüzérnek éppen a
mostani napok – a NATO általi bombázás 15. évfordulója – adnak hátborzongató
időszerűséget.
A vaskos katonapolitikai titokfüggönnyel eltakart
Patkó fedőnevet viselő hadműveletet akkori, kulcspozícióban trónoló államfők,
külügyminiszterek, NATO-vezérek taglalták/elemezték serényen és olyan
tekintélyes lapok cikkeztek róla, mint amilyen a londoni The Times, a hamburgi
Der Spiegel meg az amerikai The Washington Post és a The New York Times. Bár
állítólag soha nem is létezett – csak cseles, megtévesztésre szolgáló kitaláció
volt – mégis nyilvánosságra hozták, bemutatták. Aztán pedig – ahogy ez a
politikában lenni szokott – egyik szavukat agyonütötték a másikkal, mindent
megcáfoltak és az egészet letagadták. (Pont úgy, mint az ősrégi szakállas
viccben: „Láttam, de az nem az volt.”)
Akár csavaros észjárású hadi stratégák által
kiagyalt etnikai tisztogatásról, népirtásról volt szó, akár a kis-jugoszláviai
amerikai beavatkozáshoz ürügyül szolgáló, utólag konstruált hazugsággyártásról,
egy biztos: ami Koszovóban történt (bő másfél évtizeddel ezelőtt – most ne
menjünk vissza az 1980-as évekig), abba a „patkó alakú” hadművelet
hajszálpontosan beilleszthető.
Joschka Fischer akkori német külügyminiszter
kijelentése szerint maga Slobodan Milošević dicsekedte el neki, hogy elkészült egy
olyan terv, amelynek végrehajtásával egyszer s mindenkorra végezhetnek a
koszovói albánokkal. Méghozzá egy hét alatt. Ez volt akkor az úgynevezett
Patkó hadművelet. Elnevezését pedig arról kapta, hogy a terv szerint a szerb
támadók Koszovó tartományban egy déli irányban nyitott patkó alakot formázva
támadást indítanak azzal a céllal, hogy menekülésre, az otthonaik elhagyására
kényszerítsék az albán nemzetiségű lakosságot. Úgy képzelték, hogy az
etnikailag már „megtisztított” területekről fokozatosan kiszorítják és egyetlen
cél, útirány az albán országhatár felé űzik a menekülő muzulmánokat.
Noha a teljes tervet soha nem hozták
nyilvánosságra, egyes részleteibe mégis bepillanthatott a nagyvilág – a már
említett német politikus által. Kiderült például, hogy már 1998 őszén működésbe
kellett lépnie az albánok kiűzetés-tervének, ugyanis akkor szabadult ki
végérvényesen a véres „siptárirtó” szellem a nacionalista szerb palackból. 1999
januárjától pedig – ha nem is röpke egy hét leforgása alatt, mint azt
„Szabadság Elvtárs” szerette volna, hanem – négy hónapon át tartó ostrom után
teljesen „kiirtották” volna Koszovó területéről az albánokat. A tartomány
északkeleti részén kezdték volna a kiűzetést és az öldöklést a szerb hadsereg
1500 katonájával és mintegy 10 ezer mozgósított rendőrrel, aminek
„eredményeként” már a hónap végére 175 ezer albánnak el kellett volna hagynia
az otthonát. Februárban folytatták volna 5500 katonával és ugyancsak 10 ezer
belügyessel mintegy 210 ezer muzulmán elkergetését, március-április folyamán
pedig 9 ezer katona- és 15 ezer rendőregyenruhás bevetésével elérték volna a
kívánt 280 ezer albán eltávolítását Koszovó területéről.
Később újabb maszatolási manőverrel álltak elő,
azt bizonygatván, hogy a virtuális patkótervet csak áprilistól kezdődően
alkalmazta volna a hadsereg, amikor pedig már javában hullott a NATO-féle
„sistergő istennyila” a Szerbia felett beborult égből. Hogy valóban úgy volt-e,
mái napig sem derült ki – legalábbis a nagy nyilvánosság számára nem. Annyi
viszont bizonyos, hogy a bombázások elől a civil lakosság még rémültebben
menekült, és az is, hogy több százan éppen az úton, menekülés közben lelték a
halálukat.
Amiről Hitler az ő Mein Kampf-jában írt „Minden
nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy a nép figyelmét ne szétszórja,
hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa”, arról a
„kisöccsének”, Slobodan Miloševitynek nyilván fogalma sem volt. Merthogy az
albánokkal való végső és végzetes leszámolásra készülő szerb vezérkar
mohóságában egyszerre két frontot nyitott meg: nem csupán az albánokkal kellett
megküzdenie, hanem még a NATO légicsapásaival is úgy-ahogy fel kellett vennie a
harcot. A tengerentúlról származó politikusi esti mese szerint ugyanis az
amerikai Központi Hírszerző Ügynökség idejekorán felhívta Clinton, akkori elnök
figyelmét arra, hogy Milošević az albán civil lakosság kiűzésével etnikai
tisztogatásra készül Koszovóban, és ha a NATO nem avatkozik be a Balkánon,
akkor a szerbek általi támadások valóságos népirtássá fajulhatnak. (Egy bolgár
televízió által kiszivárogtatott Patkó nevű hadművelet terve sok politikus
számára kapóra jött, mert annak szörnyűségeire hivatkozva nagyobb támogatást
szerezhettek a légicsapások szükségessége és sürgetése ügyében.)
A tizenegy héten át zajló légitámadások tavaszi
bombaesője aligha hullhatott áldásként az „égből”. Talán még azok szerint sem,
akik később a mellüket döngetve hangoztatták, hogy milyen nagy szerencse érte a
déli tartomány albánjait: nem kétmilliónak kellett elmenekülnie, hanem csupán
860 ezren váltak földönfutóvá. A szerb katonai egységek és az országos
rendőrállományból melléjük rendelt csapatok méltó, majdnem azt mondtam,
egyenrangú partnerei voltak az égből alászálló idegeneknek, hiszen még az albán
köveken is bosszút álltak. Kiváltképpen azokon a településeken, amelyekről úgy
tudták, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg szálláshelyei voltak. Az
elvonulók csak a szörnyűséges pusztítást hagyták maguk mögött.
A szerb „szerencsepatkó” egyik félnek sem hozott
szerencsét. Legfeljebb csak balszerencsét. Mert mindent összevetve: a
szervezett kitelepítés, a deportálás részben sikerült, megvalósult – akár
létezett a Patkó hadművelet, akár nem –, de Szerbia is vastagon megfizette az
esztelen öldöklés árát. A szörnyűséges bűntettek közvetlen felelősei, elkövetői
pedig (minthogy az „újfajta értelmezést nyert jog” szerint a holokauszt óta nem
történt népirtás Európában) máig sem éreznek késztetést arra, hogy az
elkövetett bűnökért legalább bocsánatot kérjenek.
Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy nem úszhatják
meg a felelősségre vonást. Egyesek felett a Hágai Nemzetközi Bíróságon, mások
bűnösségéről pedig a szerbiai bíróságokon döntöttek, és az égre kiáltó
szörnyűségek ügyében rendre szánalmas meg nevetséges gúnyítéletek születtek.
Viszont – ami szintúgy érdekes és érhetetlen is egyben, az az, hogy – sem a
külföldön, sem az itthon lefolytatott tárgyalások során nem tártak fel egyetlen
olyan bizonyítékot sem, amely a Patkó hadművelet létezését alátámaszthatta
volna. Mégis nehéz elhinni, hogy ilyen nem volt. Vagy csak egyszerűen elmerült
és eltűnt a sok kiontott embervérben, amint a nyári út porában elveszik a
rosszul megvasalt ló lábáról lehulló patkó…
Szabó Angéla
A felvétel albán temetőről készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése