A krónikusan vérszegény, már-már a
végelgyengülés jeleit mutató vajdasági magyar nyilvánosságunk árnyékában az
igény, a szükség életre hívott egy másik, egy párhuzamos, egy alternatív
nyilvánosságot is Második nyilvánosság néven. A Facebookon kialakított virtuális
felület az eddigi szigorú politikai pártbeszéd helyett demokratikus párbeszéd kialakításának
a feltételét teremtette meg.
Már eddig is számos kitűnő szöveg jelent meg
az oldalukon. Pénzben nem mérhető érték ez, óriási kincs, mert (ahogy Illyés
fogalmazott): „Minden jó mű egy-egy
szabadságharcos.” És mint ilyen, mind-mind az életveszélyesen szabadsághiányos
állapotunkat gyógykezeli.
„Sokan szeretnénk egy széles társadalmi
fórumot kibontakozni látni, mert arra már régóta sehol nem volt példa, hogy
értelmes, szókimondó vita folyjon bármelyik, nyilvánosságot érintő ügyben.
Örömmel vállaljuk magunkra egyik ilyen elképzelés megvalósítását” – írta Bózsó István (alias Stephen
Bozhen) néhány héttel ezelőtt. Így lett-e, mondja el ő
maga.
– A semmiből föl bukkantál föl, nem is akármilyen mondanivalóval/kritikával.
A színházügy az utolsó csepp volt a poharadban, vagy az eset csak ürügyül
szolgált arra, hogy hogy elverhesd a port a vajdmagy politikacsinálókon?
– Mint minden magára
valamit is adó forradalom, ez is a nők miatt tört ki. Akkori párom, aki a
Népszínházban dolgozott (nem színészként), egy kis túlzással élve, fokozatos pszichikai leépülést kezdett mutatni
Andrási Attila felbukkanása után. Rengeteget mesélt idegesen arról, miféle agyatlan, birka(!) húzásai vannak, mennyire
egy szemellenzős ember, és hogyan vágja tönkre a társulat munkáját. Egy idő
után már komolyan elkezdett foglalkoztatni, miként kerülhetett egy
ennyire alkalmatlan ember ebbe a fontos pozícióba, és a szálak a
70 000-res „többség” pártjához, VMSZ-hez vezettek. Hova máshova. És persze
a szürke eminenciáshoz, Lovas Ildikóhoz, aki minden információnk szerint a
háttérből mozgatja az MNT-t (és szintúgy a médiát). A színházügy csak egy szikra volt.
Jómagam is meglepődtem azon, mennyi ember gondolkodik hozzám hasonlóan a
közéleti kérdésekről.
Egyik napról a
másikra egy polarizált erőtérben találtam magam, ahol az észérvek mindenek
felett állnak. Felettem is.
Döbbenetes volt viszont azt látni, hogy a racionális érvekkel, a kemény kérdésekkel a párt mennyire nem
tud mit kezdeni, mennyire le vannak épülve szellemileg, mennyire csak a
hazugságok/ferdítések szintjén tudnak kommunikálni. Mit mondjak, megéreztük a
vérszagot.
– Politikusi fül számára szokatlan az
ilyesféle beszéd: „Önző, hatalomtól megrészegült, pszichés tüneteket mutató
emberek szűk klikkje uralkodik most már lassan a gondolatainkon is! Ez az igazi
diktatúra!” Talán ezek a kulcsmondataid. Tulajdonképpen mire számítottál,
milyen visszhanggal, eredménnyel lettél volna elégedett?
– Amit első körben el akartunk érni, az Andrási Attila leváltása volt, és ez sikerült is,
még ha bukdácsolt is időnként a történet. Annyira kevés dolog van, ami legalább
egy kicsit működik Vajdaságban. Egyik ilyen a színjátszás. Szándékosan nem
színházat mondtam, mert intézményi szinten hatalmas problémák vannak. Ami a színpadon történt, az mégis képviselt
eddig valamilyen szellemi minőséget. Ebbe
az utolsó, a szabadelvű emberek számára kulturális mentsvárnak tekinthető térbe
ilyen durván belerondítani, ahogy az előző MNT kulturális bizottsága tette, na,
az a szellemi leépülés, a romlás, a rothadás kiterjedésének hangosan kongatott
vészharangja volt.
Hogy
mire számítottam? Erre a végső forgatókönyvre nem. Körülöttem izzott a levegő,
nagyon benne volt egy hangos tüntetésnek a lehetősége, sok volt a visszajelzés,
hogy jönnének az emberek, csak mondjuk meg, hová és mikor. Kezdtünk olyan
kollektív tudatállapotba kerülni, mint 2000-ben az Otporban.
Tökéletesen
tisztában voltunk azzal, hogy igazunk van, a VMSZ meg teljesen zavarodottan
viselkedett, sarokba szorult, a hazugságok gyártása is csúnyán, már a feltétlen
hívők számára is szemmel láthatóan megbicsaklott, ezer sebből vérzett a
hivatalos mese, muszáj volt valami racionálisat lépniük az ügyben.
– Andrási Attila lekerült a porondról, de ez csak egy csepp a tengerben.
A Második nyilvánosság frontembereként olyan voltál (a már jó ideje az igazak
álmát alvók számára), mint egy hangos, csörömpölő vekker. De mi lesz most?
Kinyomjuk az ébresztőórát és alszunk tovább?
– A végkifejlet
nagyon pozitív lett, és őszintén örültünk neki. Viszont elégedettek messze nem
vagyunk, hiszen követeltük a médiától a korrekt tájékoztatást, és hogy Lovas
Ildikó végre valljon színt az ügyben. Az első csak kis részben valósult meg, a
második semennyire. Szóval még nem végeztünk. A Második Nyilvánosság nem véletlenül robbant ekkorát. Nem volt előzményünk.
Egyszerűen beleüvöltöttük a virtuális
térbe, hogy a király meztelen. Ettől el van szokva a politikum is, a
nyájas olvasó is. Amikor időnként kemény, kritikus hangok jelentek meg bizonyos
oldalakon, azokról a legtöbbször kiderült, hogy csak politikai hátszelű
lejárató kampány részei. Nekünk nem volt célunk a lejáratás. A VMSZ amúgy is
saját magát járatja le folyamatosan, nem szorul segítségre. Az embereket pedig mélyaltatásban tartja a
média által. Az ébresztés elég jól sikerült bizonyos körökben. Világossá
vált sokak számára, hogy nincsenek egyedül a rendszerkritikus gondolkodásukkal.
Egyre több ember próbál személyes kapcsolatot kialakítani velünk (különböző
területek szakemberei, messze nem csak a kulturális vagy a tájékoztatási
kötődésűek), akik valóban szeretnének tenni az itteni magyarságért, és nem csak
a retorika szintjén.
A
Második nyilvánosság hónapjai
különleges tapasztalatokkal szolgáltak. Rájöttünk, hogy a VMSZ-nek a 30-40
évesekkel minimális a kapcsolata, a fiatalabbakkal meg zéró. Az oldalunkon
egyetlen, valamennyire komolyan vehető VMSZ-es politikus volt csak hajlandó,
illetve képes megnyilvánulni: Újhelyi Ákos. Az ő fellépése sok mindenre
rávilágított. Mint fiatal politikus, teljesen egyedül van a VMSZ-ben.
A
pártnak a 21. század legfontosabb dimenziójával, az internettel gyakorlatilag
csak érintőleges a kapcsolata. Lovas Ildikó messzire ment a zentai beszédében
ezzel kapcsolatban, nyilvánvalóvá tette (ez pedig mi más lenne a
párttagság felé, mint ukáz), hogy nem kell a virtuális világgal foglalkozni.
Nem kell az ott megjelent, leírt véleményeket komolyan venni. Sokat elmond ez
az ő realitásérzékéről.
Kérdem én, mit várhatunk attól a párttól, amely a 21. század technológiáját nem tudja használni, sőt
tulajdonképpen még el is utasítja azt? Hogy majd választ fog adni a 21. század
kérdéseire? Bús Ottókkal meg Dudás Károlyokkal? A generációváltás
elkerülhetetlen, már csak azért is, mert a VMSZ-nek nincsenek fiatal káderei,
így a szavazóikkal együtt fognak szépen kihalni – a földi mandátum még az
„üvegpalotában” is legfeljebb csak 70-80 évre szól. Na, nem mintha a mostani fiatalok között nem
lenne jó pár, aki dörgölőzik a párt húsosfazekához, de még Pásztor István is
(aki nem annyira őrült, mint egyes nyilatkozatai alapján tűnik) látja, hogy
ezekkel az agyatlan kis seggnyalókkal nem lehet majd labdába rúgni a jövőben, mert
az érvelések hadszínterén csúnyán elvéreznek majd. Azt is vegyük azért észre,
hogy a VMSZ-nek nem célja a magyarság felemelése. Ugyanis e közösség szellemi
nívójának emelkedésével automatikusan szavazókat vesztenének. Az
aluliskolázottakkal együtt fogyna a szavazóbázis is. Nem kellenek ide informatikusok, mérnökök, doktorok. Azok nem szavaznak rájuk. Nem esnek
hasra a nemzeti trikolor láttán. Melyik értelmes ember szavazna egy olyan
társaságra, amely nem képes az MNT négy szakbizottságát diplomás emberekkel
feltölteni? Vagy amelyik egy falusi iskola iskolaszékébe nyolc osztályt
végzetteket ültet? Ordító, hogy a VMSZ-t mennyire nem támogatja az értelmiség.
Hogy mi lesz tovább?
A Második Nyilvánosság tevékenysége most visszafogottabb, legalábbis ami a
publikus részt illeti. A háttérben viszont most kezdődött csak el az igazi
munka. Szakítanunk kellett azzal a
kényelmes mítosszal, hogy a vajdasági magyarok legerősebb pártja majd megoldja
a problémáinkat. Nem fogja megoldani. Nem képes rá. A kérdéseket se érti. Amelyeket érti, viszont nem tud rájuk
válaszolni, azokat a szőnyeg alá söpri.
A tevékenysége nem meggátolja, hanem gyorsítja a fogyásunkat. Névleg segíti ugyan az értelmiség kialakulását
(ösztöndíjazás, Európa Kollégium stb.), de valójában mindenki tisztában van vele
(leginkább maga a párt!), hogy pártkönyvecske nélkül aligha fogják alkalmazni a
pályakezdőket, talán még takarítói munkára sem. Csak a sógor-koma-jóbarátok,
illetve a párttagok gyerekei reménykedhetnek munkahelyben.
Nem
szorul magyarázatra ennek a korrupt folyamatnak a kontraproduktivitása. Mivel
ezek a döntések nem az egyének rátermettsége alapján születnek, nem is
várhatunk el tőlük minőségi ugrást.
A Második nyilvánosság lát esélyt egy
másmilyen forgatókönyvre is. Nem
vagyunk idealisták, de lehet a helyzeten szépíteni, változtatni. Csak épp az
ellenkező irányba kell menni. A valódi, a kritikus értelmiséget nem elűzni
kell, hanem foglalkoztatni és szaporítani. A MNY tudatosan ebbe az irányba
mozdult. Már-már fetisizáljuk a kritikát, imádjuk az értelmes visszajelzéseket,
rengeteget erősödünk belőlük, és ha valamit elrontunk, nem félünk egyet
visszalépni és bocsánatot kérni. Eszünk ágában sincs elnyomni ezeket a
hangokat.
Elkezdtük
integrálni az értelmiséget. Felpörgetjük a kommunikációt a saját fejükkel
gondolkodó emberek között. A VMSZ-t korlátozza a rendszer, amin belül
tevékenykedik. Nekünk nincsenek ilyen korlátaink, rendszeren kívüli elemek vagyunk. Közösségileg szervezett kollektív
tudat.
Szabó Angéla
A
képen:
Bózsó
István
A
birkaságot tiltó védjegy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése