Sajtórabság

Tizenkét (néző)pont

Ha van sajtószabadság, akkor van sajtórabság is – ebből indultam ki. Hogy a magyar nyelvű tájékoztatás igencsak gyötrelmes időket él át mostanában kies kis hazánkban, azt ma már nemcsak én, a vajdmagy sajtópálya széléről be-bebégető fekete bárány, gondolom így, hanem mások is.

Például a hányatott sorsú zentai irodalmárunk, Vicei Károly, aki nemrégiben zseniális módon „ragadta grabancon” a szellemi elnyomás lényegét:

„Amikor kifelé megyünk a diktatúrából, már tud egymásról az ellenállók, az ellenzékiek, a regnáló pártot és médiáját, cenzúráját megvetők, elutasítók széles köre. Amikor viszont az uralmi párt és maffiaszervezettségű gépezet – a nemzeti tanács és megélhetési politikusok, csicskások hada –, lopakodva, majd egyre nyíltabban telepszik rá a kultúránkra, közéletünkre, mi, a véleménymondás és beleszólás jogától megfosztottak, (kezdetben) bűntudattal hihetjük, hogy a sorból kilógva elégedett társaink tömegében csak magunkat okolhatjuk az oktalan lázadásért, rossz közérzetünkért.”

Vagy okolhatjuk (értelemszerűen: önmagunk helyett) a minden bajunk okozóját, a nagybetűs politikát. Valahogy úgy, ahogy Gerold László egyetemi tanár tette néhány hónappal ezelőtt az egyik rádióműsorban. Velősen sommázott: „A vajdasági magyar sajtót tönkretette a politika. Teljes mértékben tönkretette!” Mit lehetne ehhez hozzáfűzni?!

Egy másik egyetemi oktatónk, Csorba Béla szintúgy lelombozónak találta a honi médiahelyzetet, merthogy általános közéleti sivárságról, csapnivaló sajtószabadságról, az újságírás gúzsba kötöttségéről szólt pár nappal ezelőtt közreadott írásában. Csattanóként még „jövendőt” is mondott. Íme, egy szeletkéje:  „A vajdasági magyarok tájékoztatásra való jogát évek óta gúzsba köti a VMSZ egypárti jellegű monopóliuma, szerkesztéspolitikai diktatúrája, amely, mint minden cenzúra, azt bárki is gyakorolja, már születése előtt, csírájában megöli a gondolatot, s ezáltal lehetetlenné teszi az egészséges közgondolkodást, ehelyett ismét szolgalelkűségre és meghunyászkodásra ösztönzi a tájékoztatási eszközök dolgozóit éppúgy, mint egész közösségünket. Ennyire leszorított, egyoldalú tájékoztatásunk még a Vajdaság főszerkesztőjének csúfolt miloševićista mitugrász, a hírhedt Božović országlása idején sem volt. Ez az általános közéleti sivárság kihat a vajdasági magyarok hangulatára, és tovább növeli a gazdasági, szociális és politikai kilátástalanságból táplálkozó, hovatovább általános reményvesztettséget.

A mai körülmények között az sem nyújthat különösebb vigaszt kisebbségi közösségünk számára, hogy ez az állapot törvényszerűen magával hozza azok bukását is, akik ennek a helyzetnek ostoba fenntartói és haszonélvezői.”

Bódis Gábor Napló-s újságíró (éppen a napokban) az észak-bácskai sajtón verte el a port, amikor is a magyar nyelvű tájékoztatási eszközökben eluralkodott állapotot katasztrofálisnak minősítette. Ami az egyes szerkesztőségekben zajlik, azt ő már nevezni sem tudja újságírásnak, hanem csak a Vajdasági Magyar Szövetség – Magyar Nemzeti Tanácson keresztül érvényesített – legközönségesebb propagandájának. Szerinte: „Szabadkán még inkább árnyalja ezt a lesújtó képet az a tény, hogy a nacionalisták felosztották egymás között a médiateret is. Az elv egyszerű: mindenki a saját gettójában uralkodik, egymás ügyeibe nem avatkoznak be, és főleg nem bírálják a nacionalista koalíció többi résztvevőjét. A folyamat még nem fejeződött be, mert a nemzeti főszerkesztőcskék még nem kebeleztek be mindent (de meg fogják kapni a „saját” részüket a Szabadkai Rádióból, és sajnos, a Vajdasági RTV-ből is). Ilyen körülmények között, milyen lehet az újságírás? Totális cenzúrázása mindazoknak a kis igazságoknak is, amelyek kibújtak az öncenzúra köpenye alól.”

Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén nyilatkozta egy alkalommal Öreg Dezső, az Újvidéki Rádió újságírója, szerkesztője a sajtó szerepéről: „A sajtó, az újságíró feladata, hogy figyeljen és figyelmeztessen. Ezzel szolgálja a közösséget, nem a politikához simulással. Nem igaz az az állítás, hogy a kisebbségi sajtónak úgymond puhábban, óvatosabban kell bánnia a politikummal, mint a többséginek. Mármint a kisebbségi politikusokkal. A politikusaink ebben az országban politizálnak, a mi nevünkben.”

Gombás Gabriella, Veszprémben élő egykori szabadkai Magyar Szó-s újságíró (akit – mellesleg – a fennállásának 70. évfordulóját ünneplő napilapunk elfelejtett meghívni a születésnapi party-jára), úgy gondolja, hogy: „Az újságírás ösztön. Az is megél ma a kommunikációs zűrzavarban, akiben nincs meg a hírlapírói ösztön, lesz belőle iparos. Vannak azonban műfajok, amelyekhez erre az ösztönre fölöttébb szükség van.”

Sajtóiparos iparos sajtósunk az aztán van garmadával! Újságnál, rádióban, tévében – mindenütt. A Stephen Bozhen néven elhíresült bácsszőlősi „rebellis fenegyerek”, Bózsó István miattuk (vagy értük) szólt, amikor megírta a Vajdasági kupi: A média című Facebook-os „förmedvényét”, és amelyben ráhúzta a vizes lepedőt a szófogadó napilaposokra meg a pannonosokra.  „Hiába tudom én személy szerint, hogy a többségetek nem szervilis. De meg kell értenetek, hogy „kifelé” viszont abszolút úgy tűnik! Hogy a hétköznapi ember azt látja (ha ugyan néz, olvas benneteket), hogy annyira szolgai módon kérdeztek a politikusok keze alá, hogy az már szinte nekik (a politikusoknak) kellemetlen! Ezt látják. Meg a semmitmondó, agyonszűrt híreket látják.”

A hírszűrő pedig teljes kapacitással üzemel. Majdnem azt mondtam, hogy mindegyik sajtóházban. Szűrik, rostálják, gyomlálják a beáramló hírözönt. Éppen a megcenzúrázásuk okán fakadt ki nemrégiben két egykori napilaposunk. 

Pressburger Csaba ily módon: „Azok, akik a szerkesztéspolitikai döntéseket meghozzák a Magyar Szónál, nem nevezhetők újságíróknak, hiszen fittyet hánynak az újságírói etikára. A valóság tükrözése helyett egyetlen párt prizmáján keresztül szemlélik – és ezáltal torzítva adják vissza – a valóságot; ahelyett, hogy az újságíróikat az oknyomozó újságírásra serkentenék, megtiltják nekik a Pártot is érintő kényes témák feldolgozását; választások alkalmával pedig az agitprop olyan méreteket ölt, hogy az már félelmetes volna, ha nem lenne komikus.”

Matuska Márton pedig ekképpen: „Sajnálatos, hogy ma, amikor nincsenek házi belügyesek, a Magyar Szó mégis csupán egy pártnak a szolgálatában áll. Ez viszont már a mi dolgunk, nem egy belgrádi belügyminiszter, vagy titkosrendőrség rendelte ezt el, másként is csinálhatnánk, másként kellene csinálnunk. Csakugyan.”

De mi nem csináljuk másként! Csakugyan nem. Mert mindig is így csináltuk. Csakugyan így. Ugyanígy. Aki nem az elmúlt héten ütötte le élete első A betűjét az írógépen vagy a számítógép billentyűzetén, annak ezt nem kell megmagyarázni. Pontosan tudja.

Azt is tudja, amiről az újvidéki tévés, Márton Attila beszél: „A médiumok zöme politikai ellenőrzés alatt áll. Nagy úr az egzisztenciális félelem, innen eredeztethetőek az alákérdezéses „interjúk”, a megalkuvás, a köpönyegforgatás és a behódolás különféle változatai. Vannak, akik ezt önként teszik, vannak, akik kénytelenül-kelletlenül. Az olvasók, a hallgatók, a nézők tudják, érzik mindenkiről, hogy mennyire vallja a hivatásának az újságírást és mennyire csupán kenyérkereseti lehetőségnek, vagy éppenséggel valamiféle politikai-közéleti karrier lépcsőinek. Médiaszabadság annyi van, annyi lesz, amennyit kiharcolnak maguknak az újságírók.”

Ezt a gondolatot görgeti tovább a Hét Nap egykori újságírója, Miskolczi József, amikor a következőket mondja: „Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér a talmi dicséretnél. De nem érti.”

Aztán pedig a csak rá jellemző módon ilyképpen kerekíti le a tömegtájékoztatásunk négyszögletes történetét: „A vajdasági magyar média egy romhalmaz. Ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újraépíteni, ha a politikum megváltozna és hagyná a szakmailag jó újságot, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Így a sajtó marad, amíg lesz, amilyen lesz.”

És végezetül idézek egy politikust, Elvegyi Ákost, a VMDK vezetőségéből, aki az egyik Facebook-bejegyzésében önmagának tette föl a kérdést: Mit értesz sajtó alatt? Menten meg is válaszolta: Sajtó alatt? Talán… már semmit.

Szabó Angéla