Valamilyen megmagyarázhatatlan tűnődésfélével szemlélem a távolból
szülőfalum egyik szépasszonyát, aki hosszas tépelődés után egy igencsak
látványos fejesugrásra szánta el magát. Betagosodott abba a vajdasági magyar
politikai pártba, amelynek egyik magas beosztásban trónoló elvtársa miatt
egyszer már munkanélkülivé vált.
Nem túl kacskaringós mezei észjárással az ember azt gondolná, hogy még egy
vezérürü sem lép át olyan könnyedén a réti birkamazsolán, ahogy ezt ez a vérig
sértett, önérzetesnek hitt, örök céltudatos nő tette a múltbéli megaláztatással.
Sírt is, rítt is szegény a rajta megesett sérelem miatt, de mára már
felszáradtak a könnyei. És most: csodák csodájára a derék asszonyság fátylat
dobott a múltra és se szégyent, se bosszút nem ismerve – elszánt/szolgálatkész pártkatonaként
–, a szoknyakorcra kardot akasztva, beállt egykori „jótevője” vitéz seregébe, csatát
nyerni.
Egy férfias adag rosszmájúsággal most azt mondhatnánk, hogy lám, lám, a
nagykezdőbetűs Gondviselés nem oly módon kárpótolja a maga megbántottjait, mint
Szerbia a 44-es atrocitások magyar áldozatait, hanem valóban elégtételt szolgáltat.
Ami évekkel ezelőtt csúf módon meghiúsult, az végre valahára valóra válhat. Valószínűleg:
igencsak látványosan. Az akkor alkalmatlannak hitt szakkádernek most majd lesz
alkalma bizonyítani a politikai alkalmasságát. (Alanyunknak alkatilag aligha
kell alattomosan alakoskodnia.)
De cikizhetnénk akár azzal is, hogy brazil regényhősök mintájára
cselekedett. Mert mit is ír az egyik – nem csekély mértékben grafomán – dél-amerikai
bestsellergyáros a háztetőn sergő-forgó szélkakast is megszégyenítő, ravaszdi, 180
fokos emberi fordulatokról? Azt állítja, hogy léteznek olyan emberek, akikben
évekig egyre csak halmozódik a feszültség, anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán
egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Besokallnak: “Elég.
Nem akarom ezt tovább.” Van, aki eldobja magától az életet, vagy elválik, de
olyanok is akadnak, akik Afrika egyik éhínségtől sújtott csücskébe utaznak,
hogy megváltsák a világot.
Az én hősnőm nem ment ilyen messzire. Csak elballagott a pártszékházig és
bebocsájtást kért az éppen legmenőbbnek hitt, magyar politikai gyülekezetbe.
Cselekedte ezt annak dacára, hogy korábban, mint az ördög a szenteltvizet meg a
tömjénfüstöt, úgy kerülte az átokfajzat politikát.
A potenciális párttagnak pedig, ha bezörget a pártablakon, a pártelvtársak azon
nyomban pártajtót nyitnak. Megesik, hogy nem is épp csak egy késélrésnyire,
hanem sarkig kitárják előtte a párt nagykapuját: „Már igencsak vártuk kiskegyedet,
szíveskedjék hát befáradni!” S az újdonsült pártos honleány, diadalittas betipegése
után, már el is foglalhatja a számára elkészített, a részére fenntartott
kényelmes ülő- és munkahelyet. Ezzel a happy endre kódolt tipikus sikersztori:
rajtra kész. Indulhat a bakterház.
A számomra talányos történetből logikusan következő egyszavas kérdés tálcán
kínálja magát: MIÉRT? Címért, rangért, cafrangért? Miért veti szemétre
(egyetlen laza mozdulattal) valaki az elveit, amelyekhez sok éven át hűségesen
ragaszkodott, amelyek mellett makacsul kitartott? A világi, tűnő dicsőségért?
Meglehet, bár már eddig is magasra kapaszkodott a hivatal épületéhez támasztott
káderranglétrán. Akkor kizárólag csak a még több pénz miatt? Ez is
elképzelhető, ámbár anyagiakban sosem szűkölködött, mindene megvolt. Akkor hát
mi marad? Kivagyiság? Kompenzálás? Önértékelési zavar? Vagy mindennek a zűrös egyvelege?
Na, de akkor mi lesz a sokat idézetett Németh László-i dilemmával, hogy az
ember miként maradhat meg önmagának, ha folyton-folyvást önmaga ellen
cselekszik? Nem hű az Úrhoz, nem hű önmagához. Hátha majd a párthoz…?
Szabó Angéla
Illusztráció: Akkor is látlak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése