Kénytelen. A két hét múlva kezdődő új tanévben ugyanis már nem lesz szükség
a munkájára. Nem alkalmazzák még fél munkaidőre sem. A saját szülőfaluja
általános iskolájában, ahová annak idején ő maga is járt. Az ötvenes éveiben járó
csantavéri Dér Földi Ilona esete
alighanem sokak számára szolgálhat keserédes tanulsággal – úgy, hogy közben
láttatni engedi azt is, milyen társadalomban, milyen közösségben élünk mi
valójában. Meg azt is: mennyire esendőek vagyunk.
– Tizenegy évig dolgoztam a valamikori Ljubljanai Bank helyi
kirendeltségében, és amikor az csődbe ment, az öttagú családom egyedüli
kenyérkeresőjeként munka nélkül maradtam. Két lányomat és a fiamat addig is
egyedül neveltem, mert az édesapjuk korán meghalt. A legidősebb akkor 16 éves
volt, a másik kettő meg elemista, elsős illetve harmadikos. Elkezdtem
tevékenykedni a Vajdasági Nagycsaládosok Egyesületében, ahol azt láttam, hogy
közülük többen is teológiai végzettséggel rendelkeznek. Akkor azt gondoltam,
hogy számomra is ez jelenti majd a valódi kapaszkodót, ez hoz majd valamiféle
lelki megnyugvást. Ezért beiratkoztam a szabadkai Katekétikai Egyetem teológia
szakára. Mivel mindig szerettem tanulni, a vizsgáimat időre leraktam és 4,76-os
átlaggal befejeztem az egyetemet. 2005-ben már hitoktatóként dolgoztam Zenta
község két általános iskolájában, meg azzal párhuzamosan két szabadkai
tanintézményben is. Sokat ingáztam.
– Itt a faluban nem kaphattál
volna állást?
– Kényszermegoldás volt, mert Csantavéren ekkor még nem indult be a
hitoktatás. Emlékszem, amikor a püspök atya átnyújtotta az oklevelet, azt
mondta, hogy: „Ez csak egy állomás. Tovább kell tanulni.” Én megfogadtam a
tanácsát, és kis idő múlva a debreceni Pszichológiai Intézet Pedagógiai Karán
tanultam. Erdélyben jártam egy szemináriumon, ahol debreceni tanárok a
tehetséggondozásról tartottak előadásokat és ott vetődött fel az, hogy lenne-e
kedvem elkezdeni egy két és fél éves posztgraduális képzést. 2011-ben
megszereztem az oklevelet, az ECHA európai uniós diplomát mint szakvizsgázott
pedagógus és tehetséggondozó szakember. A diplomamunkámat az alulteljesítő,
szociálisan hátrányos tehetséges diákokról készítettem. (Ez a két és fél év úgy
zajlott, hogy minden pénteken éjjel utaztam Debrecenbe és vasárnap éjszaka
értem haza.)
– Gondolom, hogy a
tehetséggondozás terén szerzett tudásodat szépen tudtad kamatoztatni a mi
iskolánkban.
– Nem igazán, mert jelenleg is inkább az úgynevezett szociális bizottságban
tevékenykedem, a tehetséggondozást meg mások végzik, de persze mindig
igyekeztem segíteni a szociálisan hátrányos gyerekeken. (Most jutott eszembe,
hogy kihagytam a felsorolásból: amikor munka nélkül maradtam, elvégeztem az
egyéves újságíró-iskolát és német nyelvből középfokú nyelvvizsgát szereztem.) Mivel
a teológia a szívem csücske, a debreceni tanulmányok után tovább szélesítettem
a tudásomat és még ugyanabban az évben, 2011-ben jelentkeztem a szegedi Gál
Ferenc Hittudományi Főiskola művészettörténelem mesterszakára, ahol a
tanulmányaimat (latin és görög nyelvi szigorlattal) határidőre be is fejeztem.
Ezt a mesterteológusi diplomámat idén tudtam honosítani a belgrádi egyetemen.
– Banális lehet a kérdés:
családfenntartóként, háromgyerekes anyaként, egyedüli szülőként, 40-50 éves
fejjel miért volt minderre szükséged?
– Van bennem egy igény a folyamatos önképzésre, fontosnak tartom, hogy
tudásban mindig pár lépéssel a diákjaim előtt járjak, miközben szüntelenül ott
motoszkált a fejemben az is, hogy a gyerekeim kizárólag csak énrám
támaszkodhatnak, nekem kell a családomról gondoskodnom. Előrelátó ember vagyok,
de azt még én sem hittem, hogy egyszer majd azzal kell szembesülnöm, hogy
mindez mit sem ér, hogy ezért semmiféle megbecsülés nem jár. Hogy egyszer azt
mondják a szemembe, hogy keressek munkát máshol is, mert itt már nem tartanak
rám igényt. Persze eddig is ismertem olyan eseteket és most alighanem a saját
bőrömön is tapasztalni fogom, hogy minél több diplomája van egy embernek, annál
kevésbé van szükség a tudására, a munkájára. Amikor munkába álltam, a
csantavéri iskolában én voltam az egyedüli hitoktató. (Érdemes talán azt is
megemlítenem, hogy nálunk nem a magyar, hanem a szerb tannyelvű tagozaton, a
horvát diákok körében kezdődött meg ez a tanítás, és a magyar diákok körében
valójában csak akkor tudott kibontakozni, amikor Utcai Róbert személyében új
lelkészt kapott a falunk.) Eddig az egyik kolléganőmmel megosztva végeztük ezt
a munkát. Szeptember 1-jétől ő marad továbbra is ezen a poszton, nekem viszont
csak 40 százalékos teljesítményem lehet, a hiányzó 60 százalékot nyilván
valamelyik városi iskolában kell majd pótolnom. Belegondoltam már, milyen lesz
55 éves fejjel újra utazni! A hitoktató egyetlen tanintézményben sem létesíthet
állandó munkaviszonyt, minden évben hosszabbítják a munkaviszonyról szóló
szerződését, tehát az egzisztenciális bizonytalanság egyébként is folyton ott
lebeg a feje felett. Szeretném, ha most valaki segítene nekem – ötletet adna –
abban, hogy ennyi önképzés, tanulás után mitévő legyek. Én mindvégig itt
maradtam a falumban, nem fordítottam hátat a csantavérieknek. A gyerekeim is
itt vannak: a lányom végzett gyógyszerész (most épp szociális munkásnak tanul),
a fiam pedig a műszaki főiskolára jár, 9,5-ös átlaggal fejezte be a második
évfolyamot. Ösztöndíjat nem kapnak. Az idősebbik lányom születése óta beteg,
állandó gyógykezelésre szorul. Mit tegyek?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése