|
Volt bárhogyan is, mindig akadt valaki – bátor katona, okos tanító, titokzatos idegen vagy sorainkból támadt nemes lélek –, aki a legreménytelenebb helyzetekben is eljött közénk, hogy elmondja: nem reménytelen a küzdelem, a Bácska és a Bánát minden körülmények közepette megtartja fiait. Járt erre Szent Gellért és Szent László, eljött a megsegítésünkre Hunyadi János és a ferences Kapisztrán, Corvin Mátyásunk Szabácsnál vívott értünk csatát, és a jó Rákóczi is a Dunáig üldözte a tolvajok fosztogató seregét. A gondviselés mindig megtalálta sorsunk oltalmazóit: Széchenyi kultúrtájjá avatta a Tisza vidékét, Kossuth pedig fölszabadította a jobbágyainkat, a levert szabadságharc után két évtizeddel pedig már nemzetünk legkiválóbb szellemei emeltek iskolákat a mi vidékünkön is, hogy tudományra és tisztességre neveljék az ifjú nemzedékeket.
Úgy tűnik, nem járnak jó idők mostanában múltunk szentnek tekintett emlékhelyeire: az éjszaka leple alatt bronz szárnyaival az égbe emelkedett a szabadkai Vergődő Madár, miközben gonosz kis buldózerek bontják a szecessziós emlékeket. Óbecsén betonszarkofágot építettek a Ferenc-csatorna zsilipjeihez, hogy e pompás építményeket megtartsa valami az utókor számára, miközben dögtemető lett a csatorna medre. Palicson förtelmes haltetemek borítják a magukra hagyott strandokat, Becskereken pedig a leszakadó tetők miatt életveszélyes a belvárosi sétány. Mostantól számítva, vajon ki fogja megőrizni múltunk emlékeit, amelyek e vidékhez kötik a közösségünket? Kossuth Lajos a számunkra nem nyolcvan kiló színesfém, Kossuth Lajos átlőtt szívével is a mi megtartó életerőnk! S akik elvitték a helyéről, azt remélik, hogy magunkra hagynak bennünket a sámánok? Hogy el lehet lopni tőlünk az emlékezetet, s hogy ezentúl már nem fogunk emlékezni a rettenetes háborúkra, az okos kibékülésekre, az idegen hadseregekre és az otthonok csöndes nyugalmára? Azzal, hogy megbecstelenítették nemzetünk legdicsőségesebb hősének emlékművét, egyszerre eltakarták szemünk előtt sorsunk keserű látomását? Azt remélik, hogy Kossuth Lajos szobrának elhurcolásával lélekben úgy maradtunk magunkra, mint az utána maradt csupasz talapzat? De hiszen minden történelmi talapzatot apáink emeltek ezen a vidéken, magaslataikról mi ne látnánk mindahány tragédiáját e tájnak? Kilóra kiporciózva el tudjuk mondani a mérhetetlen kínokat, melyek a megmaradókat és a távozókat hívják vagy ellökik az otthoni tájaktól. Mindamellett rettenetesen fáj, hogy megloptak bennünket.
Mák Ferenc
Magyar Szó, 2015. április 10., 6. o., vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése