A pórázon vezetett szabadság

    

                Csorba Béla beszéde a temerini’48-as ünnepségen

   

Vannak ünnepek, amelyek külsőségektől kísérten vagy anélkül, de mindig megdobogtatják a szívünket, hiába a rájuk tapadó megannyi frázis, szócséplés és uralkodó vagy csak uralkodni akaró ideológia, eszmehordalék.

Számunkra ilyen, lélekkarcoló, felkavaró ünnep március 15-e. Noha a rá való emlékezést a szabadságharc leverése után betiltották, elpusztítani nem lehetett, még úgy sem, hogy a karhatalom olykor a tömegbe lőtt, mint 1860-ban, vagy rendőrökkel verette össze a népet, mint Kádár gulyáskommunizmusa idején. De meghamisítani sem sikerült, pedig szinte minden rendszer, a jobboldaliaktól a baloldaliakig, megpróbálkozott ezzel. Egy időben még itt nálunk, Tito kommunistái is. Ám a ragacsos, nyálkás ideológiát, úgy látszik, ez az ünnep nem szereti: előbb-utóbb lerázza magáról, mint kutya az esővizet. Lényege végeredményben két látszólag egyszerű fogalomban összesűríthető: polgári szabadság és nemzeti önrendelkezés. Ameddig e két fogalom nem veszíti el aktualitását, mert lesznek, akik mindkettőt akarják, és úgy vélik, hogy mindkettőért érdemes küzdeni, addig, március 15-e sem fog veszíteni elevenségéből, addig sem megölni, sem meghamisítani nem lehet!

    Azok, akik valamennyire ismerik 1848 dicső napjainak történetét, tudják, hogy a forradalom győzelméhez Petőfinek és társainak bátor helytállása és kockázatvállalása nélkülözhetetlen volt, de hogy a változtatni akarás igénye gyökeret verjen és megszilárduljon az ország jogrendjében, ahhoz szükséges volt az is, hogy Magyarország akkori politikai elitje felnőjön a feladatához, és mintegy átlépve saját árnyékát, történelmi kompromisszumot kössön a társadalommal, a néppel, a nemzettel, vállalva akár a bécsi udvarral történő szakítás egyáltalán nem veszélytelen politikáját is. E történelmi kompromisszum nélkül aligha ment volna végbe magyar magyar elleni polgárháború nélkül a jobbágyfelszabadítás, a rendi országgyűlés aligha szavazta volna meg saját ősiségéből származtatott előjogainak megnyirbálását, például a közteherviselést, a polgári képviseletet, a cenzúra eltörlését és a sajtószabadságot, vagy az Erdéllyel történő egyesülést is. 1848-nak lényeges, mondhatni nélkülözhetetlen mozzanata a márciusi ifjak radikalizmusa, az „Itt nyilam, hova lőjem” republikánus dühe, de legalább ennyire fontos a kor politikai elitjének, a rendi társadalom reformerjeinek a készsége, amely segített megértetni számukra, hogy nem a bécsi udvar, hanem a népük, a társadalom túlnyomó többsége, a nemzet mellett a helyük. Persze voltak akkor is, akik a húsosfazekakhoz és a bársonyszékekhez jobban vonzódtak, mint a közérdek bátor és önfeláldozó képviseletéhez: többségük a szabadságharc leverése után sokra vitte --  Közismert: a hazaárulás minden időkben, levert forradalmak évadán különösen, jól fizet.

  

      De március 15-e alkalmas időpontja nemcsak az ünneplésnek, hanem az önvizsgálatnak is. Szükségszerűen felmerül ilyenkor a kérdés: és mi, mi, kedves ünneplő barátaim, a mai vajdasági magyar politikai elit tagjai hogyan állunk március 15-e két alapértékének megvalósításával?  Van polgári szabadságunk? Van bizony! Csak éppen pórázon vezetik, mint szombat délután a korzón a jól nevelt pincsiket. Szájkosárra sincs szükség, Vajdaságban a szabadság nem harap.  Eközben Szerbiában csupán egy hónap alatt 21 százalékkal csökkent a személyi jövedelem, és az IMF által diktált újmódi gyarmatosításnak, amit a belgrádi kormány, prüszkölve ugyan, de kiszolgál, még egyáltalán nincs vége. Családok ezrei, köztük igen sok magyar került szó szerint is a kilátástalanság szélére. Nem hivatalos, de hihető adatok szerint az elmúlt néhány évben több mint negyvenezer vajdasági magyar vándorolt Magyarországra, Nyugat-Európába és az Óceán másik partjára megélhetést keresni. A foglalkoztatottak érdekvédelme egyenlő a nullával, emellett a magyarok helyzetét nagyon sok helyen a más nemzetiségű társaikat is sújtó kizsákmányolás mellett nemegyszer a főnökeik által szított nyelvi és nemzeti diszkrimináció is nehezíti.

     És hogy állunk a másik 48-as alapértékkel, az önrendelkezéssel?  Sikerült autonómiát teremtenünk?  Egy fenét! Van helyette egy propagandisztikus célokból agyondicsért, korlátozott jogkörű nemzeti tanácsunk, benne néhány telhetetlen akarnokkal, és még több jó szándékú tehetetlennel. A pénz Magyarországról jön, a szerb költségvetés hozzájárulása az előbbinek csekély töredéke, holott a vajdasági magyarok adódinárjai nem a pesti, hanem a belgrádi kincstárat gyarapítják. Így néz ki nálunk a közteherviselés nemzeti vetülete.

    S mindeközben mit tesz a vajdasági magyar politikai elit?  Bírál? Tiltakozik a parlamentben? Netán hallásra nyitja és lehajtja becses füleit, hogy eljusson hozzá a XXI. század vajdasági Tiborcainak panasza?  Dehogyis.  Egyik része hallgat, vagy csikorgatja a fogát, a másik pedig benn ül parlamentben és kormányban, a kormányzati felelősségvállalás terhének súlyától rogyadozó államtitkári bársonyszékeiben, persze eközben kerül-fordul azt halljuk, hogy a szerb-magyar kapcsolatok olyan jók, hogy azok már nem is az égben, de egyenesen a sztratoszférában szárnyalnak.

    Itt tartunk most, drága testvérek, kormánypártiak és ellenzékiek, VMSZ-esek és VMDP-sek, és mindenki más.

    Pedig itt az idő, sőt, már jócskán el is késtünk.

    Ideje volna felütni ’48 krónikáját, hátha tanulhatunk belőle valamit. Például azt, hogy a fővárosi hatalomnak gazsulálva nem lehet önrendelkezést teremteni. Semmilyet. Korlátozott autonómiát sem. Legfeljebb egy Brüsszelnek hízelgő, népiesre dekorált politikai bábjátékot. Vagyis a VMSZ-nek, ha valóban autonómiát akar, nincs mit keresnie a kormányban, hiszen eddig abból a vajdasági magyaroknak az égvilágon semmi hasznuk nem volt.  Aztán meg talán ideje volna már összefogni, a politikai pártoknak egymással is, de legkivált magukkal a vajdasági magyarokkal, megfogalmazva népünk közös érdekeit egy új történelmi konszenzus jegyében, ahogyan azt egyszer már megtettük éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben, amikor létrehoztuk a történelmi VMDK-t!

Temerin, 2015. március 14.