Mondják, túlontúl nagy baj nem lehet, ha képes vagy egészséges öniróniával
tekinteni a magad (világméretűnek érzett) apró kis tragédiájára, mert az ép
lélekről árulkodik. Így tett az egyik honfitársunk is, aki a Szerbia egyes
részeit elnyeléssel fenyegető árvízhullám kapcsán cinikusan, ámde fájón
találóan megjegyezte: a Belgrád a vízen elnevezésű megalomániás
projektum helyett a fővárosiaknak inkább Noé bárkájának az újabb kori
változatát kellene megépíteniük. Mert azzal most – amikor nem Belgrád van a
vízen, hanem a víz van Belgrádban – többre mennének. (A már-már szégyellni
valóan dúsgazdag arabvilágból ellesett, titokzatos és pazar vízi tüneményt
alighanem megépíti most nekünk maga az Úristen – egyetlen fillér nélkül.)
A baj azonban most nem is nagy, hanem felfoghatatlanul hatalmas. Az egykori
Jugoszlávia tagköztársaságai közül hármat is érint. Az említett térségben a
vízzel borított terület nagysága, egy zágrábi professzor számításai szerint 22
900 négyzetkilométer. Horvátországban 600, Szerbiában pedig összesen 9 100
négyzetkilométeren pusztít az árvíz.
Az országunkat ért égi csapást (csúnyábbik nevén)
kataklizmának is mondják, meg armageddonnak is nevezik, sőt olyan
meghatározást is hallhattunk, hogy ismét Pannon-tengerré változott az árvízzel
sújtott országrész.
A bűnös Szerbiát utolérte a sorsa! – mondják a töretlen
hittel rendelkező hívők, s akad köztük olyan is, aki még hozzáteszi: talán az
sem lehet véletlen, hogy a katasztrófa leginkább a fővárostól délre eső
területeket sújtja. Megint mások – akik máris látni vélik a sötét jövőnket –
olyképpen keseregnek, hogy a legvégén mindennek a vajdaságiak isszák meg a
levét. Merthogy eddig is élelmezték, etették az országot, ezután is ezt fogják
csinálni, csak majd erőteljesebben és egyre keserűbben. Eddig is szófogadóan
fizették a déliek helyett az adót meg a villanyszámlát, ezután is rájuk
kényszerítik. (Soha nem látott, mesés összegeket lehet majd begyűjteni
lecsapolási illeték fejében!) Délre vándorol majd a legtöbb gyógyszer,
vidékünkön pedig tovább foghíjasodnak az állami patikák pasztillás polcai. Alighanem
jó hosszú időre indokolt lesz majd az árvíz miatt kárt szenvedett régiók
kötelező jellegű támogatása, és meglehet, hogy megint divatba hozzák a
megboldogult szocializmus évtizedeiben kiválóan prosperáló szolidaritás
intézményét.
Tüsténkednek, nyüzsögnek a politikusok is. A kormányelnök megállás nélkül közlekedik,
(cirkál, cikázik) égen és földön. Katonai helikopterrel röpköd a levegőben és
rendőrségi csónakkal siklik a vízen. Mindeközben gyakorlottan pózol,
fotózkodik, hogy lássa a nép, ki a legény a gáton. Lám, a médiának még
vészhelyzetben is komoly politikus-népszerűsítő hatása van!
Apropó sajtó! A šabaci
árvízhelyzet kapcsán felröppent a hír, hogy a veszélyes vegyiparáról ismert
városban a politikusok erősen kozmetikázott képet adtak az árvízhelyzetről. Ez
esetben azonban nem szépítettek, hanem torzítottak. A valóságosnál jóval
drámaibb képet festettek. Maga a kormányfő hangoztatta, hogy Šabac nem kerülhet
víz alá, mindenképpen meg kell menteni. Így a fővárostól alig 30
kilométerre fekvő, 70 ezer lakosú, elárasztott és kitelepítésre ítélt Obrenovac után Šabacot helyezték előtérbe,
oda irányították a gátépítésre és a mentésre jelentkezőket. (A vajdasági
Sremska Mitrovicát viszont eleinte magára hagyták. De ez egy másik történet
lehetne.) Drámai hangú felhívása nyomán mintegy 10 ezer önkéntes érkezett a
városba, hogy segítsen a helybelieknek a kritikus partszakaszok
megerősítésében. Nyomukban pedig sorakoztak a segélyszállítmányok. Közöttük is
a legfontosabb: az élelem.
A helybeliek azt állítják, hogy Šabac (egyelőre még) nem úszik a vízben. A
víz nem hömpölyög a város utcáin, nem jutott el a házak ajtajáig. Legfeljebb
csak a kritikus városrész épületeinek pincéjében jelent meg. A helyi
önkormányzat teljes mértékben ura volt a helyzetnek, ezért nem is kért
kivételezetteknek kijáró segítséget. Mire aztán a kormány újabb támadásba
lendült a helyi vezetés ellen, a nyomásgyakorlást követően pedig a város
polgármestere lemondásra kényszerült.
A kukacoskodók szégyenteljes politikusi médiafogásnak tartják csupán a
šabaci vészharang kongatását, és állítják, az ottani helyzet össze sem
hasonlítható az Obrenovac környékén tapasztalhatóval. Ezért kevesebb ember is
el tudta volna végezni a munkát, a tétlenül ácsorgókat viszont irányíthatták
volna olyan helyekre, ahonnan valódi vészhelyzetet jelentettek. Ebből a furcsa
politikusi csúsztatásból arra lehet következtetni, hogy a kormány alighanem
tart attól, ami majd ez után, vagyis az árhullám levonultával következik.
Amikor majd nem csupán becslésekre meg találgatásokra támaszkodunk (hogy pl.
100 millió eurós kár keletkezett az ország legnagyobb szénmedencéjében, amely
az obrenováci hőerőművet táplálja), hanem világosan megmutatkozik, mekkora
pusztítást végzett és milyen pusztulást hagyott maga után a Balkánon átvonuló
vízáradat. Amikor majd láthatóvá válnak a romhalmazok, felszínre kerülnek a
holttestek és megjelennek a fertőző betegségek. (Egyes híreszelések szerint
csak Obrenovac környékén 2000 holttestre lehet számítani.)
Addig pedig kellenek az első meddő órák után prímán megszervezett árvízi
védekezési munkálatokról meg a tökéletesen levezényelt mentési akciókról szóló
helyszíni beszámolók és az önfeláldozó, bátor politikusokat bemutató
képsorok.
Szabó Angéla
A képen:
Obrenováci árvízi mentés
Homokzsákok Sremska Mitrovicánál
Obrenovacról, másként…
(Egy közösségi oldalon terjedő bejegyzés)
Csak a puszta életünk van, minden mást elveszítettünk.
Én is, akárcsak az obrenováciak 90 százaléka, hajléktalan lettem. Mindenünk
odaveszett. Mit mondjak, még egy alsóneműnk sincs, nemhogy hűtőszekrényünk vagy
mosógépünk, poharunk vagy tányérunk.
Az én házam az elsők között vált az árvíz áldozatává Obrenovac
központjában.
Ne higgyétek el azt, amit a tévében láttok! Minden csak mesterkélt/megrendezett,
mint ahogy Slobodan Milošević idejében volt. Nem értesítettek bennünket előre.
Mi meg nem is sejtettük, mennyire komoly a helyzet.
Az irányítás sem a mentés ideje alatt, sem pedig utána nem volt szervezett.
Magunkra voltunk hagyatva. Étlen-szomjan. Vizesen. A rajtunk lévő ruha az
átfázott testünkön száradt meg a kinti 10 fokban. Harmichat órát voltunk
talpon.
Az átélt félelem és az elszenvedett kínok után, a kitelepítés előtt (tegnap
délután) a katonai rendőrség velünk, gyermekes anyákkal, úgy bánt, mint az
állatokkal szokás. Kötélen tartott, mint a tehenet. Ordítottak ránk, lökdöstek
bennünket, fenyegetőztek.
Le a kalappal a jakovói katonaság előtt! Ők úgy fogadtak bennünket, hogy
újra embernek érezhettük magunkat.
Le a kalappal az önkéntesek előtt is. Másban, mindenkiben csalódtunk.
A riasztást végző szolgálat nem is hallatott magáról. Gyalázatos, hogy azok
az emberek ezért is fizetést kapnak.
Biztos vagyok benne, hogy az obrenovaci emberek nem fognak hallgatni,
elmondják majd a maguk történetét, és Szerbia megtudja az igazat Obrenovacról.
Mert az internetet nem tudják úgy cenzúrázni, mint a televíziót. Sajnálom, hogy
ilyenkor nem működik egy rendkívüli bíróság.
Terjeszthetitek szabadon a szöveget. Hadd tudja meg Szerbia.
Fordította: Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése