Több diplomával munkát keres?

Kénytelen. A két hét múlva kezdődő új tanévben ugyanis már nem lesz szükség a munkájára. Nem alkalmazzák még fél munkaidőre sem. A saját szülőfaluja általános iskolájában, ahová annak idején ő maga is járt. Az ötvenes éveiben járó csantavéri Dér Földi Ilona esete alighanem sokak számára szolgálhat keserédes tanulsággal – úgy, hogy közben láttatni engedi azt is, milyen társadalomban, milyen közösségben élünk mi valójában. Meg azt is: mennyire esendőek vagyunk.

– Tizenegy évig dolgoztam a valamikori Ljubljanai Bank helyi kirendeltségében, és amikor az csődbe ment, az öttagú családom egyedüli kenyérkeresőjeként munka nélkül maradtam. Két lányomat és a fiamat addig is egyedül neveltem, mert az édesapjuk korán meghalt. A legidősebb akkor 16 éves volt, a másik kettő meg elemista, elsős illetve harmadikos. Elkezdtem tevékenykedni a Vajdasági Nagycsaládosok Egyesületében, ahol azt láttam, hogy közülük többen is teológiai végzettséggel rendelkeznek. Akkor azt gondoltam, hogy számomra is ez jelenti majd a valódi kapaszkodót, ez hoz majd valamiféle lelki megnyugvást. Ezért beiratkoztam a szabadkai Katekétikai Egyetem teológia szakára. Mivel mindig szerettem tanulni, a vizsgáimat időre leraktam és 4,76-os átlaggal befejeztem az egyetemet. 2005-ben már hitoktatóként dolgoztam Zenta község két általános iskolájában, meg azzal párhuzamosan két szabadkai tanintézményben is. Sokat ingáztam.

– Itt a faluban nem kaphattál volna állást?

– Kényszermegoldás volt, mert Csantavéren ekkor még nem indult be a hitoktatás. Emlékszem, amikor a püspök atya átnyújtotta az oklevelet, azt mondta, hogy: „Ez csak egy állomás. Tovább kell tanulni.” Én megfogadtam a tanácsát, és kis idő múlva a debreceni Pszichológiai Intézet Pedagógiai Karán tanultam. Erdélyben jártam egy szemináriumon, ahol debreceni tanárok a tehetséggondozásról tartottak előadásokat és ott vetődött fel az, hogy lenne-e kedvem elkezdeni egy két és fél éves posztgraduális képzést. 2011-ben megszereztem az oklevelet, az ECHA európai uniós diplomát mint szakvizsgázott pedagógus és tehetséggondozó szakember. A diplomamunkámat az alulteljesítő, szociálisan hátrányos tehetséges diákokról készítettem. (Ez a két és fél év úgy zajlott, hogy minden pénteken éjjel utaztam Debrecenbe és vasárnap éjszaka értem haza.)

– Gondolom, hogy a tehetséggondozás terén szerzett tudásodat szépen tudtad kamatoztatni a mi iskolánkban.

– Nem igazán, mert jelenleg is inkább az úgynevezett szociális bizottságban tevékenykedem, a tehetséggondozást meg mások végzik, de persze mindig igyekeztem segíteni a szociálisan hátrányos gyerekeken. (Most jutott eszembe, hogy kihagytam a felsorolásból: amikor munka nélkül maradtam, elvégeztem az egyéves újságíró-iskolát és német nyelvből középfokú nyelvvizsgát szereztem.) Mivel a teológia a szívem csücske, a debreceni tanulmányok után tovább szélesítettem a tudásomat és még ugyanabban az évben, 2011-ben jelentkeztem a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola művészettörténelem mesterszakára, ahol a tanulmányaimat (latin és görög nyelvi szigorlattal) határidőre be is fejeztem. Ezt a mesterteológusi diplomámat idén tudtam honosítani a belgrádi egyetemen.

– Banális lehet a kérdés: családfenntartóként, háromgyerekes anyaként, egyedüli szülőként, 40-50 éves fejjel miért volt minderre szükséged?

– Van bennem egy igény a folyamatos önképzésre, fontosnak tartom, hogy tudásban mindig pár lépéssel a diákjaim előtt járjak, miközben szüntelenül ott motoszkált a fejemben az is, hogy a gyerekeim kizárólag csak énrám támaszkodhatnak, nekem kell a családomról gondoskodnom. Előrelátó ember vagyok, de azt még én sem hittem, hogy egyszer majd azzal kell szembesülnöm, hogy mindez mit sem ér, hogy ezért semmiféle megbecsülés nem jár. Hogy egyszer azt mondják a szemembe, hogy keressek munkát máshol is, mert itt már nem tartanak rám igényt. Persze eddig is ismertem olyan eseteket és most alighanem a saját bőrömön is tapasztalni fogom, hogy minél több diplomája van egy embernek, annál kevésbé van szükség a tudására, a munkájára. Amikor munkába álltam, a csantavéri iskolában én voltam az egyedüli hitoktató. (Érdemes talán azt is megemlítenem, hogy nálunk nem a magyar, hanem a szerb tannyelvű tagozaton, a horvát diákok körében kezdődött meg ez a tanítás, és a magyar diákok körében valójában csak akkor tudott kibontakozni, amikor Utcai Róbert személyében új lelkészt kapott a falunk.) Eddig az egyik kolléganőmmel megosztva végeztük ezt a munkát. Szeptember 1-jétől ő marad továbbra is ezen a poszton, nekem viszont csak 40 százalékos teljesítményem lehet, a hiányzó 60 százalékot nyilván valamelyik városi iskolában kell majd pótolnom. Belegondoltam már, milyen lesz 55 éves fejjel újra utazni! A hitoktató egyetlen tanintézményben sem létesíthet állandó munkaviszonyt, minden évben hosszabbítják a munkaviszonyról szóló szerződését, tehát az egzisztenciális bizonytalanság egyébként is folyton ott lebeg a feje felett. Szeretném, ha most valaki segítene nekem – ötletet adna – abban, hogy ennyi önképzés, tanulás után mitévő legyek. Én mindvégig itt maradtam a falumban, nem fordítottam hátat a csantavérieknek. A gyerekeim is itt vannak: a lányom végzett gyógyszerész (most épp szociális munkásnak tanul), a fiam pedig a műszaki főiskolára jár, 9,5-ös átlaggal fejezte be a második évfolyamot. Ösztöndíjat nem kapnak. Az idősebbik lányom születése óta beteg, állandó gyógykezelésre szorul. Mit tegyek?

Szabó Angéla