Kossuth Lajos átlőtt szíve

Micsoda erők küzdenek a Bácska és a Bánság fölött, hogy megriasszanak bennünket, délvidéki magyarokat! Néha távoli vidékek ócska hordái törnek ránk, és irtják apáinkat és fiainkat, üldözik asszonyainkat. Máskor gyáva tolvajok fosztják ki otthonainkat és gyújtják ránk a templomot, az iskolát. Van úgy, hogy a földet veszik ki a talpunk alól, s előfordult már, hogy az éjszaka sötétjében letarolták a kertjeinket. Néha fekete madársereg riasztja álmainkat, máskor idegen eszmékkel mérgezik a kútjainkat. Volt már, hogy farkasok üvöltöttek az ablakaink alatt, olyankor tavasz közeledtén molyos lett a kenyérliszt. A beavatottak között akadt olyan is, aki nyári zivatarban látta a Tisza felett értünk viaskodni a Fekete és a Fehér Sámánt. Voltak előttünk járók, akinek az útszéli glédicsek tépték a ruháját, és akadtak szép számmal olyanok is, akik a felgyújtott nádasok füstjével szálltak a magasba. De a legkeserűbb mindig az volt, ha a szomszéd vetett szemet a javainkra, lett légyen az lelki nyugalom, kövér gödölye, vagy szépen zengő, égnek emelkedő énekszó.
Volt bárhogyan is, mindig akadt valaki – bátor katona, okos tanító, titokzatos idegen vagy sorainkból támadt nemes lélek –, aki a legreménytelenebb helyzetekben is eljött közénk, hogy elmondja: nem reménytelen a küzdelem, a Bácska és a Bánát minden körülmények közepette megtartja fiait. Járt erre Szent Gellért és Szent László, eljött a megsegítésünkre Hunyadi János és a ferences Kapisztrán, Corvin Mátyásunk Szabácsnál vívott értünk csatát, és a jó Rákóczi is a Dunáig üldözte a tolvajok fosztogató seregét. A gondviselés mindig megtalálta sorsunk oltalmazóit: Széchenyi kultúrtájjá avatta a Tisza vidékét, Kossuth pedig fölszabadította a jobbágyainkat, a levert szabadságharc után két évtizeddel pedig már nemzetünk legkiválóbb szellemei emeltek iskolákat a mi vidékünkön is, hogy tudományra és tisztességre neveljék az ifjú nemzedékeket.

(Fotó: Kecskés István)

S most megdöbbent a hír: ismeretlenek nagypéntekre virradóra, az éjszaka sötétjében ellopták a magyarittabéi Kossuth-szobrot. A krónikák szerint az 1904-ben emelt emlékmű felállítását a falu lakosai kezdeményezték, és önkéntes pénzadományaikkal teremtették elő annak költségeit. Mondják, száz éven át jó volt reggelente úgy ébredni, hogy Kossuth apánk alakja ott állt a templom előtt, hogy pártfogásába vegye a mindennapi gondokat. 1919. február 25-én Horvay János szobrász alkotásának egy megszálló szerb katona fegyveréből a szíve fölé lőtt – de hát kit nem lőttek akkoriban szíven e magyar vidéken? Azóta aki arra járt, s letette csokrát az emlékmű talapzatára, belenézhetett az ércszobor mellén tátongó lőtt sebbe. Kossuth Lajos átlőtt szíve fölötti roncsoláson át a történelmünkre nyílt kilátás, s a zarándok maga is láthatta a Fehér és a Fekete Sámán értünk és ellenünk vívott viadalát.
Úgy tűnik, nem járnak jó idők mostanában múltunk szentnek tekintett emlékhelyeire: az éjszaka leple alatt bronz szárnyaival az égbe emelkedett a szabadkai Vergődő Madár, miközben gonosz kis buldózerek bontják a szecessziós emlékeket. Óbecsén betonszarkofágot építettek a Ferenc-csatorna zsilipjeihez, hogy e pompás építményeket megtartsa valami az utókor számára, miközben dögtemető lett a csatorna medre. Palicson förtelmes haltetemek borítják a magukra hagyott strandokat, Becskereken pedig a leszakadó tetők miatt életveszélyes a belvárosi sétány. Mostantól számítva, vajon ki fogja megőrizni múltunk emlékeit, amelyek e vidékhez kötik a közösségünket? Kossuth Lajos a számunkra nem nyolcvan kiló színesfém, Kossuth Lajos átlőtt szívével is a mi megtartó életerőnk! S akik elvitték a helyéről, azt remélik, hogy magunkra hagynak bennünket a sámánok? Hogy el lehet lopni tőlünk az emlékezetet, s hogy ezentúl már nem fogunk emlékezni a rettenetes háborúkra, az okos kibékülésekre, az idegen hadseregekre és az otthonok csöndes nyugalmára? Azzal, hogy megbecstelenítették nemzetünk legdicsőségesebb hősének emlékművét, egyszerre eltakarták szemünk előtt sorsunk keserű látomását? Azt remélik, hogy Kossuth Lajos szobrának elhurcolásával lélekben úgy maradtunk magunkra, mint az utána maradt csupasz talapzat? De hiszen minden történelmi talapzatot apáink emeltek ezen a vidéken, magaslataikról mi ne látnánk mindahány tragédiáját e tájnak? Kilóra kiporciózva el tudjuk mondani a mérhetetlen kínokat, melyek a megmaradókat és a távozókat hívják vagy ellökik az otthoni tájaktól. Mindamellett rettenetesen fáj, hogy megloptak bennünket.
Mák Ferenc 
Magyar Szó, 2015. április 10., 6. o., vagy

http://www.magyarszo.com/hu/2671/velemeny_jegyzet_gyurodesek/125323/Kossuth-Lajos-%C3%A1tl%C5%91tt-sz%C3%ADve.htm, 2015. április 10., 18:19