Koszovói bűneink...

Másfél évtized távlatából visszatekintve úgy tűnik, hogy a Kis-Jugoszlávia, a maradék-ország akkori hadvezetése a teljes megsemmisítés, a brutális és erőszakos rombolás, a kő kövön nem maradás taktikáját választotta és azt alkalmazta a saját déli tartományával szemben. Úgy akart leszámolni a Koszovó területén élő albán (és más, nem szerb nemzetiségű) civil lakossággal és úgy akarta porrá zúzni a Koszovói Felszabadító Hadsereget, hogy maga előtt mindent lerombol. Hogy amihez csak hozzáér, az elpusztul.

Ha valóban ez volt a terve, akkor „sikeresnek” mondhatja magát. Legalábbis abban a vonatkozásban, ami a szkipetárok földjén véghezvitt barbár rombolást illeti…

Amikor ezekben a hetekben a NATO 78 napon át tartó légicsapásainak áldozatairól emlékezünk meg, akkor azokat a szakértői véleményeket is számba kell vennünk, amelyek szerint a nyugatiak túlságosan sokáig nézték tétlenül a hadsereg és a megtámogatására Koszovóba vezényelt rendőrség erősen etnikai jellegű, rém- és horrorfilmekbe illő tisztogatási akcióit. Amikor a katonai szövetségi rendszer főparancsnoka formálisan kimondta a balkáni beavatkozásra vonatkozó, jóváhagyó áment, akkor már késő volt. Addigra ugyanis – pontosabban 1998 őszén – a szerbek már mintegy 350 ezer albánt módszeresen elüldöztek a szülőföldjéről.

Pokoli tervük megvalósítása érdekében szinte minden háborúban használatos eszközt bevetettek – emberi, humanitárius, erkölcsi szempontok a számukra nem léteztek. Válogatott kegyetlenkedéseiket még lajstromba venni is borzalmas és rengeteg, nemhogy elszenvedni.     

Az albán lakossággal szemben elkövetett erőszakos cselekményekben a katonaság és a rendőrség egységei mellett szabadcsapatokba tömörült önkéntes harcosok is részt vettek, meg az ország más területeiről érkezett bűnözők csoportjai és olyan börtönből szabadult rabok, akiket azzal a feltétellel engedtek ki, hogy Koszovóban beállnak önkéntesnek.

Az ottani összecsapásokban csatlósként megjelentek Arkan frontedzett Tigrisei, a Šešelj-féle Fehér sasok és a szintúgy kisegítőkként feltűnt, Szerb Köztársaságban verbuválódott Delta Különítmény is.

A koszovói vérontás legtöbb albán nemzetiségű áldozatot követelt. Két évvel a légicsapások után összesen 11 334 személy (főként civil) halálát jelentették be a háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszéken. A rémtettek elkövetői gondosan ügyeltek a fogolytáborok, a kínzások, a kivégzések és a tömegsírok árulkodó nyomainak elrejtésére. Az áldozatok holttestét igyekeztek végérvényesen eltüntetni, erre pedig a legbrutálisabb fizikai megsemmisítés bizonyult a legcélravezetőbbnek. A Sremska Mitrovica közelében lévő óriási Trepča bányába szinte menetrendszerűen szállították a hullákat, hogy azokat ott elégessék. Egyes adatok szerint akár 1500 holttestet is elhamvaszthattak a bánya területén.

A szerb kormány 2001-ben ismerte el, hogy a déli tartományból egészen a Duna vizéig (is) szállítottak hűtőkocsiban holttesteket, egy alkalommal például 86 tetemtől szabadultak meg ily módon. De emberi maradványokat semmisítettek meg Nišben, Smederevóban, az obilići hőerőműben és a Surdulica községhez tartozó parányi falu, Mačkatica öntödéjében is.

Időközben újabb albán áldozatokra bukkantak: 2001 derekáig 4300 holttestet exhumálták, a következő 3 évben pedig – a szűkebb Szerbia (a fővároshoz közeli Batajnica, Petrovo Selo és Bajina Bašta) területén lévő 4 titkos tömegsír feltárásakor – újabb 1000 holttest került elő. Szemtanúk elmondása szerint a Perućac-tó mélyére is jutott a kivégzett albánokból – eddig 48 holttest került elő a tóból, 60 pedig a környékéről.

  

A lakosság megfélemlítése és elűzése után igen gyakran az épületek kifosztása és lerombolása következett. Lakhatatlanná tették: rommá lőtték, felrobbantották vagy pedig felgyújtották a házakat. A felmérések szerint a déli tartományban található lakóépületeknek csaknem a 40 százaléka megrongálódott. Két koszovói várost (Glogovac és Peć) különös kegyetlenséggel szinte teljesen el is pusztítottak. Peć 5280 lakóépületéből 2774-et szó szerint megsemmisítettek, 1590-et pedig súlyosan megrongáltak. Ugyanúgy nem kímélték a középületeket és a szent helyeket sem. A térség mintegy 500 dzsámija közül 155-öt brutális módon ledöntöttek.

A kutakat – amelyekből pedig volt bőséggel – megmérgezték. Vegyszerrel, elhullott állattetemekkel, emberi holttestekkel.  A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 10 ezer koszovói kútnak a vize vált használhatatlanná.

 

A földönfutóvá tett, ártatlan civil lakosságnak sok esetben az égvilágon semmije nem maradt, egyedül csak a puszta életét hagyták meg. Még a személyazonosságuktól is megfosztották a kényszermenekülőket. Ugyanis amint az albán vagy a macedón határra értek, elvették tőlük a személyi okmányaikat és még a gépkocsikról, a traktorokról a rendszámtáblákat is leszerelték. Hogy az elűzöttek a szülőföldjükre ne térhessenek olyan könnyen vissza, hogy teljes mértékben gyökértelenné váljanak, minden olyan dokumentációs központot megsemmisítettek, amelyekben nyilvántartást vezettek a lakosságról. Így eltűntek az anyakönyvek, a választói névjegyzékek meg az adóhivatali nyilvántartások is.

Az ideiglenes gyűjtőközpontokból, az átmeneti menekülttáborokból naponta ezresével szállították az albánokat a Macedónia irányába induló vonatok, Montenegro felé pedig tehergépkocsik és autóbuszok vitték a deportáltakat – mindannyiszor szigorú rendőri irányítással és kísérettel.

William Cohen akkori amerikai védelmi miniszter és David Scheffer amerikai nagykövet nem sokkal a konfliktus hivatalos, tárgyalásos lezárása után olyan nyilatkozatot tett, hogy a fegyveres összecsapások során eltűnt koszovói albánok száma akár a 100 ezret is elérheti. És ami igazán döbbenetes: akiknek nyoma veszett, valószínűleg már nincsenek is az élők sorában. Később cáfolatok egész sorozatával próbálták meg ennek az állításnak tompítani, elvenni az élét, de a kétely az mindvégig megmaradt.

Fogolytáborok létrehozásáról már a harcok folyamán is lehetett híreket hallani, ahogy több településen az áldozatok szervezett, csoportos kízásáról is beszámoltak. A Human Rights Watch adatai szerint 96 albán nőt erőszakoltak meg a szerb csapatokhoz tartozó katonák és rendőrök. A hadseregben azonban csak tessék-lássék módon foglalkoztak a bejelentett esetekkel, sem komoly és alapos kivizsgálás, sem pedig felelősségre vonás nem történt. Épp ellenkezőleg: a Koszovóban elkövetett válogatott embertelenségek és bűncselekmények ellenére, a háború lezárultával százal tüntették ki a sorkatonákat, a tartalékosként harcolókat, az önkénteseket, a katonatiszteket és a rendőrség kötelékébe tartozókat.

Szabó Angéla  

A felvételen elhagyott szerb tank Klina faluban.