Másfél évtized távlatából visszatekintve úgy tűnik,
hogy a Kis-Jugoszlávia, a maradék-ország akkori hadvezetése a teljes
megsemmisítés, a brutális és erőszakos rombolás, a kő kövön nem maradás
taktikáját választotta és azt alkalmazta a saját déli tartományával szemben.
Úgy akart leszámolni a Koszovó területén élő albán (és más, nem szerb
nemzetiségű) civil lakossággal és úgy akarta porrá zúzni a Koszovói
Felszabadító Hadsereget, hogy maga előtt mindent lerombol. Hogy amihez csak
hozzáér, az elpusztul.
Ha valóban ez volt a terve, akkor „sikeresnek” mondhatja
magát. Legalábbis abban a vonatkozásban, ami a szkipetárok földjén véghezvitt
barbár rombolást illeti…
Amikor ezekben a hetekben a NATO 78 napon át tartó
légicsapásainak áldozatairól emlékezünk meg, akkor azokat a szakértői
véleményeket is számba kell vennünk, amelyek szerint a nyugatiak túlságosan
sokáig nézték tétlenül a hadsereg és a megtámogatására Koszovóba vezényelt
rendőrség erősen etnikai jellegű, rém- és horrorfilmekbe illő tisztogatási
akcióit. Amikor a katonai szövetségi rendszer főparancsnoka formálisan kimondta
a balkáni beavatkozásra vonatkozó, jóváhagyó áment, akkor már késő volt.
Addigra ugyanis – pontosabban 1998 őszén – a szerbek már mintegy 350 ezer
albánt módszeresen elüldöztek a szülőföldjéről.
Pokoli tervük megvalósítása érdekében szinte
minden háborúban használatos eszközt bevetettek – emberi, humanitárius,
erkölcsi szempontok a számukra nem léteztek. Válogatott kegyetlenkedéseiket még
lajstromba venni is borzalmas és rengeteg, nemhogy elszenvedni.
Az albán lakossággal szemben elkövetett erőszakos
cselekményekben a katonaság és a rendőrség egységei mellett szabadcsapatokba
tömörült önkéntes harcosok is részt vettek, meg az ország más területeiről
érkezett bűnözők csoportjai és olyan börtönből szabadult rabok, akiket azzal a
feltétellel engedtek ki, hogy Koszovóban beállnak önkéntesnek.
Az ottani összecsapásokban csatlósként megjelentek
Arkan frontedzett Tigrisei, a Šešelj-féle Fehér sasok és a szintúgy
kisegítőkként feltűnt, Szerb Köztársaságban verbuválódott Delta Különítmény is.
A koszovói vérontás legtöbb albán nemzetiségű
áldozatot követelt. Két évvel a légicsapások után összesen 11 334 személy
(főként civil) halálát jelentették be a háborús bűnöket vizsgáló hágai
Nemzetközi Törvényszéken. A rémtettek elkövetői gondosan ügyeltek a
fogolytáborok, a kínzások, a kivégzések és a tömegsírok árulkodó nyomainak
elrejtésére. Az áldozatok holttestét igyekeztek végérvényesen eltüntetni, erre
pedig a legbrutálisabb fizikai megsemmisítés bizonyult a legcélravezetőbbnek. A
Sremska Mitrovica közelében lévő óriási Trepča bányába szinte menetrendszerűen
szállították a hullákat, hogy azokat ott elégessék. Egyes adatok szerint akár
1500 holttestet is elhamvaszthattak a bánya területén.
A szerb kormány 2001-ben ismerte el, hogy a déli
tartományból egészen a Duna vizéig (is) szállítottak hűtőkocsiban holttesteket,
egy alkalommal például 86 tetemtől szabadultak meg ily módon. De emberi
maradványokat semmisítettek meg Nišben, Smederevóban, az obilići hőerőműben és
a Surdulica községhez tartozó parányi falu, Mačkatica öntödéjében is.
Időközben újabb albán áldozatokra bukkantak: 2001
derekáig 4300 holttestet exhumálták, a következő 3 évben pedig – a szűkebb
Szerbia (a fővároshoz közeli Batajnica, Petrovo Selo és Bajina Bašta) területén
lévő 4 titkos tömegsír feltárásakor – újabb 1000 holttest került elő. Szemtanúk
elmondása szerint a Perućac-tó mélyére is jutott a kivégzett albánokból – eddig
48 holttest került elő a tóból, 60 pedig a környékéről.
A lakosság megfélemlítése és elűzése után igen
gyakran az épületek kifosztása és lerombolása következett. Lakhatatlanná
tették: rommá lőtték, felrobbantották vagy pedig felgyújtották a házakat. A
felmérések szerint a déli tartományban található lakóépületeknek csaknem a 40
százaléka megrongálódott. Két koszovói várost (Glogovac és Peć) különös
kegyetlenséggel szinte teljesen el is pusztítottak. Peć 5280 lakóépületéből
2774-et szó szerint megsemmisítettek, 1590-et pedig súlyosan megrongáltak.
Ugyanúgy nem kímélték a középületeket és a szent helyeket sem. A térség mintegy
500 dzsámija közül 155-öt brutális módon ledöntöttek.
A kutakat – amelyekből pedig volt bőséggel –
megmérgezték. Vegyszerrel, elhullott állattetemekkel, emberi
holttestekkel. A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 10 ezer koszovói
kútnak a vize vált használhatatlanná.
A földönfutóvá tett, ártatlan civil lakosságnak
sok esetben az égvilágon semmije nem maradt, egyedül csak a puszta életét
hagyták meg. Még a személyazonosságuktól is megfosztották a
kényszermenekülőket. Ugyanis amint az albán vagy a macedón határra értek,
elvették tőlük a személyi okmányaikat és még a gépkocsikról, a traktorokról a
rendszámtáblákat is leszerelték. Hogy az elűzöttek a szülőföldjükre ne
térhessenek olyan könnyen vissza, hogy teljes mértékben gyökértelenné váljanak,
minden olyan dokumentációs központot megsemmisítettek, amelyekben
nyilvántartást vezettek a lakosságról. Így eltűntek az anyakönyvek, a választói
névjegyzékek meg az adóhivatali nyilvántartások is.
Az ideiglenes gyűjtőközpontokból, az átmeneti
menekülttáborokból naponta ezresével szállították az albánokat a Macedónia
irányába induló vonatok, Montenegro felé pedig tehergépkocsik és autóbuszok
vitték a deportáltakat – mindannyiszor szigorú rendőri irányítással és
kísérettel.
William Cohen akkori amerikai védelmi miniszter és
David Scheffer amerikai nagykövet nem sokkal a konfliktus hivatalos,
tárgyalásos lezárása után olyan nyilatkozatot tett, hogy a fegyveres
összecsapások során eltűnt koszovói albánok száma akár a 100 ezret is elérheti.
És ami igazán döbbenetes: akiknek nyoma veszett, valószínűleg már nincsenek is
az élők sorában. Később cáfolatok egész sorozatával próbálták meg ennek az
állításnak tompítani, elvenni az élét, de a kétely az mindvégig megmaradt.
Fogolytáborok létrehozásáról már a harcok folyamán
is lehetett híreket hallani, ahogy több településen az áldozatok szervezett,
csoportos kízásáról is beszámoltak. A Human Rights Watch adatai szerint 96
albán nőt erőszakoltak meg a szerb csapatokhoz tartozó katonák és rendőrök. A
hadseregben azonban csak tessék-lássék módon foglalkoztak a bejelentett
esetekkel, sem komoly és alapos kivizsgálás, sem pedig felelősségre vonás nem
történt. Épp ellenkezőleg: a Koszovóban elkövetett válogatott embertelenségek
és bűncselekmények ellenére, a háború lezárultával százal tüntették ki a
sorkatonákat, a tartalékosként harcolókat, az önkénteseket, a katonatiszteket
és a rendőrség kötelékébe tartozókat.
Szabó Angéla
A felvételen elhagyott szerb tank Klina faluban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése