Ez kinek a szégyene?

„A VMSZ-nek nincs szüksége a Szabadkai Rádióra!”

Miközben a VMSZ egyre-másra aratja diadalmas választási győzelmeit a vajdasági magyarság fölött, aközben ugyanezen (még megmaradt és még itt maradt!) közösségen már jól láthatóak a végelgyengülés semmilyen más nyavalyával össze nem téveszthető  jelei. A vajdasági magyarság erejéből már annyira sem futja, hogy tiltakozzon. Hogy legalább a fejét mega szavát fölemelje a beharangozott kényszerű médiamagánosítás ellen. Merthogy hamarosan megtörténhet az, hogy jó néhány magyar nyelven is sugárzó, önkormányzati alapítású rádióállomás örök időkre elhallgat. Ilyen veszély nemcsak az észak-bácskaiak legkedvesebb rádióját, a szabadkait fenyegeti, hasonló sorsot szánnak a topolyai, a törökbecsei, a zombori, a nagykikindai és a nagybecskereki rádiónak is. Azt pedig már tapasztalatból tudjuk, hogy amit egyszer fölszámolnak, azt már soha sem fogják újra fölépíteni.

A probléma lényegét Tóth Imre, a Szabadkai Rádió munkatársa pontosan megfogalmazta az Újvidéki Televízió Napjaink című műsorában:

 – Ebben a pillanatban már késő arról beszélni, hogy mi lesz a Szabadkai Rádió sorsa. Az már el van döntve. Számomra az érthetetlen, hogy a döntéshozók számára érthetetlen a Szabadkai Rádiónak a fontossága. Nem kellett volna megengedni, hogy odáig fajuljon a helyzet, hogy meghozzanak olyan törvényeket, amelyek miatt a Szabadkai Rádió privatizálásra kényszerül.

Senki nem köszöntötte a Szabadkai Rádiót, csak a hallgatók

A kötelező magánosítás előtt álló vajdasági magyar médiumok kilátástalan helyzetével foglalkozó adásban Bencsik István is megszólalt.

 – Ha most magánosításra kerül a rádió, én meg az utcára – mert ez is megtörténhet –, akkor legalább lesz időm olvasni. Ez ilyen szarkasztikusan hangzik, de nagyon benne van az, amit érzek. Néhány hónap múlva lesz 37 éve. hogy én itt vagyok. Sajnos nem adatik meg, hogy ott fejezzem be a munkaéveimet, ahol elkezdtem dolgozni, ahol a legszebb éveimet töltöttem, és hát az sem esik jól, hogy ennek a közel négy évtizednek semmi jelentősége nincs a döntéshozatalkor sem és másképp sem. Ugyanis átéltem most november 28-án egy másik dolgot: először történt meg a Szabadkai Rádió történetében, hogy az alapítótól sem, egyetlen párttól sem, egyetlen intézménytől, de rokonintézménytől sem, csak a hallgatóktól kapott a szerkesztőség születésnapi gratulációt. Senki más nem gratulált.

Szívem szerint azt mondanám, hogy ezen aztán cseppet se bánkódjanak, hanem legyenek rá büszkék, de ilyet mégsem mondhatok. Nyilvánvaló, hogy a foga fehérjét kimutató alapítót ez esetben semmi sem mentheti. Tőle, Szabadka város képviselő-testületétől joggal lett volna elvárható ennyi figyelmesség a tulajdon mostohagyereke iránt. Mások hozzáállását, törődését pedig híven tükrözi ez a mérhetetlen közömbösség, ez a legvégső elfásultság. A szerkesztőség érzelmesen megnyilvánuló veteránja alighanem azt akarta ezzel mondani, hogy okosan teszed, ha jól az eszedbe vésed: addig kellesz csak a politikának, ameddig a játékszeréül használ – aztán pedig eldob. Kegyetlenül hangzik, de így igaz.

Kinek van joga megvonni a tájékoztatást?

Szakács Áron tévés műsorvezető megkérdezte a meghívott vendégtől, Pressburger Csabától, milyen magyarázata lehet annak, hogy (éppen) a Szabadkai Rádió esetében nem vette át a Magyar Nemzeti Tanács az alapítói jogokat, és miért vált hirtelen a korábban ellenzett magánosítás pártolójává.

– Akármilyen fájdalmas is, de azt hiszem, kimondható, hogy a VMSZ-nek a Szabadkai Rádióra már nincs szüksége. Ott van a Pannon RTV, amely betölti azt a funkciót, amit a VMSZ elvár tőle. Ugyanígy van egy nyomtatott médiuma is, amely naponta megjelenik és egy hetilapja is – válaszolta Pressburger. 

Meglehet, hogy a legnagyobb politikai szervezetünk vígan megél e nélkül a médium nélkül, de attól még a szabadkaiaknak és a környékbelieknek szükségük lehet rá. (Ahogy a nagybecskerekieknek is, meg a többieknek is szükségük van a saját megszokott rádiójukra.)  Egy magára kicsit is adó médiumnak egyébként sem az a dolga, hogy a lombhullató politikusok talmi népszerűségét növelje, s hogy pártfeladatból a pártjaik elvárásainak megfeleljen, hanem csak annyi, hogy becsületesen tájékoztassa a hallgatóságot. Az tehát önmagában véve, egyáltalán nem lenne baj, hogy a vezérpártunk nem akarja a VMSZ híradójává zülleszteni a rádiót, épp ellenkezőleg, az nagyon is jó. Ámdeviszontellenben: attól még kötelessége lenne óvni/védelmezni és körömszakadtáig küzdeni érte. A nemzeti kisebbségek sajátságos helyzetéből adódóan másfajta, különleges bánásmódot követelni, a nemzeti közösségek anyanyelven történő tájékoztatására hivatkozni, és ennek értelmében törvényt változtatni, és nem elfogadni, engedelmesen tűrni, hogy több népcsoportra ráerőltesse a maga erőszakos akaratát a többségi nemzet. 

Kinek van joga megvonni az itteni magyarságtól az anyanyelvű tájékoztatást? Senkinek. Ez a nemzeti közösség pedig semmi áron sem adhatja fel a hosszú évtizedek alatt felépített saját intézményeit.

Szabó Angéla