„Rendszeren kívüli elem vagyok…”

Semmit nem tudtam róla, de roppantmód kíváncsivá tett. Ki lehet ő, kicsoda – az ismeretlenség homályából váratlanul felbukkanó – Stephen Bozhen? Aki (a maga pimaszul szemtelen) teátrális belépőjével alaposan felkavarta körülöttünk az észak-bácskai politizálás posványos állóvizét. 

Becsületes nevén Bózsó István. Egy bácsszőlősi fiatal. Nemsokára 30 éves lesz. A vajdasági magyar közvéleményünket mintegy 3 hónapja borzoló/borzongató világhálós fórumnak, az úgynevezett Második nyilvánosságnak a frontembere. Nem kimondottan ijedős fajta. Cím, rang, cafrang nem hatja meg. Ráadásul bitang jól ír.

Mi derül ki még?

   – Egyik vallomásodban azt állítod magadról, hogy egy „senkiházi parasztgyerek vagyok”. Miért mondod ezt?

   -- A „senkiházi parasztgyerek” eredetéről annyit mondhatok, hogy a horgosi tanyavilágban nőttem fel, bár kb. attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem beszélni, ordított rólam a környezettől való különbözőség. Feljebb cseperedve eléggé utáltam, hogy én vagyok az a gyerek, aki a falun kívül lakik, és ezért a falusi iskolatársakkal nem játszhat a szabadidejében. Nem járhattam szakkörökre, különórákra, semmi ilyesmire. Fizikailag lett volna problémás megoldani, és a buszmegállóig sem tudtam volna – szinte semmilyen évszakban sem – úgy kisétálni, hogy ne legyek sáros vagy poros. Már akkor megfogadtam, hogy mindig lesz valamilyen járművem, ha felnövök, s többet nem megyek végig gyalog azon az utcán. Hét-nyolc éve sikerült elérnem azt az életszínvonalat, hogy ezt a fogadalmamat maradéktalanul megtartsam. 

Műszaki géneket örököltem, apám és az anyai nagyapám autószerelő volt, anyám meg építésztechnikus, gyönyörű műszaki rajzokat készített, azokat festettem ki kölökkoromban.

Szabadkán középsuliztam, a műszaki középiskolába jártam info-elektro szakra. Utána mentem volna a tanszékre, Újvidékre, de erre nem volt pénz. Emiatt még Szabadkán sem iratkozhattam műszaki főiskolára, pedig a programozásba bele voltam hülyülve teljesen. Szerettem ezt a matematika és logika uralta világot.

Rövid ideig jártam ugyan az „ingyenes” elektro szakra fősuliba, de otthagytam, és elkezdtem programozóként dolgozni egy cégben. Jó pár hónapot töltöttem a cég belgrádi nagykereskedésében (is), így egyúttal megtanultam szerbül. Másfél év meló után elmentem katonának. Onnan visszajőve még fél évig vertem a billentyűzetet, majd Zalaegerszegen kötöttem ki egy multinál, ahol a mikroelektronika területén dolgoztam 3 és fél évig. Aztán hazajöttem, nagyapám halála után az ő megüresedett házába költöztem a testvéremmel – azóta vagyok királyhalmi lakos.

Sokat olvastam gyerekkoromban is, a napi 50-100 oldalnyi mindenféle összeolvasott szöveg átlagban ma is megvan. Amióta itthon élek, megjártam pár céget, néha Budapesten melóztam. Mostanra teljes mértékben szabadúszóvá váltam, leginkább felkérésre dolgozom. Főleg a geotermikus fűtésrendszerek és az ipari hűtésrendszerek területe az, ahol a legaktívabb vagyok, de emellett ilyen-olyan műszaki dokumentációk elkészítését is rám lőcsölik néha.

Rendszeren kívüli elem vagyok, nem vagyok sehol sem bejelentve dolgozóként. Szerbiában talán ha másfél évnyi bejegyzett munkaviszonyom van.  

Két öreg autó kivételével semmilyen vagyonom nincs. Még betegkönyvem sincs, azt sem tudom, hol kell csináltatni, de nincs is rá szükségem. Ha bajom van, inkább fizetek a privát dokinak és kész, nem pazarlom a drága időmet állami hülyeségekre. Idegenkedem a nem működő rendszerektől. Ebben az értelemben tényleg punk vagyok…

  – A mostani, a Második nyilvánosságbeli fellépésed volt az első igazi találkozásod a nagybetűs politikával?

  – Nem. Anno az Otpor/Ellenállás nevű mozgalom révén már „belekóstoltam”. Akkor 17 évesen 30 embert koordináltam a falunkban. Pontosan emlékszem a VMSZ akkori retorikájára, az ígérettengerre, amivel elöntött bennünket, magyar fiatalokat. Méltatlanul keveset kutatták az itteni magyar fiatalok szerepét az Otporban, miközben helyi szinten oroszlánrészt vállaltunk Milošević rezsimjének megbuktatásában, hiszen közöttünk az Ellenállás népszerűbb volt, mint a szerbek körében. A VMSZ gyáván, az utolsó pillanatban állt be a második sorba – a seggünk mögé – tüntetgetni meg zászlót lengetni, amikor már biztosnak látszott a nagyvezír bukása, hogy aztán a babérok legjavát learathassa. Én már akkor is értettem: a politika ilyen, vannak, akik mások vállára állva próbálnak kiemelkedni a tömegből. Ez tulajdonképpen valamennyire törvényszerű is. Akkor mi, vajdasági magyar fiatalok a VMSZ-nek szavaztunk bizalmat, a kezükbe adtuk a hatalmat. Még én is rájuk szavaztam. 

Tizenöt éve volt ez. Ez a 15 év alatt pedig a VMSZ indirekt módon elűzött innen szinte minden értelmes fiatalt, aki szerepet próbált (volna) vállalni az itteni közéletben, és ezt nem a párt seggét nyalva kívánta tenni. Ellehetetlenített minden olyan újságírót, aki kritikus hangvételű volt, illetve a párt korrupt voltát feszegette. A saját soraiból is kigyomlálta a kritikus hangokat, elnémította az itteni értelmiséget. Mostanra egyre inkább olyanná vált a párt belülről is, mint a szavazótábora, amely nem igazán beszél szerbül se, idegen nyelveken se, mindenre ráborul, ami piros-fehér-zöld, nem nagyon ért semmihez (a földművelésen kívül), és a kozmikus fontossági sorrendjében Pásztor, a kemény bánáti megmondóember a Jóisten előtt foglal helyet.  

  – Akiket az írásaiban ostorozol, azokról mifelénk vagy csak jót szokás írni, vagy semmit. Kimondani meredek dolgokat még úgy-ahogy lehetséges (azt is inkább csak négyszemközti beszélgetésekben), de a nagy nyilvánosság elé zúdítani (így, ahogy te művelted), az már a kisbácskai botrány határait súrolja… Nem volt benned félelem? Nem tartottál attól, hogy lesz ennek majd böjtje is?

  – Nem félek. Mit veszíthetnék, amikor szinte semmim sincs az eszemen kívül? A családom jóformán teljesen kihalt, már rajtuk keresztül sem lehet engem megzsarolni. Tulajdonképpen munkahelyem sincs, a szervizes tevékenységem kuncsaftköre meg főleg szerbekből áll, akiket nem izgat az, hogy a VMSZ-nek nem tetszik, amit mondok. Nem köröz a rendőrség, nem tartozom senkinek pénzzel, nincsenek felhánytorgatható ügyeim. Ha a Magyar Szóban vagy a Pannon Tévében lejárató kampányt indítanak ellenem, nem fogok összerezzenni. Akik a párt hazugságaira, vetítéseire fogékonyak, azokkal akkor se tudnék szót érteni, ha szent emberként mutogatna a pártmédia. Nem tudnék olyat mondani, ami nekik tetszene. Vagy meg se értenék, amit mondok. Akik meg kritikusan szemlélik a dolgokat, azok nem ezekből a médiumokból tájékozódnak, és velük eddig is meg tudtam találni a kapcsolatot. Ez a kör fokozatosan bővül, nem csak a néma lájkok szintjén (ahogy Lovas mondta). Ha itt teljesen beütne a krach, és gazdasági okokból külföldre kellene mennem, attól se rémülnék meg. Egy több szakmát kézben tartó, nyelveket beszélő, EU-s állampolgársággal is rendelkező embernek sehol nincs félnivalója. Tavaly is hívtak Budapestre, egy bankautomatákat szervizelő céghez, de nemet mondtam. Nekem jó itt.

Szabó Angéla

A képen: Bózsó István