A karrierépítő

Valamilyen megmagyarázhatatlan tűnődésfélével szemlélem a távolból szülőfalum egyik szépasszonyát, aki hosszas tépelődés után egy igencsak látványos fejesugrásra szánta el magát. Betagosodott abba a vajdasági magyar politikai pártba, amelynek egyik magas beosztásban trónoló elvtársa miatt egyszer már munkanélkülivé vált.

Nem túl kacskaringós mezei észjárással az ember azt gondolná, hogy még egy vezérürü sem lép át olyan könnyedén a réti birkamazsolán, ahogy ezt ez a vérig sértett, önérzetesnek hitt, örök céltudatos nő tette a múltbéli megaláztatással. Sírt is, rítt is szegény a rajta megesett sérelem miatt, de mára már felszáradtak a könnyei. És most: csodák csodájára a derék asszonyság fátylat dobott a múltra és se szégyent, se bosszút nem ismerve – elszánt/szolgálatkész pártkatonaként –, a szoknyakorcra kardot akasztva, beállt egykori „jótevője” vitéz seregébe, csatát nyerni. 

Egy férfias adag rosszmájúsággal most azt mondhatnánk, hogy lám, lám, a nagykezdőbetűs Gondviselés nem oly módon kárpótolja a maga megbántottjait, mint Szerbia a 44-es atrocitások magyar áldozatait, hanem valóban elégtételt szolgáltat. Ami évekkel ezelőtt csúf módon meghiúsult, az végre valahára valóra válhat. Valószínűleg: igencsak látványosan. Az akkor alkalmatlannak hitt szakkádernek most majd lesz alkalma bizonyítani a politikai alkalmasságát. (Alanyunknak alkatilag aligha kell alattomosan alakoskodnia.)

De cikizhetnénk akár azzal is, hogy brazil regényhősök mintájára cselekedett. Mert mit is ír az egyik – nem csekély mértékben grafomán – dél-amerikai bestsellergyáros a háztetőn sergő-forgó szélkakast is megszégyenítő, ravaszdi, 180 fokos emberi fordulatokról? Azt állítja, hogy léteznek olyan emberek, akikben évekig egyre csak halmozódik a feszültség, anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Besokallnak: “Elég. Nem akarom ezt tovább.” Van, aki eldobja magától az életet, vagy elválik, de olyanok is akadnak, akik Afrika egyik éhínségtől sújtott csücskébe utaznak, hogy megváltsák a világot.

Az én hősnőm nem ment ilyen messzire. Csak elballagott a pártszékházig és bebocsájtást kért az éppen legmenőbbnek hitt, magyar politikai gyülekezetbe. Cselekedte ezt annak dacára, hogy korábban, mint az ördög a szenteltvizet meg a tömjénfüstöt, úgy kerülte az átokfajzat politikát.

A potenciális párttagnak pedig, ha bezörget a pártablakon, a pártelvtársak azon nyomban pártajtót nyitnak. Megesik, hogy nem is épp csak egy késélrésnyire, hanem sarkig kitárják előtte a párt nagykapuját: „Már igencsak vártuk kiskegyedet, szíveskedjék hát befáradni!” S az újdonsült pártos honleány, diadalittas betipegése után, már el is foglalhatja a számára elkészített, a részére fenntartott kényelmes ülő- és munkahelyet. Ezzel a happy endre kódolt tipikus sikersztori: rajtra kész. Indulhat a bakterház.

A számomra talányos történetből logikusan következő egyszavas kérdés tálcán kínálja magát: MIÉRT? Címért, rangért, cafrangért? Miért veti szemétre (egyetlen laza mozdulattal) valaki az elveit, amelyekhez sok éven át hűségesen ragaszkodott, amelyek mellett makacsul kitartott? A világi, tűnő dicsőségért? Meglehet, bár már eddig is magasra kapaszkodott a hivatal épületéhez támasztott káderranglétrán. Akkor kizárólag csak a még több pénz miatt? Ez is elképzelhető, ámbár anyagiakban sosem szűkölködött, mindene megvolt. Akkor hát mi marad? Kivagyiság? Kompenzálás? Önértékelési zavar? Vagy mindennek a zűrös egyvelege?

Na, de akkor mi lesz a sokat idézetett Németh László-i dilemmával, hogy az ember miként maradhat meg önmagának, ha folyton-folyvást önmaga ellen cselekszik? Nem hű az Úrhoz, nem hű önmagához. Hátha majd a párthoz…?

Szabó Angéla

Illusztráció:  Akkor is látlak!