„A gyűlölet sivatagában oázis a közöny”

A címben szereplő bölcseletet Domján Edit fogalmazta meg évtizedekkel ezelőtt.

A közöny a legnagyobb bűnök egyike. Állapítjuk meg, nyugtázom magam is időről időre – közhelyesen, közömbösen, közönyösen. Meursault, Camus hőse is sokat tudott a lelki fakírságról, az emberi lélek elsivatagosodásáról, de a mindennapi csetléseink-botlásaink során gyakorta mi is (szó szerint) beleütközünk.

Mostanában két olyan eset is borzolta a hiperérzékenységemet, amelyek felett képtelen voltam – rezzenéstelen arccal, csak úgy egykedvűen – napirendre térni, amelyek marcangolták a lelkemet egy ideig.

Az egyik ilyen rémtörténet kétségkívül az Oroszország és Ukrajna közötti, mind jobban eldurvuló viszálykodás, háborúba hajló fegyveres konfliktus, amelyet már hónapok óta tétlenül szemlél a nagyvilág. Márpedig éppen az intő példaként szolgálható 90-es évek elvakult balkáni őrülete játszódik, kísértetiesen ismétlődik most újra a szemünk előtt.

Az ukrán parlament három héttel ezelőtt igent mondott egy újabb, sorrendben már a harmadik részleges katonai mozgósításról szóló elnöki rendeletre. Ennek nyomán pedig a mozgósításra kiszemelt l500 kárpátaljai között akár 150 helybeli magyart is – rövid időn belül – katonaruhába öltöztethetnek. Épp a napokban dicsekedett vele Andrij Liszenko, az ukrán Nemzetvédelmi és Biztonsági Tanács szóvivője: „Ukrajnában körülbelül egymillió férfi mozgósítható a terrorellenesnek nevezett hadműveletben való részvételre.” Állítását alaposan meg is patkolta: a katonák és a békés lakosok halálát okozó terrorizmus kelet-ukrajnai terjedése miatt van erre szükség, merthogy Oroszország jelentős csapatokat von össze az ukrán határnál. Ez pedig külső támadás veszélyét jelenti és fenyegeti az ország függetlenséget.

Azok a közpénzen politizáló honanyák és honatyák, akik a júliusi forróság közepette a képviselőház hűvösében életunt arccal üldögélve múlatták az időt, alighanem nyugodt lélekkel nyomták meg szavazáskor az igen gombot, mert sem őket magukat, sem pedig a családjukat nem riogatja a kényszerű katonáskodás réme. Az ő nevük nem fog felkerülni a hadra fogható férfiak listájára, vagy ha mégis, ismerik a módját, hogyan kell az ilyesmit „elintézni”. Kijelölnek majd helyettük halálra szánt balga tudatlanokat és rettegő, de szófogadó szerencsétleneket a közönséges nímandok mezítlábas civil seregéből. És aligha lesz majd, aki szót emeljen az érdekükben.

Bár az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy a mozgósítás esetenként erőszakkal történik és már olyan településekről is lehet hallani, amelyekben útlezárásokkal tiltakoznak a kötéllel való verbuválás miatt, éppen a 90-es évek keserű tapasztalataiból tudjuk, hogy a félelem és a közöny még a vérzivataros vészhelyzetben is igen nagy úrnak számít. Van úgy, hogy még az élni akarásnál is hatalmasabb.

A másik egyensúlyvesztésem az úgynevezett „temerini fiúk” ügyéhez kötődik. Mert állítson róluk szent meggyőződéssel és sziklaszilárdan bárki bármit, velük szemben én cinkosan elfogult vagyok és konokul/makacsul már az is maradok. Így pedig a megaláz(tat)ásuk minden válfajára zsigerből fölszisszenek.

A legutóbbi ilyen övön aluli ütés a 15 évre elítélt Máriás Istvánt és a (még megmaradt) családját, családtagjait érte. István 10 évet már letöltött az embertelen szigorúsággal kiszabott büntetéséből, és ez idő alatt egyetlenegyszer sem kaphatott eltávozási engedélyt egyetlenegy percre sem. Még a legtragikusabb események, a családban bekövetkezett halálesetek sem jelentettek elégséges okot arra, hogy bár egy órácskára hazaengedjék. Márpedig két év alatt mindkét nagyapját elveszítette, a temetésükön azonban mégsem lehetett jelen.

Idén áprilisban ennél is rosszabb dolog történt, megbetegedett az édesapja. Amikor a temerini jószágfarmon dolgozó munkásember erős fejfájással orvoshoz került, már késő volt. Agydaganatot állapítottak meg nála, amely aztán gyorsan áttétet képezett a tüdejében és a máját is károsította. Baját csak tetézte az időközben bekövetkezett szélütés, ami miatt mozgásképtelenné vált és szüntelen ápolásra szorult. Az egyébként is súlyos cukorbeteg 53 éves családfőt 3 hónap alatt elvitte a rák.

Amikor a betegsége kezdett elhatalmasodni, a felesége írásbeli kérelemmel fordult a Sremska Mitrovica-i börtön vezetőjéhez, bízva abban, hogy 10 év után legalább egy rövid időre hazaengedik a fiukat, hogy az édesapját még egyszer, utoljára láthassa. A kérelmüket elutasították, arra viszont szóbeli ígéretet kaptak, hogy ha a legrosszabb is bekövetkezik, akkor az elítélt részt vehet az édesapja temetésén. A szertartás idejére hazaszállítják, az előírások szerinti, ilyenkor szokásos megfelelő kísérettel, az utaztatás költségét azonban a családnak kell állnia. Máriásék vállalták, hogy a rabszállítás 20 ezer dináros díját előteremtik.

Amikor a beteg családapa július 18-án, szombatra virradóra, nem sokkal éjfél után elhalálozott, úgy döntöttek, hogy a temetkezés körüli teendőket intéző temetkezési vállalkozó útra kel és a helyszínen, a mitrovicai börtönben személyesen tolmácsolja majd Máriás Istvánnak az édesapja halálhírét. Ott azonban hiába kérte, hogy csak pár percre vezessék elő a rabot, az elítélttel nem találkozhatott. Utána azt kérte, hogy akkor legalább adják át neki az üzenetet, de ezt is megtagadták. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el az egyik postahivatalba és ott szövegezze meg táviratban a közölnivalóját. Így is történt. Csakhogy: Máriás Istvánt másnap, vasárnap délután 1 órakor eltemették, a fia részére pedig a táviratot csak hétfőn kézbesítették.

Az ebből következő obligát kérdés – hogy mindez véletlenül alakult-e így, vagy pedig akarattal, szándékosan történt – alighanem teljességgel felesleges. Ahogyan a hosszas moralizálás is arról, hogy minden teremtett lénynek csupán egyetlen édesapja van, és bizonyára mindenki szeretne részesülni abban a kegyelemben, hogy jelen lehet a szeretett személy földi búcsúzásakor, és nem csak a sírhelyét akarja majd egyszer, évek múltán a temető valamelyik szegletében felkutatni… Annak boncolgatása viszont korántsem értelmetlen, hogy az események ilyen alakítása miatt kit terhel a felelősség.

Azt hiszem, az illető esetében a közöny túlontúl halvány és erőtlen fogalom, mulasztására sokkal inkább illik a gonoszság és a kegyetlenség kifejezés.

Szabó Angéla